Házi mese

Túl egy reggeli nyálcsorgatós migrénen, a 3 gyerek n+1-edik orrporszívózásán is túl, és a hosszúfarkú macskánk gyerekek uzsonnájának ellopásán is túl, volt egyszer egy délelőtti kergetőzés, aminek egy spontán bújócskázás lett a vége. Kismici meg csak szólítgatta-hívogatta (gyegye, ool? gyegye, ool?) elveszettnek hitt testvérét, míg a Nagyfiú ki nem vetődött a kanapé mögül eképpen:

- Most jól rádhoztam a rácsot, Minka, ugye?!

Ha a rácsot nem is, a röhögőgörcsöt mindenképp.  Rám.

Helyzetjelent

A Négyéves:

- pénteken már orrotfújva jött haza az oviból, estére nyűgösebb lett, de kezelhető, éjszaka köhögősből hányós, reggelre panaszmentes karikásszemű. A verőfényes napsütés minket is kizavart még egy utolsó D-vitamin-pótlásra, mielőtt beköszönt a beígért szibériai hideg. Idegenben ebéd, el sem hittem, de határozottan konszolidáltra sikeredett, ami javarészt az éhező ivadékok számlájára írható, aztán haza, és már a kocsiban gyanús (lehetett volna)  az el-elbóbiskoló Nagyfiú. 39 és fél, Celsiusban értendő. Dejó. Orrszív-láztcsillapít, egykupacban összebújunk, csak egy kisidőre. Közel 3 óra lett belőle. És sötét. És semmi, de tényleg SEMMI nem tudott felébreszteni. Így meghiúsult egy nagyonvárt találkozás, pedig még a kapunk előtt is toporogtak a fülsiketítő harangzúgással egybekötött kutyacsaholás ideje alatt, amiből mi tényleg semmit sem érzékeltünk. 

- szombat éjjel még mindig magas láz, pöppet el is engedi magát, dehát ő ilyen, nem ébred fel, pedig sose csurrantott be, most igen, vigasztalhatatlanul sír, ég a láztól. Köztünk alszik, sokáig hüppög, félrebeszél. 

- vasárnapra már csak a kemény cucc marad, amit orrszívó-porszívózunk, és beköltözik a csőbe, a vízsugár képtelen kimozdítani ezt a tömény masszát. (esetleg valaki elárulná a titkát, hogy hogyan is lehet azt a műanyag csövet kitisztítani? mert az én módszerem a cső bizonyos időnkénti cseréje, infúziós szerelék pótcsőre)

- hétfőn itthon marad. Bár már láztalan, még vaskosan taknyol. A fél ovi hiányzik, a holnapra tervezett szülői és a hétvégére időzített farsangi buli jövőhétre csúsztatva.

A Kétéves:

- minden alkalmat megragad, hogy piszkálhassa a Nagyot. Ezért a Nagy sokszor elmondja neki egy nap, hogy Miiiinka, hú de haragszom most rád!, Már nem vagyunk barátok, és Soha többet nem hívlak Puppának, csak úgy hogy Minka! (amire a hölgyike rányávoghat, hogy "neeeem, én Puppa", aztán Huncos mondhatja, hogy "nem vagy Puppa, Minka vagy!"... ésatöbbi. Egész jól bírom, csak akkor üvöltök közbe, amikor Kismici magas Céjétől berezonál az agyam)

- és ma már ő is taknyol

A négyhónapos:

- négyhónapját egy senki által nem hitelesített, üres szobában történt hátról hasrafordulással ünnepelte, amitől aztán annyira megijedt, hogy még percekkel később is lefelé görbült a mindig kacagásra álló teliszája. Valószínűleg fogat növeszt, imádja a textilpelenkát az ínyéhez morzsolgatni. Egyre kevesebbszer eszik, talán a  hidegfront hatása, de az elmúlt napokban 6-7 órát is képes egyhuzamban aludni. Persze, nappal. Az éjszakákra sincs panasz, átlag egyszer kel. De ettől még nekem nem lett könnyebb az állandóan telített tejtárolóimmal. Este megmérettetett: 7520 gramm súlyú, hossza bizonytalan, majd a védőnéni szerdán megnyomorgatja.

