Hisztikirálykisasszony

Nem tudom, miért is hittem azt, hogy Mici életéből kimarad. Talán, mert annyira más, annyival akaratosabb, dacosabb, erősebb, energikusabb. Születése pillanatától véghezviszi az akaratát, mindenkihez megvan a megfelelő megoldókulcsa, ha kell bújós kismacska, ha kell merész jéghercegnő. Teszi a dolgát, és belőlem a nagyfokú tisztelet és csodálat mellett, egyre többször vált ki félelmet is. Féltem őt, mert egyelőre el sem tudom képzelni, hogy ez a fajta akarat és dac miként fog tudni belesimulni korunk társadalmi konvenciói közé.

Talán én döbbentem meg a legjobban, amikor tegnap, egy ártatlan szituáció (nem ő nyithatta ki azt az ajtót, amit amúgy sem ér fel), földrefekvős-üvöltő, majd ebből öklendezésbe átcsapó-pillanatok alatt tésztaképűvé dagadt-torzult arcú kislányt eredményezett. És most először álltam tehetetlenül lemerevedve, mert egész egyszerűen semmi nem mozdította ki ebből az állapotából. Próbáltam elterelni a figyelmét, de sem szép szavak (meg sem hallotta a nagy üvöltésbe), sem emelkedettebbek és keményebbek, de még egy kis vízspricc (bár nem szokásom, és továbbra sem fogom alkalmazni, mert semmit sem mozdított előre jelen esetben), sem használt, egyre durvábban lovalta bele magát önmaga kusza akaratháborújába. Majd egy pillanattal később összeomlott, a nyakamba zuhant, hosszú perceken át reszketett és hüppögött hideg verejtékben úszva  kapaszkodott belém, majd óvatosan elkezdte simogatni a  karom, bennem meg összekeveredett múlt és jelen, és most először éreztem azt, hogy ennek a kislánynak még nagyon kemény harcai lesznek, hiszen pont olyan, mint én. És újra átélhettem az akkor igazságtalannak hitt döntések fájdalmát, a megnemértettség kínját és szinte éreztem a bőrömön Anyu kezeit, ahogy ugyanígy simogat és nyugtatgat egy kívül-belül megtört kislányt. 

Egy idő után már csak ölelkeztünk, ő belémfúrta magát én pedig csittegve simogattam, aztán a  fülébe súgtam, hogy nehéz ez az időszak mindkettőnk számára, ő még nem tudja úgy és annyira mondani, kifejezni és tenni, én meg nem mindig értem, s ha értem is, nem mindig hagy(hat)om. De ettől még nagyon szeretjük. Végtelenül. Mici meg csak nézett a bucira dagadt arcocskájával és hüppögve bólogatott-simítgatott aprócska, könnytől maszatos kezeivel.

Azóta még három hasonló típusú nagyroham volt. Úgy érzem, egyre nyugodtabban viselem. Isten hozott Dackorszak, én így szeretlek!

igazianyasági fokmérő

- Aaaaaanyaaaaaaaaaa (hosszan elnyújtva, mert most ez a trend az oviba vagy mert éppen korosztályos nyávogás van, sosem tudom meg, de ez van), te mindennap veszel nekem almát?

- Öööö, hát ma vettem, mert elfogyott. 

- De nekem vetted, ugye? Mert te mindent-mindent megteszel értünk (esküszöm,nem tőlem hallották!), ha kell főzöl teát és pudingot (???), hogy meggyógyuljunk, te annyi mindent csinálsz! Szerintem te egy igazi anya vagy! (az elsőszülöttemnek sikerült meggragadnia a lényeget, mint kiderült, aktívan készülnek az oviban az anyáknapjára...)

Csillagok háborúja

Még mielőtt azzal a váddal illetnének a beavatottak, hogy igyekszem azt az illúziót kelteni, hogy egy sokgyermekes anya élete csupa móka és kacagás bemutatnám a  másik oldalt is: a háttérben (ÖRÖKKÉ!) sikkantgató Biginyúl (Új remény), nagyobb hangerejű Micihiszti (a Jedi visszatér), Kismici megkergeti Nagytesót (a klónok támadása), a Nagyfiú csakazértis danol (a Birodalom visszavág) és bónuszként még egy klasszikus Micikáromlás is megörökítődött.

(és ezt a videót önző módon a saját hangom nyávogása miatt szerettem volna megsemmisíteni visszatartani)

Piknik 2.0 és csippcsippcsóka újrahangolva

Úgy látszik, most már mindennaposak lesznek ezek a kockástakarós kiülések, ma még a napsütés is adott volt ahhoz, hogy akár egy kis színre is szert tegyen hópihe famíliánk. Kifejezetten élveztem, hogy kifeküdhettem egy kicsit és ebből az idilli állapotból még az sem tudott kilendíteni, hogy túlzás nélkül egy raklapnyi ruha várja, hogy kivasaljam, valamint, hogy Kismici n+1-szer megmászott, majd mikor ezt már elunta, azzal szórakoztatta magát, hogy szép szabályos szumóugrásokat hajtott végre a derekamon. 

És most velünk tartott Bigi is, aki elaludni ugyan nem tudott, de pár gyöngéd Göncölkutya nyalintással gazdagodott:

A művésznő újabb dall(okk)al örvendezteti meg lelkes közönségét, melyből most a korai szerzeményű csipp-csipp csóka Zsigával való áthangszerelését szeretném bemutatni valamint egy kis saját szájízre átköltött boci-boci tarkát. Ezen kívül készült még egy botrányos Hunoros verekedésbe torkolló home-videó is, melyet most képtelen vagyok feltölteni. (valamért ma a jútúb sem akar felhasználóbarát üzemmódban közreműködni velem. most vagy én vagyok gyépés vagy valami zavar van a rendszerbe: ezt az egy perces videót röpke 6 óra alatt sikerült feltöltenem...)

