valahol a kezemben tartott bögréből az orromba kúszó kávéillat és a számban berobbanó elsőkorty kávé pillanatában tudatosult bennem, hogy mennyire haszontalanul vagyok jelen ezen a reggelen.
második napja, maguktól kelnek, önállóan készítik az uzsonnáikat, buszra szállnak. én pedig csöndben szöszmötölök a konyhában a kávéfőzővel, igyekszem karnyújtásnyira lenni, ha mégiscsak segitség kellene**. de egyelőre megoldják. felnőttek.
idén a határaim meghúzását gyakorlom. tisztelem magam annyira, hogy merjek dönteni és változtatni, ha valami már nem komfortos számomra. mindezt lelkiismeretfurdalás nélkül. (ezen még dolgozom kell!) jogom van az érzéseimhez, mégha alkalomadtán ezek nem csöpögnek a pátosztól.
* a fél jelen esetben változó faktor és minden esetben a fiúkat jelzi (hol Hunor, hol Zsiga a "fél", Minka stabil egész, még ebben is, hálistennek )
** és persze közben a torkomat mardossa a lelkiismeret, hogy mekkora sz@ranya vagyok, uramisten, ami nekem könnyed pármásodperces ujjgyakorlat, az most nekik lomha percekig tartó művelet... de a mérleg másik oldalán egy régfeledett érzés kúszik be a tudatomba: nem az én dolgom, nem kell mindenkin segítenem és mindenkit megmentenem. és ettől indokolatlan mosolyra görbül a szám.