A gerleszülőpár:

-  egy félrement üzenet új tüzeket lobbantott fel a szunnyadó parázs alól. A szürke és rohanós hétköznapokban sokszor elsiklanak a szerepeink és olykor nehéz meglátni magunk mellett azt a Férfit, akibe évekkel azelőtt beleszerettünk. Nekem most sikerült... ezúton is örökhála érte!

A babsztori

Ismerek egy lányt. Ha nagyon szomorú vagyok, meglátogatom. Nem tudom, honnan és miből meríti az erejét, de szívesen meghúznám olykor-olykor a kupáját, hiszen a lényéből áradó sok-sok pozitív gondolattól,  mely csak úgy pulzál a soraiból, a lelkem is helyrebillen. Mert így is lehet. Mert csakis így lehet. 

Talán Ti is ismeritek Őt. Mosolyka maga a csoda, az életerő, a vitalitás - kerekesszékbe szorítva. Most valami fantasztikusat talált ki. Sorszámozott babokat osztogat, boldogság-bonbonokat terít szét világszerte, de nem ám akármilyeneket: sikerélmény bogyókat.

Az enyém a 38.-as számú, mely talán már holnap megérkezik. Siessetek, le ne maradjatok erről a babszemnyi gondoskodásról! 

Segítsüti 2011

Volt egyszer egy licit, egy elnyert vigaszág és sok-sok hónap csúsztatás, hiszen nem is ezen van a lényeg és mert egy tál süti sohasem jöhet rosszkor. És milyen jól döntöttünk: január közepén, túl a  karácsonyi-újévi traktán, a lehető legjobbkor érkezett a sok finomság.

Ezúton is köszönjük a fáradalmaidat, Labdarózsa! 
(és én is meg fogom sütni őket, az én személyes kedvencem a kókuszos mandulás lett, a kicsiké a datolyával töltött kiflicskék)

S hát a fotó. Kistucat közül ez lett a legsikeresebb. Vonakodva mertem felvállalni, hogy megent tönkre vágódott a gép egy óvatlan pillanatban, sejtéseim szerint Kismici keze által. Állítgattam, nézegettem, majd Apjuknak adtam, aki szintén ugyanezt tette, de ez a romantikus hamvasság sehogysem múlt el a fotók közepiről. Végső elkeseredésemben megkukucskáltam az objektívet, -mily meglepő-, amin egy komplett kakaspörköltnyi zsír aprócska ujjlenyomatba foglalva homályította az apparátust. De ekkor már késő volt újat lőni. A tálcákon csak morzsák emlékeztettek a pár perccel azelőtti állapotokra.

Majd jövőre.

csakegynap

Nincs is szebb ébresztés reggeli rémálmaidból* annál, minthogy Elsőszülötted az arcodtól 10 centire danolja, hogy boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza!

*ezek szoros összefüggésben állnak egy időutazással, melyben régkori éned éppen azon vitatkozik a jövendőbeli férjeurával, -akinek az édesanyjával fogsz elsőtalálkozni, megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag egyedül, az Üllői úti metrómegállónál-, hogy elfogsz késni, mert természetesen késében vagy, hiszen reggel van és az sosem volt a topidőd. És tudod, hogy még szoliba is be akartál menni aludni barnulni, meg kávét is akartál a kofisopból, munka előtt. (hogy régen mikre nem volt időm?!). Majd nagyhirtelen visszazuttyansz a jelenbe, és újra várandós vagy, de az első kétcsíkos és a villámszülés közt egy sóhajnyi idő telik el, ismét fiú, szépnevű, el is süllyesztettem a szívem mélyére. (Bigi is álomnevű)

S egy videó a mindennapjainkról, mert ez olyan vicces -Hunor szerint-, ezért szinkronba nyomatják a Hugoccsal. A legviccesebb persze a kádból kikiabálni pontugyanígy.