Piknikezős

Asszem, valamit helyrehozhatatlanul elbaltáztunk a kölkök kötelességtudatra nevelése közben (és tényleg már csak a kamaszkorban van bizodalmam, talán lestornózza normálisra), mert jelenleg ott tartunk, hogy egyetlen szabad percünk sem lehet, amit pihenéssel tölthetnénk. Az apjukat már kora reggel kizavarták állatokat ellátni-füvet nyírni, nekem a gyomláló-ültető pozíciót szánták, de köszöntem szépen, nem éltem vele, inkább maradtam az ebédfőzésnél, aztán mire kijutottam már egész otthonossá varázsolták az udvarunkat, még jól meg is mosolyogtuk a helyzetet, ugyanis bő két éve lakunk itt és még sosem ültünk ki piknikezni. (hogy honnan jött az ötletük, gőzöm sincs). Babástól- túrós táskástól- termoszban teástól cuccoltak ki, és bár az időjárás nem feltétlenül indokolta ezt a fenenagy nekivetkőzést, pár percig mégis hagytam, hogy napozásos családi kirándulásosdit játszanak. 

Egy dolgot el kell ismernem, olybá tűnik, ők azok, akik maradéktalanul tudják élvezni a családi ház nyújtotta összes előnyöket. (mi meg kicsit szívunk a hátrányaival, de hát kellett nekünk ennyi állat-növény-törlesztő)

Két(csík)fogú

Rohamos a fejlődés, kérem szépen, agyam eldobom, hogy egy délelőtti program kapcsán (erről is majd lesz szó a későbbiekben egyszer majd csak, lassan ülepedős fajtájú vagyok) szúrtam ki, hogy jé' má', né' má', kétcsíkfogú lett az én tündérbögyörőm! (jobb alsó is kint)

Hiába harmadjára futom végig fej-fej mellett a mindennapjainkat kitöltő fognövesztéses prodzsektet, mégsem értem én ennek a mechanikáját: ahányan annyiféleképpen csinálták. Huncos végigsüvöltötte/szopta/karbantöltötte éjjeleit-nappalait, Kismici csak bújtatta kifelé gyöngyszemeit észrevétlen (ájronlány), Bigi meg ELŐTTE heteken át végigszenvedte idejét a fogzás minden csodás tünetével (rágott, nyálzott, nyakig szanaszét mackózta magát, begyulladt a seggedelme, begennyesedett a fogínye), majd a  finisben egyetlen nyüssz nélkül áttörtek a hócsíkok. 

Aztán meg, volt egy kis elbeszélgetésem 2 napja Huncossal, szólt a kedvenc óvónénije, hogy kicsit elhatalmasodott rajta a fiatalos lendület, és mindenben a nagyok kegyeit keresi, ha kell lemegy érte kutyába is. (értsd idétlenül bohóckodik, esetlenkedik, és -nyeglén visszaszól) Egészen mostanáig azért nem "zavart", mert azt gondoltam, ez a kitüntetett figyelem, csak nekünk szól, az oviban jó magaviseletű, itthon meg... hááát, valahol neki is ki kell engednie a fáradt gőzt, az egész napos fegyelmet-figyelmet. Andinéni javaslatára, első körben megpróbáltunk egymástól függetlenül hatni a lelkére, megbeszéltük vele, hogy ez a viselkedés nem méltó egy olyan okos és nagyfiúhoz, mint ő, és ezzel a hozzáállással elszomorítja kedvenc óvónénijét és még kedvencebb anyját is. Továbbmenve alkut kötöttünk, ha ő betartja a szabályokat, én sem fogok kiabálni (mert azt nem szereti) és fláver páver lesz újra meg szánsájn és hepinesz. Olybá tűnik, lélekdonor Huncmesterre (még) lehet hatni, már ma érezhető volt a változás és este lefekvés előtt hármasban játszottak és nekem nagyon megtelt a szívem mindenféle jósággal és azóta is gombóc van a torkomban, ha csak rágondolok, mert a dolgok mindig kiegyenlítődnek valahogy.

Az új kisfiú

Hétfőn Hunor vidáman hozta hírül, hogy két új óvodással gazdagodott a csoportjuk egy kisfiú és egy kislány személyében. Mint gondosanyuka, kérdezem, mi a nevük, mondja, nem tudja, de majd megkérdezi. 

A tegnap esti vacsoránál aztán lelkesen meséli, már tudja a kisfiú nevét, enyhe presszúra segítségével megtudakolta. ("mondtam neki, ha megmondod a neved, kölcsönadom a  biciklimet"). És hogy hívják a kisfiút?, kérdezem. Denevér, érkezik a válasz. Denevér? Denevér. De hát olyan név nincs is, édesem!. De van, mindenki így hívja, a kislány pedig Angelika, Kicsi Angelika, és mondtam is neki, hogy pont olyan bucifeje van, mint Minkának volt a régi képeken.

A kisfiú Elemér. Az udvarlásos intrókat meg még gyakoroljuk.

