Erről is kell mesélnem. Talán, ha végre kibuggyan belőlem és szavakká alakulva meg tudom fogalmazni a hihetetlen mélységes csalódást és fájdalmat, ami már második napja fojtogat, nos... talán akkor könnyebb lesz.
A fárasztó és idegtépően hosszas hazaút után, első dolgunk a kert felé és az állatok felé vezetett. A kertbe lépve, valamifajta furcsa hiányérzet telepedett rám, viszonylag gazosan hagytuk itt a farmunkat, most meg mintha valaki kigyomlált volna. Vagy nem is tudom... a hagymákat lekaszálta volna??? de ki??? és mi célból??? hiszen, ha a fölső részét levágod, az eső belesik a vastag húsos henger alakú szárába és a föld alatt a hagyma szétrohad. (ezt még én is tudom) a céklákat is megritkította? és a sárgarépákat is? heee?
A földig gyalázott málnabokrokra még csak nem is emlékeztető kórókhoz érve már egyszerre káromkodtuk el magunkat. Beszabadultak a kertbe a kecskék!!!* Óvatosan lépkedve becsültük a károkat, de a könnyeimen át már alig tudtam valóban felmérni. Üvöltözni és toporzékolva szerettem volna hisztizni, amint megláttam a csonkig rágott Mici-gesztenyefáját, a gyümölcsük, leveleik és kérgük nélkül búsan reszkető alma- illetve szilvafácskáinkat, a tövig rágott már aprócska termésekkel itthagyott paprika-palántáinkat, a megtizedelt kukoricáinkat, a földig gyalult karalábéinkat...
Egyedül a paradicsomokat nem bántották, valószínűleg azok leveleinek túl intenzív az illata vagy az íze...
Hunor sírva fakadt, én belülről zokogtam. Sirattam az összes bogarászással töltött szabad percemet, a rengeteg belefeccölt munkát, a szétcseszett körmeimet, az álmaimat... és dühös voltam, rettenetes dühös a kecskékre.
Vasárnap reggel nagyon erősen meg kellett erőszakolnom magam, hogy kimenjek a lányokhoz fejni. Gyűlöltem őket, és ha valaki akkor elém állt volna, hogy elvinné az állományt, egyetlen pillanatig nem gondolkodtam volna. Vigye, látni sem akarom többé őket. A nagyfokú empatikus készségemet most erőteljesen sarokba szorította a veszteség maró keserűsége.
Kicsit összeborulva ölelkeztünk Apjukkal. Van nekünk egy rövidke mondatos mantránk, amivel egymást szoktuk kirántani, ha süppedősre dagad köröttünk a problémák dagonyája. Most is segített. Sok mindenen mentünk mi már ahhoz keresztül, hogy pár elvetemült és kíváncsi kecske kifogjon rajtunk!
Kicsit összeborulva ölelkeztünk Apjukkal. Van nekünk egy rövidke mondatos mantránk, amivel egymást szoktuk kirántani, ha süppedősre dagad köröttünk a problémák dagonyája. Most is segített. Sok mindenen mentünk mi már ahhoz keresztül, hogy pár elvetemült és kíváncsi kecske kifogjon rajtunk!
Azóta mentettük a menthetőt, kigyomláltuk a megmaradtakat, felkaróztuk a paradicsomokat, felkötöttük az uborkákat, de még mindig gombóc van a torkomban valahányszor végignézek a megmaradt kertünkön. Lassacskán begyógyítja a természet a sebeket, újranőnek a levelek. Idén nem lesz málnánk, sárgabarackunk és csak pár darab kajszink, almánk és körténk akad a fán. Hogy a fák túlélik-e a hántolást és csonkolást még kérdéses. És nem lesznek paprikáink sem. Viszont lettek felszabadult helyeink a babnak. És ipari mennyiségű paradicsomunk lesz. (már zöldek és nagyok és ha jól számoltam olyan 60 tőnyi akad)
...ésmárkönnyebbis...
* a péntek éjjeli vihar megijeszthette a négylábú ördöglányokat, akik gondoltak egy merészet és a kert felé tendálták a jobb sorsukat, átugorva (!!!) a másfél méternél magasabb telibedeszkázott kerítést. Így több órán át büntetlenül garázdálkodhattak kedvükre.