így írjunk a semmiről

Napjaink az egysíkú tűlelésről, másnéven a mindennapos mókuskerékről szólnak. Kötögetési hullámomban megkötöttem a sálamat, most készült el a Micié is, és őt követi a Huncosé, mert a lányokat előre kell engedni. (úgy látszik, még sálkötésben is). Némi magyarázatra szorulhat, hogy miért is sálaztam fel ennyire a családot: egyrészt könnyű ujjgyakorlat, számomra roppant pihentető, másrészről magamnak szerettem volna megkötni a fentebb-említettet, aztán valahogy mindenkire átragadt a sál utáni áhítozás. (még az apjuk is sóvárog már)

Egy telefonbeszélgetés és egy velünktörtént* kapcsán döbbentem rá például arra, hogy amióta Hunor megszületett, azóta mi (értsd ezalatt apjuk és én), leszámítva pár vacsorát, úgy igazán nem voltunk kettesben eltöltött programon. Se egy nyúlfarknyi wellnesz, se egy mozi. És persze 3 gyerekkel maga mögött az ember lánya már tudja, hogy a gyerekvállalás nem egy sétagalopp és leszámítva pár überfontos státuszban dolgozó ember munkáját, aki 8-10-12 órában és sokszor azon is túl hazaviszi az övét, már csak az anyáké lehet komplexebb életforma. Itt soha nincs kikapcsolt telefon vagy el nem indított számítógép. Folyamatos a verkli, és kézzelfogható segítség nélkül, lehet súrolni olykor-olykor az őrület határát. A gyerekek számának növekedéséével egyenes arányban csökken a család/barátok szittelési kedve is, pedig eskü' a finyúkkal semmi gáz nincs: elsőszülött rákapott pár napja az igazi lego ízére, számomra kész csoda miket össze nem állít az alapanyagokból totálisan egyedül, és az estéink sem torkollnak már veszekedéses villanylekapcsolásokba, önként és dalolva jelez 9 után pár perccel, hogy álmos, menjünk. A legkisebbik sem zavar sok vizet, még mindig eszik-alszik-macizik üzemmódú, na, a közbülső, az az istenadta jány, ő valóban keményebb dió, hiszen az egyemberes gyerekek csapatát erősíti. Alapvetően idegtépően akaratos és fülettépően hisztis. Bizonytalan emberek csodálatos kiegészítője is lehetne. És itt a megoldókulcs: általában nem szokott problémám lenni a döntéseim meghozatalával, ezért is frusztrál le rosszabb napokon a kicsitükröm. Jobb napokon meg megmosolyogtatóan szívenmelenget. Akárcsak ez a régenhallott, ami bár még mindig nem megy könnyek nélkül**, kismici rekordkísérlete jóvoltából (a hányszor hallgatható meg büntetlenül egy dal kategóriában indul), már sikálja is a tűréshatáromat. 

Mintegy nem mellékesen megjegyezném, hogy éppen ma két éve költöztünk a nagyonnagyvárosból, a nagyonapró falucskánkba, ma lépünk be a Sárkány évébe, -ami termékeny évet ígér, és semmikép se világvégét-, és az én édesanyám is ma lenne 61 éves. Sokszor eszembe jut, és olyankor megkeseredik a szám íze. És hiányzik, mert sosem tudom meg, milyenné alakította volna a barátnős kapcsolatunkat a gyermekeink érkezése. Nem tudom, hogy rivalizáltunk volna-e gyerekneveléses témában vagy pedig képes lett volna önmaga anyasági mintáját követve, lenyelni a koncepcióink közti különbséget és a háttérből segíteni. Hogy lettek volna-e játszmáink? Hogy az ő egygyerekessége után, tudott-e volna bármit is kezdeni a mi csicsergő siserehadunkkal? Kérdések, melyek örökre megválaszolatlanok maradnak. Kérdések, melyek buborékos űrt képeznek bennem, hogy aztán kidurranjanak és csak vacogó hiány maradjon utánuk.