Az egyfogú rém kalandjai a cumi körül

Alapvetően cumiellenes vagyok. Alapvetően a gyerekeim is azok voltak. Mindegyiknél volt ugyan olyan lélektani pillanat (vagy azért, mert véresre szívtak, vagy mert vigasztalhatatlanul és agyszaggatóan üvöltöttek), amikor igenis én is betoltam azt a cumit a szájukba, mégha csak arra a kettő percre is, amíg nagy ívben messze nem pökték őket. * De legalább addig csönd volt.

Csiga más. A besimulóságából fakadóan sokkal szótlanabb, visszafogottabb, finomabb. Ő sosem követel, csak halkan jelez, s ha nem megyek be a halk hívóhangra, mert éppen valamit még be szeretnék fejezni, az esetek túlnyomó részében, pillanatok alatt visszaaltatja magát. Elődeinek nem volt és most sincs semmilyen alvócimborája, ezek szerepét -valószínűleg- mi töltöttük be az életükbe. Bigi ujjszopva alszik el, még akkor is, ha félálomban csatlakoztatom le magamról, betolja a hüvelyujját még egy kis utócuclizásra.

Aztán előkerült egy ajándékba kapott ergonómikus (wtf?) cumi, amit én szerettem volna egy óvatlan pillanatban továbbajándékozni, de a sáskahad bontókezébe került, így itt kallódott a játékok között hetek óta. Mici (ki tudja honnan látta), egy óvatlan pillanatban az elmúlt napok valamelyikén betolta kisöccse szájába a cummedlit, aki lelkesen magáévá tette az élményt. És a szerelem azóta is tart. Nyammogja és rágja, meg gyűri és nyöszörögteti a fogínyével és ki-be veszi. Játszik vele. Ha pedig mégis kiejtené a szájából számára elérhetetlen messzeségbe, gondoskodó Hugimacska megkeresi és zsörtölődve már nyomja is vissza a szájába. (persze előtte kicsit ő is csócsál rajta, csakhogy a higiéniai feltételeknek megfeleljen az állapota...) Én meg kezdem már nem is annyira szörnyűnek látni a cumizós babákat. (bár határozottan kifejezőbbek a fél arcukat eltakaró cumik nélkül)
A délutáni nagy alvás után (amit végig a cumival cummogva abszolvált), megengedte, hogy szúrótapintásszerűen belessek a szájába, és már csak megállapíthattam, hogy baloldali alsó hófehér csíkfoga előbukkant!  (ennek tudom be a nagyfokú cumi-nyummogást)

Hát elkezdődött ez is.

* elmesélem fékeveszett ellenérzésemet a cumi irányába: 8 éves koromig (igen, nem elírás nyolc!), képtelen voltam másképp elaludni, mint cumival. Emlékszem, óriási vitáik voltak a szüleimnek ebből fakadóan, Apu végül megtiltotta a cumit, Anyu pedig éjjel becsempészte, majd reggel ki a számból, mert nem bírta hallgatni a sírásom, és hogy el tudjak aludni. Máig emlékszem a szorongásokra, a félelmeimre és a belémivódott dogma mostanra jó mély gyökereket vert: a cumi az csakis az ördögtől való lehet! És mondom mindezt annak tükrében, hogy azóta ezer kisgyerek szokott le köröttem, és tudom, hogy abban az időben ment el Mama, és nekem a cumi őt volt hivatott pótolni. És mégis. Ha egy cumizó kisbabát látok, összemosódik azzal a 30 évvel ezelőtti kislánnyal és nem tudom szépnek látni... és jajj...

Bigger 6 (és fél) hónapos

Jól megcsúsztam, de hamár rendszeresség, akkor itt az ideje, hogy pótoljam mulasztásom.

S hogy milyen a miBigink? akkor 8490 grammos volt, szerintem súlyra nem sokat változhatott, hála a nagy közös felső-légúti süppedésnek, (amit én már tovább nem szívesen turbóznék, mától nehéztüzérség és antibiotikum, igen, megint sikerült arcüreggyulladásig jutnom). Még mindig csak és kizárólag anyatejes, bár volt egy heroikus kísérlete az áttörésre, éppen hófordulója magasságában fogzott fékeveszett módon, és egy avokádó krémes estén, mikor a bekötött etetőszékből minden használható testrészével (és hangorgánumával) azt jelezte, hogy ő most aztán nagyon-de nagyon részt venne ennek a zöld trutyinak az eltüntetéseben, na akkor, megesett a szívem és a mutatóujjammal megkínáltam. Eltorzult az arca, kétségbeesetten nézett, de überóvatoskodva lenyelte. (natúr kence: csak avokádót és fokhagyma összemixelt elegyét tartalmazta) Egész szép mennyiséget eltüntetett, gyakorló szemem azt mondaná egy fél üvegnyi kecskemétinek megfelelőt, végül már azért nem mertem adni neki, mert még azzal sem voltam tisztában (igen, még harmadjára sem), hogy hány hónapos kortól kaphat egyáltalán. És hogy nem okoz-e püffedést, hasfájást, akármit. (bár emlékeimben az avokádó kiemelten közkedvelt és vitaminokban gazdag gyümölcs, gondoltam, nagyot nem lőhetek vele mellé, ha hagyom) A homokszem ott csúszott a gépezetbe, amikor egy félkörömnyi avokádó-darabka találkozott Bigi nyelvével, és akkor rázkódott, meg öklendezett, és el is ment a kedve a további kóstolástól. (ennyit a Ketteskénél szerzett pozitív tapasztalatokról az igény szerinti hozzátáplálásról)

A nagy sikeren felbuzdulva másnap vételeztem 3 különböző ízesítésű kecskemétit: gyümölcsöset, Hunor örök-kedvencét a zöldborsós csirkét és még egy sütőtökös-májast is. A nagy pillanatot szerettem volna meg is örökíteni egy fotó erejéig, de igazából nem volt mit, ugyanis a kisherceg úgy döntött, összeszorított szájjal sztrájkol a hozzátáplálás ellen, én pedig alávetettem magam akaratának. Az egész történetből ismét Hunor profitált a legtöbbet, megkapta mindhárom kedvenc tápját, és azokat az ízetlen pépeket pillanatok alatt el is tüntette, akár valami gasztro ínyencséget. 

Foga nincs, hozzátáplálódni nem akar. Ellenben nindzsaforog, mindkét irányból, mindkét oldalra. Unalmában hasprésekkel gyúr és átlag egyszer naponta lepöndörödik az ágykeret nélküli matracunkról a  földre. Végtelenül türelmes és besimuló, néha már lelkiismeret-furdaláskeltően is az tud lenni. Pölö tegnap reggel 8-kor evett utoljára, aztán aludt délután 3-ig (!!!), ekkor én ébresztettem kicsattanó jókedvekkel, majd 2 órán keresztül ügyködött mellettem, hogy aztán délután 5-kor úgy kidőljön, hogy az éjféli mellémászáskor álmában megszoptathassam. (ezután reggelig aludt!, soha még ilyet). 

Most vagy megcsípte egy cecelégy vagy pedig valamire megint készül. Nem vagyok egy matekzseni, de a valószínűségi ráta szerint az utóbbira nagyobb esélyt látok.

Teszteljünk

Timinél találtam, hoztam. Vigyétek, ha szeretitek. (eredetéről itt olvashattok bővebben, Proust kérdőívként épült be a köztudatba)

1. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, teljes szívből?

ma reggel ragadt ám egy gurgulázó Kismici -kacagás, ellenállhatatlanul tud nevetni.

2. Mikor sírt utoljára?

tegnap, amikor újra elolvastam ezt.

3. Min tud igazán felháborodni?

még mindig az emberi butaságon és e tulajdonság képviselőinek csudálatos mindenhez-értésén.

4. Minek tud leginkább örülni?

egy jó könyvnek, egy jókor érkező telefonhívásnak, egy gurgulázó kacagásnak, egy jó beszélgetésnek, a napsugár csiklandozásának, a szellő susogásának, a madarak csivitelésének. az életnek. 

5. Mi az, ami a legjobban elkeseríti?

a rosszindulat és irigység nyilaival mérgező emberek furmányoskodásai

6. Mi a kedvenc színe?

bizonyos időszakonként változik, most a vízkék.

7. Mi a kedvenc étele?

padlizsán(krém), rakottkrumpli, spenót, zöldborsófőzelék. (menzalányi mivoltom még mindig erősen dominál bennem.)

8. Mi a kedvenc itala?

szeretem a könnyed (pezsgő) fehérborokat (bubi chardonnay, Demeter frizzante), és a rozé fröccsöket. (divinus, tiffán). (sznobcucka aktuálisai a kecskék árnyékából)

9. Ki a kedvenc zeneszerzője/zenésze/együttese?

állandóan csapongok zeneileg, de az alapok Ákos-bonanza, George Michael, Madonna, Tankcsapda, Depeche mode

10. Ki a kedvenc írója/költője?
Márai Sándor, Szabó Magda, Csáth Géza, Weöres Sándor

11. Ki a kedvenc festője?

Csontváry megfoghatatlan spiritualitása és Dali zsenialitása tud más dimenzióba röpíteni

12. Melyik a kedvenc filmje?

Mátrix, és az Apádra-Vejedre-Unokádra ütök trilógia 

13. Mi az a hiba, amiért a leginkább elnéző tud lenni?

a késés

14. Mi az a hiba, amit nem tud megbocsátani?

a pontatlanság

15. Kivel nem szeretne találkozni a szaunában?

egyetlen exemmel sem (hiúsági faktor kilőve)

16.  Kivel békülne ki a legszívesebben?

van egy családi rendezetlenségünk, de azt nem nevezném haragnak, inkább másképplátásból fakadó eltávolodásnak. és van egy ilyen elvesztett barátnőm is. sokszor eszembe jut és hiányzik.

17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodál?

nőként Sissy a mindent elsöprő, a férfiak közül Zsigmond király felvirágoztató társadalmi propagandája fogott meg

18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvet?

Mária Terézia és I. József elég sok kárt okozott a magyarság öntudatába-entitásába

19. Kit vagy kiket tart hősnek a mindennapi életben?

az életüket akár mindennap kockáztató tűzoltókat és a munkájukat hivatásuknak tekintő és ezáltal lelkiismeretesen végző orvosokat-nővéreket

20. Melyek Ön szerint egy férfi legfontosabb tulajdonságai?

szeretem a klasszikus férfi illetve női szerepeket. szeretem, ha egy férfi erős, talpraesett, értelmes, jóhumorú, biztonságot nyújtó. aki mellett kiteljesedhet a nő. 

21. Melyek Ön szerint egy nő legfontosabb tulajdonságai?

nekem erre a kérdésre mindig ez a dal jut eszembe

22.. Mit tart Ön a legfontosabb erényének? 

azt gondolom, hogy erős vagyok. s ez az erő sok mindenen át tudott már lendíteni. (persze, utána rendje s módja szerint összeomlok és sápítozok, miként is csináltam én ezt végig, de menet közben hidegen-ridegen teszem a dolgom)

23. Mit tart Ön a legnagyobb hiányosságának?

lustaság és odázási hajlam.

