Egyetlen tulajdonsággal nem tudok mit kezdeni: mégpedig az emberi butasággal. S ha ez rosszindulattal és alkalomadtán irigységgel is párosul? sikoltva menekülnöm kell, mert hiába is sorakoztatom fel az ész érveimet, ha valaki szemellenzővel szocializálódott és ezen változtatni sem akar/tud, ott azon túl kell lépni, azt az ajtót be kell csukni.
Érvényes ez az univerzum történéseire is, de a saját közegünktől sem kell messzebbre menni. Amikor megérkezik a templomtérre a Mikulás és a könnyebb átugrani, mint megkerülni nagymami, gyöngéden betaszajtja onokáját és teszi mindezt úgy, akár egy jól irányzott tekegolyó: bábuk módjára röpülnek útjából a bőgő párévesek.
Nem vagyok toleráns. Sosem voltam az. Igaz, türelmet tanítanak a kicsik 7/24-ben, de az más. Velük az vagyok. Egy bizonyos pontig. (pl Kismicivel egészen addig tudok az lenni, amíg éppen nem a magaspolcra feltett sminkcuccaimat kaparintja meg). Az 5 évvel ezelőtti énemhez képest pedig egy buddhista szerzetes lettem, bár tény, van még mit csiszolnom. Főleg a hangerőmön. S kicsit továbblépve, azon is érdemes lenne elgondolkodnom üres óráimban, hogy miért vonzom be az összes ikú betyárt és ha már bevonzottam, mért nem tudok jót röhögve odébb állni, mért rágódom a megoldókulcsukon álmatlanul forogva éjszakákon át?!
A hétvégén házi használatra kipróbáltunk egy új mézeskalács receptet, sosem fogom megérteni, hogy miért, amikor
az évek óta bejáratottal sosem volt bajom. Ezzel annál inkább, baromi nehezen állt össze a tésztája, morzsálódott, és a kétszer két ügyeskezű segéd-törpnyúl sem biztosította a teljes gázzal való haladást. Persze menet közben az is kiderült, hogy tisztázatlan körülmények között eltűnt a formaszaggatós dobozom, így 90 százalékban nagy- és kismackók, 10 százalékban (olykor fejetlen) angyalkák születtek.
És igen. Elkészült a földesúr csűrkapuja is. Ezt is megéltük.