* történt a minap, hogy valami égi konstelláció következményeként, a kicsik emberi időben kidőltek este, csak Hunor maradt talpon a vidéken, így ottragadt a nappaliba, tévét néztünk, beszélgettünk, pattogatott kukoricáztunk és csak órákkal később tudtam megfogalmazni azt az önfeledt érzést, amit akkor és ott éreztem. Jó volt ez a partner kapcsolat, jó volt kicsit kikapcsolni és a mondataim zömét nem tiltószóval indítani vagy sztendbáj üzemmódban is arra figyelni, és még mielőtt megvalósítaná kitalálni, hogy Püppe királylány milyen objektumot kíván éppen bevenni/összetörni/szétszedni/megsemmisíteni. Hosszú évek óta először éreztem szabadnak magam. Még akkor is, ha ez ebben a kontextusban kissé abszurdnak is hangozhat. (meg is állapítottuk rögvest, ha nem született volna csak egy gyermekünk, mostanra már milyen laza életünk is lehetne. így meg, a jelen állapotokat tekintve, minimum 3 év "rabszolgasors" áll még előttünk)

** a kisliba ösztönösen ráérez a gyöngémre, az első akkordok megpendülésekor óvatos mozdulatokkal megközelít, halvány mosollyal az arcán megsimogat, majd ölbebújik és velem dülöngél a zene ritmusára. Hát ilyen (is) ő.

(kis)ténsasszony

Ludas Matyi

Aztán elmegyek én Budapestre, megkeresem azt az embert, jól megverem, és közben megkérdezem tőle, hogy mért rúgtad ki az én anyámat?!

Felhőcske

Tegnap délelőtt egy darabka múltat sirattam el a lelkemből, hagytam, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon, tisztítsanak meg minden rossztól. Még ha egy fájdalmas búcsú miatt is történt, de jó volt emlékezni. Jó volt elsőmunkahelyre gondolni, amikor még mocskosul fiatal voltam, és a fiatalok türelmetlenségével és önfejűségével hittem, hogy enyém a világ. Ma úgy gondolom, az ott töltött éveknek nagyon sokat köszönhetek, csiszoltak rajtam, és arra az időszakra is szükségem volt ahhoz, hogy most éppen ilyen legyek. Okosodtam emberségből, egyenességből. Sokat tanultam felnőttségből, munkahelyi játszmákból, kollegalitásból, barátságból.
És ismét felbontathatatlanul lezárult egy korszak. 

Aztán délután a kecskék bezárásakor egy cinege hang jelezte: megérkezett. A leányanya, aki még hozzánk költözése előtt eshetett meg (ezért kifejezetten haragszom az előző gazdájukra, aki együtt tartotta az aligivarérett 4-5 hónapos jerkéket a bakkal, ezelőtt az egészséges szülés előtt már volt 3 vetélős lánykánk is), nem igazán érzett rá az anyaság ízére és a teje sem indult be, annak ellenére, hogy kicsi jerkéje mohón próbálkozott. Péntek esti lehetőségeink igencsak szűkre szabottak voltak, így -abszurditásból jeles- felpattintottunk egyet a fagyasztó mélyén lapuló konzerv anyatejekből, amiből két pillanat alatt beszlopált a kecskeleányka 50 millit, aztán ma reggel még rátolt 80-at, majd délután már 170-et evett meg. Párhuzamosan ingerli a jóidösanyját is, és úgy tűnik lassan lejöhet a fagyasztósról.

S akkor íme Zsigmond úrfi Felhőcske nevű tejtesója, aki -Hunor nagyvonalúságának köszönhetően- egyben a kiskecskéje is:

(miért is érzem azt, hogy ebből sem lesz kecskepörkölt?)