24. Mi az, amitől a legjobban fél?

a legreálisabb félelmeim, mindig a családomhoz kapcsolódnak. félek, hogy bármelyiküket is elvesztem. s mivel már volt ilyenben részem és mindkét lábamba egyszerre rúgott egy hatalmasat a Teremtő, alaposan padlót fogtam.
mostanában a legjobban az foglalkoztat para téren, hogy képtelen leszek elfogadni azt, hogy menthetetlenül telnek az évek. hogy azok a  ráncok, amik apránként egyre nagyobb ívet kérnek az arcomból, már örökké velem is maradnak.

25.  Hol élne a legszívesebben?

úgy érzem, megtaláltam az otthonomat. itt. és így. vagy kicsit rendezettebb körülmények között. (a másik opció lehetne mondjuk a szesell szigetek vagy egy toszkánai girbegurba utcácska)

26. Hogyan képzeli el a földi boldogságot?

megtalálva önmagunk helyét  (mert érzi azt az ember, ha ott van), és a ránkszabott feladato(ka)t

27. Történt-e az Ön életében igazi csoda?

igen.

28. Miben vagy kiben hisz Ön?

a Teremtő Erőben. a szavak erejében. a gyermeki tisztaságban. a lélek szépségében.

29. Milyen feliratot látna szívesen a sírkövén?

jártam egyszer egy nem szokványos temetőben. ha kérhetném, akkor effélét. 

30.Ha visszamehetne a múltban egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választaná?
2004 november 20.

31. Ha előre mehetne a jövőben egy napra, évre, évszázadra, melyiket választaná?

egy pillantást vetnék abba a jövőbe, amiben én már nem lennék a földön. megnyugtatásképpen. hogy boldogok lesznek ezek a kisbüdösek fölnőttként is.

32. Mit kívánna magának egy jó tündértől?

hogy ne veszítsem el az erőmet és mindig megláthassam a legmélyebb gödörből is a messzitávol pislákoló fénysugarat

33. Kinek a sorsára cserélné el az életét?

ezen sosem gondolkodtam, talán, mert sosem vágytam más bőrébe bújni. mindenkinek megvan a maga keresztje, a maga gondja, mégha látszólagosan azt is hihetjük, hogy irigylésre méltó élete van. 

+1
 34.  Kinek tenné fel ezeket  a kérdéseket?

én mindig gondban vagyok ezekkel a továbbadós dolgokkal (ezért is lógok még az ukránmackófenékkel is). akiket virtuálisan naponta látogatok, azoknak értelemszerűen kíváncsi vagyok a gondolataira is. így vegyétek-vigyétek (és kérlek jelezzétek is, mert zizzencs és felejtős vagyok...)

az enyém "bölcsbaglyos"

Amikor az embernek 3 gyereke van, akkor az idő nem a legjobb barát. Mert csak pörög-pörög... esténként amikor elcsitul minden, akkor jönnének a gondolatok, az élmények, a vágyak, a listák, de sokszor olyan fáradt vagyok, hogy már a mesemondás közben bealszom, néha még a gyerekek előtt. Ezen mondjuk sokat nevetünk. Viszont elszállnak a gondolatok, a napközbeni kis csodák, csak azok kerülnek feljegyzésre itt a blogban, amelyek maradandóbbak, sok kicsi csoda a múltba vész. Néha átfutott az agyamon, milyen szép is lenne ha rendszerezettebben tudnám vezetni, ha lenne legalább egy olyan füzetecském, amit tényleg rendszeresen vezetek, ahová felróhatnám a napközbeni gondolatokat kulcsszavakkal, hogy aztán felvéssem a családi krónika hasábjaira. De ez csak kósza gondolat volt. Mostanáig.

Merthogy a napokban a postás egy szépséges és praktikus (sosem gondoltam volna, hogy anyaságom ezen stációjába ezt a két szót valaha is fogom egy mondatban használni) szóval szépséges és praktikus ajándékot hozott, egy igazi és hamisítatlan postbookot. Külseje-belseje választható és abszolút magunkra szabható. Szép, és mint ilyen nehéz volt beleírni, nehéz volt megkezdeni a tisztaúj illatos lapok telejegyzetelését, igyekezvén apró gyöngyöcskéket biggyeszteni beléje, merthogy ez nem monitor, erről nem lehet egy "delete" billentyűvel mindent kitörölni. Pont az ilyen nagyon fáradt anyukáknak találták ezt ki, mert megkezdték nekem a legfontosabb mondatokat, az én dolgom csupáncsak annyi, hogy a napi eseményekre gondolva befejezzem. És olykor feladatokat is kapok, melyek segítenek még idejében felrázni a szürkeségből, lapok közé rejtve az aprócska életesszenciákat. S még az sem baj, ha nem naponta írok, és nem is mindig a legtökéletesebb napról, ugyanis burkolt a feladat: megtalálni a szépet, a jót, a napi pozitívot még a legkaotikusabb életciklusunkban is.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom kipróbálásra ezt a remek találmányt, -melyet nem mellékesként, egy nagyon kedves magyar házaspár talált ki és készít házilag-, mert ha csak egy hét után is visszaolvasod a napi gondolataid, sokkal nyitottabbá válik a szíved a szépre, a jóra. Mert a szépség, a jóság ott van előttünk, bennünk, a kapcsolatainkban, csak éppen nyitottá kell válnunk arra, hogy meglássuk ezeket. A postbook ebben is segít.

Remek társ. Remek ajándék. Remek választás.

A mélyekről meg a magasokról

Szeretem azt hinni, hogy ahhoz, hogy értékelni tudjuk a jókat, bizonyos időközönként meg kell járnunk a poklok poklát is. Így tettem most pár napig én is, hajmázas lázálmaimban alászállhattam kedvemre a magam tudatalattija vizionálta dagonyába. (igen, elkaptam a kölkök egy hetes intenzív ápolása után én is ezt a rémet, persze, csak a szokásos módon, engem kifektetett, míg a kölkök kétlábon vígkedéllyel viselték). Megosztom veletek élményeimet, hogy ne csak én szenvedjek.

Az első napon álmaiban a múltheti jelek kaptak értelmet. (itt egy kis kitérő: hiszek abban, hogy minden ember a halála előtt megkapja a maga "jeleit", figyelmeztetéseit, hogy közeleg az ideje, intézze el a dolgait. Ki így-ki úgy kapja őket, látszólagosan apróságok és körmönfont véletleneknek tűnhetnek, melyek olykor csak utólag nyernek értelmet.) Az én esetemben, egyszerre minden általam használt fényeszköz izzója 24 órán belül felmondta a szolgálatot. (a hálószobánkba az olvasólámpámé, a laborszobámé, a nappaliban az olvasólámpámé). Álmomban, annak rendje s módja szerint kórházba kerültem, ahol a munkájukat szorgosan végző intenzíves orvosok mellett, mindenféle szellemlények vettek körül, nem bántottak, alapvetően csak kellemesen körülvettek. Az egész ottlétem is kellemes volt. Egyetlen dolog szomorított el, mégpedig a gyerekeim hiánya. És az, hogy sosem láthatom őket felnőni és ebbe a tudatba beleőrülnék.

Aztán felébredtem és láz ide vagy oda, másra sem vágytam, mint agyonszeretgetni őket. Nagyon sokszor elmondtam nekik, hogy mennyire szeretem őket. Ez a furcsa álom (is) rádöbbentett arra, mennyire törékenyek vagyunk, mennyire elcsúszhatunk és mennyi mindent nem mondunk ki akkor, amikor ott lenne az ideje, helye. Hogy ne legyen késő. (és még lógok egy levéllel az univerzumnak)

Következő merülésemkor (azaz ma éjjel) a pilisben sétáltunk a családdal és találtunk egy elhagyatott kolostort. Éreztem, hogy ott kell maradnom, szerettem volna ott tölteni egy éjszakát. És az ottani éjszakán megjelent egy regiment apáca szelleme, akik közölték velem, hogy nekem még sok-sok dolgom van ezen a világon, csak éppen sárgalapot kaptam, mert hanyagolni kezdtem a feladataimat.

Úgy tűnik, most már megmaradok. Talán a tudatalattim furcsa játéka volt az elmúlt pár nap, talán a testem így jelezte, hogy pihennie kellene... sosem tudom már meg. De azt gondolom, a (számomra) lényegen ez mit sem változtat: elsiklottam a mindennapokban, és egyre kevesebbszer éreztem azt, hogy szeretek. Hogy szeretek élni, hogy szeretek így élni. Hogy mennyire boldog vagyok. És egyre kevesebbszer mondtam ki. Pedig de. Nagyon is de. 

Megvolt a magam anasztaszisza. Hiszen az örök körforgás bennünk is éppen ugyanúgy lejátszódik, évről évre ismétlődve, akárcsak a természetben. És jó is ez így.

volt egy kis

Az úgy volt, hogy a hétfő esti megérkezéskor még csak Hunor ugatott, keddre már szorosan a nyomába kúszott Kismici is, estére Bigi is dártvéderessé avanzsálódott. Akkori állapotukkal az égegyadta világon pont semmi bajom nem lett volna, még Bigi 45 fokban ülve szörcsögős alvása is kellően monoton hangszínű volt ahhoz, hogy álomba ringasson. 

Zsigu féléves fennállásának jubileumát egy kötelező státusszal és a hozzátartozó oltással szerettük volna megünnepelni, ám ehelyett hónom alá csaptam szüttyögő kiscsapatomat és gondosanyukaként elszállítmányoztam őket egy megnyugtató gyógypillantásra. Hunor és Kismici tiszta tüdővel legális lógásra ítéltetett, Biginyuszkó azonban aggodalomra adott okot, így neki a nem éppen kellemes ízéről híres antibiotikum recept jutott. (tavaly Kismicivel már futottunk egy hasonló kört, pedig ő aztán a sör ízét sem veti meg -sőt-, de ebből 2-szer ha volt hajlandó nyelni) Nem tisztem felülbírálni tanult emberek recept felírási szokásait, és biomámi sem vagyok, aki az antibiotikum említésére is heves kereszteket vet, akárha az ördög maga jelent volna meg, de jelen esetben túlzásnak éreztem a nehéztüzérség bevetését. Megkonzultálva apjukkal, még jobban ebbe az irányba hajlottunk, hiszen a klasszikus ugatásos köhögésen kívül semmi más panasza nem volt. Az én tudatomba az antibiotikum nem az első fegyverként épült be, hanem egy elhúzódó és stagnáló, esetleg rosszabbodó állapot megváltoztatásaként. (köptetőzöm meg stodalozom azóta is, és lassan már túljutunk ezen is)

