csak egy átlagos péntek

megvan az a pillanat, amikor -azt hiszed!- minden szálon megfelelően futnak a programok*, a heti kaotika után jön egy laza hétvégi levezető**, de sima-liba, látod a fényt az alagút végén, volt már ilyen, kisujjból kirázod, majd egy formanyomtatvány kitöltésekor kártyavárként omlik össze az egész építmény?! na, ez a pillanat nekem csütörtök este alig pár perccel 22 óra előtt jött el***. a hisztirohamom és a kurvaanyázásom nem segítette elő a békés álmaimat, ennyit azért elárulhatok.(aztán meg csodálkozom, hogy a másnapi futáson null km-nél elszáll a pulzusom) 

* Hunor a húsvéti ünnepeket cserkészportyán, Minka egy prágai kézilabda kupán, Zsiga egy bécsi kosárlabdakupán tölti, hét elejei indulással. ez eddig tökokésan lekövethető, sosevoltmégilyen, de a két kicsivel valami nagyon rendhagyó módon ríli pihenést tervezünk, nulla energiabefektetéssel. (nem áll távol tőlem a "bárhova, ahol enni adnak és futhatok" elutazás gondolata sem) 

** Minka hétvégén lelkigyakorlaton egy zsákfaluban, szombat reggel 8 órára viszem a középső keblembőlszakajtottat fodrászhoz, hogy aztán 9 órakor már a csapatbuszon ülhessen és robogjanak edzőmeccsre egy másik városba, délelőtt fogadom kisbubu baratnőjét, akiket majd ebéd után szülinapi buliba szállítok, majd onnan pár órával később haza hozzánk. (férj nem opció, férj dolgozik) vasárnap reggel futóverseny, ahova valamilyen felállásban gyerekek is jönnek, mi is futunk, Minka vasárnap délután érkezik... de mondom: ez tökoké, tök alap hétvége

*** ekkor derült ki ugyanis, hogy Zsiga oly alapossággal csekkolta le a személyi igazolványának érvényességi idejét (cirka 5x kértem, hogy tegye meg, állítása szerint meg is tette, és akkor még érvényes volt -wtf?! fél éve lejárt!), szóval igen, a kiskorú külföldre utazása engedélyének kitöltése közben omlott kicsit össze a világ, hogy aztán a széles spektrumú érzelemviharok után megoldó üzemmódba kapcsolhassunk. 

(súgok: nem, nem kell azonnal a 13. kerületi visegrádi utcai központi okmányirodát lerohanni 24 órán belül elkészülendő útlevél miatt, főleg nem egy jóvágású jordan kosárcipő áráért -bár mi pontosan ezt tettük, hiszen a helyi okmányirodába ezt tanácsolták. azt viszont az übercuki ügyintézőlány kérdezte, hova is lesz pontosan az az utazás? pötyögött kettőt a telefonján, majd megmutatta, hogy Ausztria elfogadja az ideiglenes személyi igazolványokat is, amit ő ingyen és bérmentve bő 10 perc alatt ki is állított... hiába no, szeretjük kétvégén égetni... )

álmos reggelek

valahol a kezemben tartott bögréből az orromba kúszó kávéillat és a számban berobbanó elsőkorty kávé pillanatában tudatosult bennem, hogy mennyire haszontalanul vagyok jelen ezen a reggelen. 

az évet kettő és fél* durván belobbant kamasszal zártuk: a 16 éves határpróbálgatásokban van (legyen az sport, vagy kocsmakultúra, bármi jöhet), a 14 éves kitette az "underconstruction" táblát és már a megjelenésével szekunder szégyenérzetet okoz a körülötte létezőknek, a 12 éves Bigi pedig igyekszik lépést tartani a nagytesókkal.

egy heves vita során, decemberben arra az elhatározásra jutottam, idén taktikát váltok: ha ennyire sz@r az élet, akkor megmutatom, milyen a really life, amikor télbe-nyárba, hóba-fagyba várni kell egy távolsági buszra, ami talán nem csak késik, hanem neadjisten, kimarad. milyen az, ha nem érkezik az anyu-tefu menetrendszerinti járata és ából bébe szállítmányozza kebléből szakajtottjait a nap bármely szakában. (oké, tényleg én voltam az idióta, hogy eddig is ezt tettem, de nem tudom, mikor gyűrűződött ez be ennyire, az alapkoncepció az volt, hogy segítem és támogatom őket, aztán valahogy fokozatosan átment ez egy nagyon rossz irányba)

második napja, maguktól kelnek, önállóan készítik az uzsonnáikat, buszra szállnak. én pedig csöndben szöszmötölök a konyhában a kávéfőzővel, igyekszem karnyújtásnyira lenni, ha mégiscsak segitség kellene**. de egyelőre megoldják. felnőttek. 

idén a határaim meghúzását gyakorlom. tisztelem magam annyira, hogy merjek dönteni és változtatni, ha valami már nem komfortos számomra. mindezt lelkiismeretfurdalás nélkül. (ezen még dolgozom kell!) jogom van az érzéseimhez, mégha alkalomadtán ezek nem csöpögnek a pátosztól. 

* a fél jelen esetben változó faktor és minden esetben a fiúkat jelzi (hol Hunor, hol Zsiga a "fél", Minka stabil egész, még ebben is, hálistennek )

** és persze közben a torkomat mardossa a lelkiismeret, hogy mekkora sz@ranya vagyok, uramisten, ami nekem könnyed pármásodperces ujjgyakorlat, az most nekik lomha percekig tartó művelet... de a mérleg másik oldalán egy régfeledett érzés kúszik be a tudatomba: nem az én dolgom, nem kell mindenkin segítenem és mindenkit megmentenem. és ettől indokolatlan mosolyra görbül a szám.