2012. április 7., szombat

volt egy kis

Az úgy volt, hogy a hétfő esti megérkezéskor még csak Hunor ugatott, keddre már szorosan a nyomába kúszott Kismici is, estére Bigi is dártvéderessé avanzsálódott. Akkori állapotukkal az égegyadta világon pont semmi bajom nem lett volna, még Bigi 45 fokban ülve szörcsögős alvása is kellően monoton hangszínű volt ahhoz, hogy álomba ringasson. 
Zsigu féléves fennállásának jubileumát egy kötelező státusszal és a hozzátartozó oltással szerettük volna megünnepelni, ám ehelyett hónom alá csaptam szüttyögő kiscsapatomat és gondosanyukaként elszállítmányoztam őket egy megnyugtató gyógypillantásra. Hunor és Kismici tiszta tüdővel legális lógásra ítéltetett, Biginyuszkó azonban aggodalomra adott okot, így neki a nem éppen kellemes ízéről híres antibiotikum recept jutott. (tavaly Kismicivel már futottunk egy hasonló kört, pedig ő aztán a sör ízét sem veti meg -sőt-, de ebből 2-szer ha volt hajlandó nyelni) Nem tisztem felülbírálni tanult emberek recept felírási szokásait, és biomámi sem vagyok, aki az antibiotikum említésére is heves kereszteket vet, akárha az ördög maga jelent volna meg, de jelen esetben túlzásnak éreztem a nehéztüzérség bevetését. Megkonzultálva apjukkal, még jobban ebbe az irányba hajlottunk, hiszen a klasszikus ugatásos köhögésen kívül semmi más panasza nem volt. Az én tudatomba az antibiotikum nem az első fegyverként épült be, hanem egy elhúzódó és stagnáló, esetleg rosszabbodó állapot megváltoztatásaként. (köptetőzöm meg stodalozom azóta is, és lassan már túljutunk ezen is)

Annyira szépen jöttünk haza, olyan meseszerűen idilli volt minden. Hunor a jobbomon futóbiciklizett, Kismici a balomon danolászva kismotorozott, Bigi az oldaltatyómban utazott. A zebra előtt türelmesen várakoztunk, aztán valaki átengedett és a szikrázó napsütésben lassan megindultunk. A levegőben a nehéz rügyfakadás aromája keveredett a pajkos napsugarak bódító illatával. Már csak egy lépés választott el a járdára érkezéstől, amikor Kismici motorkereke beakadt az útpadka repedésébe és egy lassított felvételes letisztult szájraesést asszisztálhattam végig. Még fel sem tápászkodott, a nyálkahártyavérzésnek köszönhetően, már mindent beborított a vörös életerő. Kívülről láttam magam, amint lassan talpra állítom nyöszörgő Hugit, aki nem sírt, csak monoton hangon mantrázgatta, hogy fáj, véres, de véres volt ekkor már a kismotor is, mindannyiunk ruhája és még KicsiBigi pár szál haja is. A fülem zakatolt és sikítva tiltakozott a belső énem, hogy mért kell nekem ebben részt vennem, könyörgöm, erről senki se beszélt még akkor sem, amikor gömbölyödő pocakot simogatva vártam a rózsaszín hableányt.
Biguszt átadtam a szomszédközérteslánynak megőrzésre, Micit pedig megpróbáltam állapotfelmérni, mije tört, esett ki, hasadt fel, szakadt ki illetve le. Nehéz volt, mert még a  kezéről is rászáradt nyálkahártya-darabokat mostam le, minden ragacsos volt és fémszagú. Nem mertem ránézni, féltem a látványától, a tükör felé fordítva igyekeztem az arcát lemosni, most is látom magam előtt bizonytalanul remegő ujjaimat. 

Amilyen hirtelen történt ez az egész, annyira megdöbbentően gyorsan állt is el a vérzés. A rögtönzött állapotfelmérés eredménye: lehorzsolódott áll, valamint az orra alatti és ajak feletti rész is, egy felismerhetetlen húsdarabbá duzzadt felső ajak (fogak a helyükön), és egy kevésbé traumatizált alsó ajak. (sokkal később lefotóztam, de csak elrettentő példaként, ha tízen-húszon év múlva úgy döntene feltöltetné ajkait)
Persze, a szokásos körtelefonok, mi a teendő, van-e teendő ésatöbbi. 
Felelősségem teljes tudatában úgy ítéltem meg, -bár kellően horrorisztikus volt a jelenet-, hogy nem megyünk be Micivel sehová. Esett ennél már sokkalta nagyobbat is, figyelgetem inkább. Egész nap bágyadtabb volt, mert persze, mikor máskor, mint aznap csúcsosodott ki a felső légúti nyavalyája is. Alig evett, sokat ivott. Éjjel többször felsírt, persze velünk aludt. 

Csütörtök kora délutánra lejjebb ment a duzzanat, így kicsit jobban beleláthattam a szájába. Az ott fogadó látvány kicsit bekocsonyásította a térdeimet: a fogínye durván duzzadt volt és hematómás, a tövénél szürkés fekete, számomra eldönthetetlen, hogy alvadt vér és kosz kombinációja vagy valami komolyabb. Természetesen jól beriasztottam mindenkit, mire este apjuk hazaért már túl voltam mindenféle szakemberek általi lecseszésen. Aztán a ház ura kimondta a kedvencemet, mely szerint túlreagáltam és csak az a fityula szakadt el, ami a felső ajkat köti össze a fogínnyel, de az is szépen vissza fog tapadni. Mert ezek a kicsik tényleg annyira gyorsan regenerálódnak.
Este már evett az apjával vajas kenyeret. 

Péntek reggel sárgarépát pucolt magának és azt rágcsálta. Aztán önként és dalolva fogat mosott. Nagy baj nem lehet. És persze nincs is. 

Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. És elképzeltem a jelenetet, amint a 3 gyerekkel bebuszozok ügyeletre, ahol még órákon át szétszedik a várót, roncsolják az idegeimet és a saját magukét is, hogy aztán a doftorok mindentudó és sokszor kioktató módján megtudhassam, hogy ezzel a kis nyálkahártya-sérüléssel igazán otthon is maradhattam volna.
Hogy meddig tart a szülő felelőssége, meddig szabad/kell hallgatnunk az ösztöneinkre, hogy szabad-e ennyire, és hogy vállalhatunk-e ekkora kockázatot, egyáltalán tud-e objektíven dönteni a szülő a saját gyereke állapotát illetőleg? mert gyűlölöm szarul érezni magam attól, hogy nem rohanok minden zúzódással vagy enyhe hőemelkedéssel orvoshoz, és nem szeretem magam az indirekt módon történő lecseszésemmel sem frusztrálni. Ha gond van (bár még mindig nem írtam meg, de volt), akkor igyekszem a leggyorsabb úton, minden követ megmozgatva, a legjobb szakemberhez eljuttatni a célszemély(eke)t, de egy 40 fokra felkúszó láz számomra még nem indokolja a zöld utat az ügyeletre.

Aj, de nehéz ez a szülősösdi.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator