Miután cirka 43-szor elismételgettem egyetlen óra alatt, hogy ne álljon a műanyag székre és ne úgy közelítse meg a Nagytesó éjjeli vackát, mert leesik (mióta pofáraesett az emeletes ágy beiktatásakor, azóta legyűrvén félelmeit azt a tanulságot vonta le, hogy nem az ágy lépcsőjén mászik fel, hanem műanyag kisszékről közelíti meg az objektumot), aztán persze lelassult minden és tényleg leesett, én kicsit leblokkoltam ijedtemben-dühömben, Kismici az érintettek sebességével pattant fel, szívarcocskáját beszívva, bal mutatóujját a homlokára irányítva már mantrázgatta is: Nem fáj én bibim, nem fáj én bibim!
(Remélem, az általános iskolás kedvenc magyartanárom megbocsájtja nékem majd odaát, az általam túlságosan is kedvelt, barokkos körmondataim...)
3 megjegyzés:
Jaj de aranyos!!!!
:D
Mi megbocsátjuk:D Imádom a barokkos körmondataidat és lám Minkalányka is követ majd ezen az úton:-)
Megjegyzés küldése