Mici alapvetően nem édesszájú, ha mégis fogyaszt valami nassolni-valót, az általában Hunor miatt van, akit feltételek nélkül majmol.
Ma reggel kicsit tovább fogvatartott az ágy, (túljó könyvet olvasok) így lemaradtam a reggeli csúcsról. Huncnak egészen egyszerűen szüksége van a napindító édességcsomagjára. Túl a kecsketejes kakaóján, néha elmajszol egy túrórudit, apróbb csokit. (gondolok itt egy-egy hűtőben felejtett csokimikulásra- illetve csokinyúlra vagy annak apróbb törmelékére). Placebo elven működik elsőszülöttem, pár morzsával is beéri, a hangsúly a jelenléten van.
Ezen a napon sem történhetett ez másképp, de mivel apjuk stafétabot-átadáskor félig kapubanlógó volt már, a kicsik körbe-zsizsegtek, éppcsak egy hitvesi csókra futotta, még a használati utasításuk rám vonatkozó adatai sem érkeztek meg hozzám.(szerencse, hoyg beszélnek már)
A nagyok javában a munkásokkal dolgoztak az udvaron (szigetelés projekt ON), amikor egyzsercsak mellém somfordált Kismici, hogy kérek szalonnát. Éhes vagy, kiccsibe? kockázzak fel katonákat? neeeem! kérek szalonnááááát!!! majd mikor már egyre ingerültebben kántálta a mantráját, kértem jöjjön be, mutassa meg mit szeretne.
Bejött. Megmutatta. Karácsonyról hűtőben lapuló szaloncukrot kért.
Azóta módosította kérelmét szalonna cukorra. És továbbra sem eszi meg. De az illúzió. Az megmaradt.