Az öngyógyító BigSis

A dolgok kiegyenlítődéséről

Miért is ne azon az éjszakán kóvályogjon a lányom hajnal fél 3-tól reggel 6-ig nyöszörögve, orrotfújva, fészkelődve, sírdogálva, megnyugtathatatlanul, amikor Bigi este 11-től reggel negyed 8-ig egyvégtébe alszik?! (aztán mohóságában úgy bereggelizett, hogy fél méteres körzetben mindent beborított a sugárban távozó ragacsos anyatejjel)

Délelőtt már mutogatta Mici a jobbfülit, hogy "fá(j)". Még szerencse, hogy beneveztünk egy fülsapekra és hogy ekkora rutinra tehettem szert a fülápolásban (merthogy az kimaradt, hogy éppen a napokban jártunk Hunorral kontrollon, és most nem csak a minimacsó részesült jó magaviseletéért dicséretben, hanem anyuka szorgalma is, aki olyan alaposan csöpögtetett-szívott, hogy nyoma se maradt semminemű oda nem illő trutyinak sehol) . Mintegy mellékesen éppen mára volt jelenésünk Mici 2 éves státuszával áru-kapcsolt Bigi oltásán, így kellően kusza lett minden, de nekem ilyen jutalomjáték gyerekem még sose volt, aki szemkontaktálva végig rám mosolyog, miközben lefogják-oltják. És még aztán sem sír.

Hát ilyen vidám az élet a saras télben mifelénk.

A mi karácsonyunk...

...volt a témája a múltheti óvodai létnek. A kicsik sokat beszélgettek az ajándékokról, meg is mutogatták a bevihetőeket egymásnak, majd pénteken az óvónéni azt kérte, akinek van kedve, örökítse meg az élményeit egy rajz formájában. Fabatkát sem adtam volna ezért még pár hónapja, de drága gyermekünk kapva kapott az alkalmon és lerajzolta a mi fánkat. Ma pedig azzal fogadott, hogy a falon kitűzve látható a műve. (hááát, mi nagyon jót derültünk rajta, meg nem mondanám, hogy karácsonyfa, a legelrugaszkodottabb lényem is egy soklábú hernyóra asszociálna először)

A lényeg azonban nem a forma. RAJZOL. Spontán. Magától.

Tisztálódó bugyis

Idő kellett, mire megértettem, mit szeretne hallgatni az elsőszülött fiatalember.

Hát EZT. (Madagaszkár kettő lázban élünk)

Az első összetett mondat

Miután cirka 43-szor elismételgettem egyetlen óra alatt, hogy ne álljon a műanyag székre és ne úgy közelítse meg a Nagytesó éjjeli vackát, mert leesik (mióta pofáraesett az emeletes ágy beiktatásakor, azóta legyűrvén félelmeit azt a tanulságot vonta le, hogy nem az ágy lépcsőjén mászik fel, hanem műanyag kisszékről közelíti meg az objektumot), aztán persze lelassult minden és tényleg leesett, én kicsit leblokkoltam ijedtemben-dühömben, Kismici az érintettek sebességével pattant fel, szívarcocskáját beszívva, bal mutatóujját a homlokára irányítva már mantrázgatta is: Nem fáj én bibim, nem fáj én bibim!

(Remélem, az általános iskolás kedvenc magyartanárom megbocsájtja nékem majd odaát, az általam túlságosan is kedvelt, barokkos körmondataim...)

Viccesebb vizeken

Van nekünk egy büszke bakunk, aki kihasználva gazdura figyelmetlenségét (elfelejtette kihozni a szénabálát összekötöző madzagot), nem kis örömet okozott egyik reggelen. Tulajdonképpen, lehet, hogy egész egyszerűen csak arról van szó, hogy elege lett a 11 kecskelányfős háreméből (ezen sem csodálkoznék) és éjszakánként matrózcsomókon gyakorol, hogy leúszhasson a Dunán. Bármiben is mesterkedett, ily tökéletes kipányvázást akarva sem tudtunk volna elérni.

A házban lakó kétlábú kicsibakunk pedig egyre érdeklődőbb. A világ felfedezésére leginkább az este 9 és éjfél közti időszakot tartja a legalkalmasabbnak. Okom most sem lehet panaszra, a fotelba bekuckózva az állólámpa fényével szocializálódik, barátságosan heögve kacarász felé, majd integet is, közben gyürködi-morzsolgatja-rágicsálja textilpelenkáját, míg csak álomba nem merül.

(3 hónapos száraz adatok: 7220 gramm és kifelé kacsingatás a 68-as ruhaméretből)

Az új esztendőben

Úgy tűnik, bennem valami késleltető mechanizmus működik, vagy tényleg igaza van a hitösnek, aki a 3 gyerekes készülődésekkor előszeretettel durrogtatja a bajsza alatt elcsépelt frázisát, mely szerint, nagyon hozzákényelmesedtem az itthoni léthez és már nem is tudom, milyen az, időben odaérni valahová. Valószínűleg van néminemű igazságtartalma, de a realitáshoz az is hozzátartozik, ha egyedül indulok el a 3 gyerekkel, mindig mindenhova odaérünk, esetlegesen mellbedobással zuhanunk be utolsó percben. De odaérünk. Pontosan. 

Talán egyszer majd lesz naprapontos hófordulós mérésem is, meg mit-tud-a-gyerek is, de (nézd el nekem, jelen esetben legkisebbünk), az évek folyamán, már csak puszta kíváncsiságból és kötelességtudatból teszem a száraz tények felrovását a virtuális terünkbe, menet közben rádöbbentem, hogy ez mennyire jelentéktelen adat. Szinte lényegtelen, hogy hány naposan hány centis volt, mennyit evett, mennyit aludt, mekkora ruhamérete lett milyen rövid idő alatt, hogy mikor fordult meg először, mikor aludta át egyhuzamban a teljes éjszakát először... ami igazán fontos, az a részletekben búvik meg... egy mosoly, egy érintés, egy csillogó szempár... szinte nem is önthető szavakba... és olykor már fotózni is félek, mert elmúlik a pillanat, megtörik a mozdulat, elillan a varázs. 

Kicsit elkapott a médiumokból áradó nihil és átitatott egy jó adag világvége hangulat is. Nem olyan Gyurcsokos módon, de a józan paraszti eszem is azt súgja, valami készülőben van... és most belemehetnék az aktuálpolitikai helyzet boncolgatásába, dobálózhatnék dimenzióváltásokkal, de azt gondolom, fölöslegesen tenném. Hogy mi következik (ha egyáltalán bekövetkezik), úgysem fogom tudni megjósolni. Homokba is dughatnám a  fejem, -a kereskedelmi csatornák és a napi bulvár "hírek" meg is teszik ezt a porhintést-, de mostanában egyre többször kapcsolódunk éjszakánként a Natgeo adásaira, ahol hetente 2-3-szor elcsípünk egy-egy világvége értékeléses műsort. Valahogy azt érzem, ha ennyi felől érkeznek az aggasztó hírek, az vagy tudatosan készít fel valami krachra (lásd az egyszeri embert, aki mindennap elolvassa a cigisdobozán, hogy tüdőrákos lesz, és ha tényleg bekövetkezik, rezignáltan veszi tudomásul), vagy (vivát konspiráció elmélet), valami mélyebb és komolyabb problémáról próbálják meg tudatosan elvonni az ember figyelmét.

Furcsa érzések kavarognak bennem. Pár éve még jót röhögtem volna mindezeken, saját magamon. Most viszont félek egy kicsit. Féltem a gyerekeimet. És ennél kiszolgáltatottabb helyzetben, talán még életemben nem éreztem magam.

Sosem sietettem az időt, rohan az magától is épp eléggé, de most kivételesen szeretnék egy évvel bölcsebb lenni. És szeretném, ha stabilizálódna kicsit a világ. Ha nem érezném aprócska porszemnek magunkat, és nem tűnne úgy, mintha egy kaleidoszkópban élnénk és az eddig biztosnak hitt hátterünk-életünk egyetlen tollvonással-mozdulattal semmissé válhat.