Annyira szépen jöttünk haza, olyan meseszerűen idilli volt minden. Hunor a jobbomon futóbiciklizett, Kismici a balomon danolászva kismotorozott, Bigi az oldaltatyómban utazott. A zebra előtt türelmesen várakoztunk, aztán valaki átengedett és a szikrázó napsütésben lassan megindultunk. A levegőben a nehéz rügyfakadás aromája keveredett a pajkos napsugarak bódító illatával. Már csak egy lépés választott el a járdára érkezéstől, amikor Kismici motorkereke beakadt az útpadka repedésébe és egy lassított felvételes letisztult szájraesést asszisztálhattam végig. Még fel sem tápászkodott, a nyálkahártyavérzésnek köszönhetően, már mindent beborított a vörös életerő. Kívülről láttam magam, amint lassan talpra állítom nyöszörgő Hugit, aki nem sírt, csak monoton hangon mantrázgatta, hogy fáj, véres, de véres volt ekkor már a kismotor is, mindannyiunk ruhája és még KicsiBigi pár szál haja is. A fülem zakatolt és sikítva tiltakozott a belső énem, hogy mért kell nekem ebben részt vennem, könyörgöm, erről senki se beszélt még akkor sem, amikor gömbölyödő pocakot simogatva vártam a rózsaszín hableányt.

Biguszt átadtam a szomszédközérteslánynak megőrzésre, Micit pedig megpróbáltam állapotfelmérni, mije tört, esett ki, hasadt fel, szakadt ki illetve le. Nehéz volt, mert még a  kezéről is rászáradt nyálkahártya-darabokat mostam le, minden ragacsos volt és fémszagú. Nem mertem ránézni, féltem a látványától, a tükör felé fordítva igyekeztem az arcát lemosni, most is látom magam előtt bizonytalanul remegő ujjaimat. 

Amilyen hirtelen történt ez az egész, annyira megdöbbentően gyorsan állt is el a vérzés. A rögtönzött állapotfelmérés eredménye: lehorzsolódott áll, valamint az orra alatti és ajak feletti rész is, egy felismerhetetlen húsdarabbá duzzadt felső ajak (fogak a helyükön), és egy kevésbé traumatizált alsó ajak. (sokkal később lefotóztam, de csak elrettentő példaként, ha tízen-húszon év múlva úgy döntene feltöltetné ajkait)

Persze, a szokásos körtelefonok, mi a teendő, van-e teendő ésatöbbi. 

Felelősségem teljes tudatában úgy ítéltem meg, -bár kellően horrorisztikus volt a jelenet-, hogy nem megyünk be Micivel sehová. Esett ennél már sokkalta nagyobbat is, figyelgetem inkább. Egész nap bágyadtabb volt, mert persze, mikor máskor, mint aznap csúcsosodott ki a felső légúti nyavalyája is. Alig evett, sokat ivott. Éjjel többször felsírt, persze velünk aludt. 

Csütörtök kora délutánra lejjebb ment a duzzanat, így kicsit jobban beleláthattam a szájába. Az ott fogadó látvány kicsit bekocsonyásította a térdeimet: a fogínye durván duzzadt volt és hematómás, a tövénél szürkés fekete, számomra eldönthetetlen, hogy alvadt vér és kosz kombinációja vagy valami komolyabb. Természetesen jól beriasztottam mindenkit, mire este apjuk hazaért már túl voltam mindenféle szakemberek általi lecseszésen. Aztán a ház ura kimondta a kedvencemet, mely szerint túlreagáltam és csak az a fityula szakadt el, ami a felső ajkat köti össze a fogínnyel, de az is szépen vissza fog tapadni. Mert ezek a kicsik tényleg annyira gyorsan regenerálódnak.

Este már evett az apjával vajas kenyeret. 

Péntek reggel sárgarépát pucolt magának és azt rágcsálta. Aztán önként és dalolva fogat mosott. Nagy baj nem lehet. És persze nincs is. 

Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. És elképzeltem a jelenetet, amint a 3 gyerekkel bebuszozok ügyeletre, ahol még órákon át szétszedik a várót, roncsolják az idegeimet és a saját magukét is, hogy aztán a doftorok mindentudó és sokszor kioktató módján megtudhassam, hogy ezzel a kis nyálkahártya-sérüléssel igazán otthon is maradhattam volna.
Hogy meddig tart a szülő felelőssége, meddig szabad/kell hallgatnunk az ösztöneinkre, hogy szabad-e ennyire, és hogy vállalhatunk-e ekkora kockázatot, egyáltalán tud-e objektíven dönteni a szülő a saját gyereke állapotát illetőleg? mert gyűlölöm szarul érezni magam attól, hogy nem rohanok minden zúzódással vagy enyhe hőemelkedéssel orvoshoz, és nem szeretem magam az indirekt módon történő lecseszésemmel sem frusztrálni. Ha gond van (bár még mindig nem írtam meg, de volt), akkor igyekszem a leggyorsabb úton, minden követ megmozgatva, a legjobb szakemberhez eljuttatni a célszemély(eke)t, de egy 40 fokra felkúszó láz számomra még nem indokolja a zöld utat az ügyeletre.

Aj, de nehéz ez a szülősösdi.

pillanatok

Nyakig a paplanyba takarva,

Szemei alvásra bevarrva,

Még ébren figyel az orrocska,

Már álom-tenger a hajacska.

(Weöres Sándor: Mariska leányom)

Egy újabb vastagnyakú kálvinista (képes beszámoló. túl sok képes)

Nem mi lettünk volna, ha a hétvégénket nem poszorítjuk annyira össze, amennyire csak lehetséges. 

Indítottunk egy őrült rohanásos péntek esti borvacsorával, amire mellbedobással és pár perces késéssel zuhantunk be, de éppen időben ahhoz, hogy megtaláljam aktuális kedvencemet, csajos-beszélgetős (meleg nyári) esték létfontosságú idei kellékét.
A vacsora végeztével még vendégeket is hívtunk egy kis csicsergésre, így már csak arra eszméltünk, hogy hajnali fél 3, és mi reggel -elviekben- indulunk. Természetesen a reggelből dél lett, így bőven belefért még hitös fehéringének kimosása-radiátoron szárítása és kivasalása, közvetlenül az indulás perceiben, miközben a kicsik már bekötve a kocsiüléseikbe kántálták anyjuknak, hogy jöjjön már. 

Az autópályán az előrehaladást csöppet sem segítette a homokvihar, valamint az oldalsávba kisodródott, esetenként felborult teherautók látványa sem. Félúton túl bevártak minket HuncNagyiék, stílusosan egy benzinkúton találkoztunk, aminek keretében Hunor egy újabb horror árú villám meklín relikvia boldog tulajdonosa lett. Azóta mindenhová cipelni kell, egész jól viselem, csak ma kaptam sikítófrászt, amikor a kanapénkon landolt a tusfürdő tartalmának egy nagy része.

Kora este érkeztünk meg a lelkész barátunkhoz, mielőtt átcuccoltunk volna a szállásunkra még részt vettünk egy három-fáradt-gyerekes háziasan ízletes vacsorán.

 

A vacsora után a fiúk pár kiskör után már horpasztottak is, nem úgy Kismici kisasszony, aki a teljes kis esti performanszát előadta, sőt új elemekkel is gazdagították ők ketten, apja és leánya, amikor már megszámlálhatatlanszor dugta be vigyorogva a fejét, egy "én" jelzéssel az ajtórésen, az apai vasszigor levitte az autóhoz, hogy majd oda jól bezárja, de mivel apjuk hitt az útközben bűnbánatért esedező lányában, nem vitt magával kocsikulcsot, amit szépleánya egy halk "püssaka" káromlással konstatált.

A történet végkifejlete egy közös altatásos elvonulás lett, persze mindketten kidőltek, így föntebb linkelt bubi chardonnay-al és egy régenlátott jó barátnővel hosszasan kiveséztük az elmúlt évek történéseit. Ismét hajnal 4-ig. 

Vasárnap reggel mindenki zsongott, a nagyok hamar ünneplőbe bújtak, Bigi is megkapta keresztelős szépruháját (amit egy későbbi időpontban éppenugyanúgy telibemacizott, mint ahogy azt elődei is tették kettő illetve négy évvel ezelőtt):

Bigi éppen akkor aludt el vadonatúj keresztanyja ölelő karjaiban, amikor a szertartásra sor került, és talán fel sem ébred rá, ha a szemébe bele nem folyik a szenteltvíz. De így történt és ezzel elkezdődött egy nevörending sztóri, Bigi még órákon át ébren-karban vegetált.

Hunor és Kismici úgy érezték hosszú percekre kikerülhetnek a keresztelés alatt a köztudatból, így előbb csak hangtalanul kergetőztek, majd Kismici sikkantgatott is párat, Hunor pedig nindzsagurulásokkal közelített a padok közti részben (tudtommal nem lett megörökítve, de emléke örökké lelki szemeim előtt fog lebegni), a templom közepe felé, ügyesen kikerülve szüleit, nehogy azok megakadályozhassák a további bemutatót. Így mi már csak beletörődő és fáradt örökmosollyal állapítottuk meg, hogy minden csak a szokásos mederben zajlik.

 

A keresztelő után elfoglaltuk helyünket egy kisebb teremben, ahol hangfalak biztosították a gyerekes szülőknek, hogy részt vehessenek az istentiszteleten, anélkül, hogy egy egész templom figyelmét magukra ne terelnék. Itt történt Hunorvirágszállal egy bájos incidens (igen, a  történetben ő az a bizonyos Kisfiú), amit kis megbeszéléssel és egy kikényszerített közös fotózással zártunk:

Az ebédet a délutáni szieszta követte (a gyengébb láncszemek, úgymint Kismici és Bigi, már az étteremben kidőltek), ránk, lányokra, viszont várt még egy lélekpróbálóan nehéz feladat, meglátogattuk Andyt. A fényképes sírkő előtt állva is tömény hihetetlenség és felfoghatatlanság volt ez az egész... kusza érzések, mert mindennek ellenére jó volt beszélni róla, jó volt emlékezni rá. Még akkor is, ha nekünk nem így és ebben a formában kellett volna viszontlátnunk egymást...

Még ráhúztunk egy napot a kecskéséknél, ahová már szinte hazatértünk, bográcsos paprikás-krumplival vártak minket, a kölkök akkor ébredtek és mindennek nevezhetőek voltak, csak cukorborsóknak nem, felváltva nyűglődtek és hisztiztek, így hamar zárult az este. Én speciel akkorát aludtam, mint egy zsák krumpli, másnap déli 11-kor botorkáltam le. (persze, hajnali 6 óra 23 perckor arra kellett ébrednem, hogy Huncosnak pisilnie és orrot fújnia kellett, amihez már Kismici is lelkesen társult, de nem adtam meg magam, Bigivel összebújva kimaradtunk a pörgésből).

Este pedig hazaértünk és újra indult a vurstli, megspékelve három, általam torokgyulladásnak diagnosztizált, láztalan, orrváladéktalan, ám ugatva köhögő, víg-kedélyűen egymást gyilkoló ivadékkal.