A hívőknek és a szkeptikusoknak

Azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, Hunor hány éjszakát aludt végig egyhuzamban a miágyunkon kívül. Talán egyet. Vagy kettőt. Még a régi lakásban, de akkor is egy szobában, és éjjel átjött. A mi hálónkon kívül pedig egyet sem. Sosem. 

A kezdetekben nem szerettem kimondani, mert a kimondások azok mindig olyan véglegesek, megmásíthatatlan állításokká nőnek. Szóval, együttaludtunk. Egyszobában, egyágyban. Először hárman, aztán már négyen, s végül most öten. Minka párszor még aludt a kisrácsosban, de Bigi már egyszer sem. És jó (volt) így, nekünk is, nekik is, erre volt/van igényü(n)k. Hiszek abban, hogy minden gyerek beérik a társadalmi konvenciók által támasztott elvárásoknak. Ki előbb, ki utóbb.

A klasszikus városi legendáktól, melyekben a tizenéves gyerekek még mindig a szülők között alszanak, mi valahogy egyetlen pillanatig sem tartottunk. A jólbevált válaszom az aggodalmakra, általában az volt, hogy az első barátnőjét Hunor biztos nem a mi ágyunkba hozza be, közénk. (bár Apjuk ezt egyetlen percig sem bánná, váháhá).

Pár hete-hónapja visszatérő motívum az esti meséinkben az emeletes ágy. Olyannyira, hogy ezt kértek karácsonyra is, közvetlenül a távirányítós autó (mert ettől lesz igazán boldog karácsonyom -by Hunor) és a baba mellett (újabban Kismici tartozéka 1-2 kopasz és meztelenre vetkőztetett baba, s ha megkérdezik tőle milyen ajándékra vágyik, komolykodva odaböki, hogy "baba").

Kicsit remegő gyomorral ugyan, de beszereztük az óhajtott ágyat, melyet majd a helyzet úgyis adja magát módon kívántunk bejuttatni a gyerekszobába. Adta is magát, Hunor ugyanis kiszúrta a pincében az ágy elemeit és annyira boldog lett, hogy könnyes szemekkel csivitelte, hogy a Jézuska elhozta a várt ágyat és hogy milyen aranyos meg kedves, és pillanatok alatt maga kreált magyarázatot is arra, hogy miért egy nappal korábban és miért a pincébe helyezte le. (sok kisgyerekhez kell mennie és nagyon nehéz az ágy, gondolta leteszi, aztán majd jön és összeszereli, de ezt igazán már nem is kell neki, mert majd Apával ők ketten)

A 24.-ei estét sikerült elbliccelni, a várt távirányítós autó és a baba megtette a kívánt hatást. Együtt voltunk, játszottunk nagyokat, ennyi év rutinnal és vendégfogadással a hátam megett már meg sem kottyant a karácsonyi előkészület, (évek óta kialakított és bevált receptjeink vannak, ipari mennyiségben utazunk, így szilveszterig majdhogynem kitartanak a maradékaink). Teljesült, amire vágytam. 

25.-én apjuk gyűjtött annyi lelkierőt, hogy sűrű anyázások közepette összeszerelte az ágyat és ezáltal újabb problémák merültek fel, így gyakorlatilag át kellett rendeznünk a gyerekszobát. Vérmes reményeket nem fűztünk az ottalvásukhoz, de mire végeztünk megállapíthattuk, hogy igazán előnyössé változott a gyerekszoba összképe. S ha még kikerülnének a bedobozolt kiegészítők is! (falmatricák, képek, hungarocell figurák)

A kölköknek nagyon tetszett az új birodalom, fel le mászkáltak a létrán, plüssállatokkal kuckósítottak, Hunorhoz fölkerült a már csak 3 húrral büszkélkedő "tikár" is, Mici körbebástyázta magát macskákkal-babákkal. És persze nem ő lett volna, ha Maugliként nem próbálta volna egy kézzel lógva tartani magát, hogy aztán bemutasson egy klasszice ajakfelszakadásos pofáraesést. 

Annyira nem volt még gyakorlatom az esti "fektetésben", hogy fürdetés után segítséget kértem... Hunortól. Megkérdeztem, hogyan szeretné a "szertartást" kialakítani. Kérte, hogy legyen halványfény, meséljek két mesét ebből, és aztán menjek ki nyugodtan, de az ajtót hagyjam nyitva résnyire. (Én kiegészítettem a létrán felmenetel előtt egy jóéjtpuszival, és kijövetelemkor is eggyel meg egy buksisimivel.) Így is tettem, a nappaliban még a  tévét is kikapcsoltuk, és riadtan néztük egymást a hitössel. Közben Kismici ki-be csattogott, valahogy éreztem, hogy ő lesz a gyenge láncszemünk. Pár perc múlva nem bírtam tovább és bementem meglesni mit csinálhat elsőszülöttünk. Az alábbi kép fogadott a felső szinten: 

Hitetlenkedtünk egy sort, aztán rákoncentráltam Kismicire is, aki nem nagyon értette a koncepciót és a hálóban kereste továbbra is a matracát, közvetlenül a mienk mellett. Végül befeküdtem mellé az alsó szintre, és pár perc múlva már ő is aludt. Hunor reggel 8-kor, Kismici 6-kor csattogott be hozzánk.

A tegnap este, az elhúzódó vendégeskedés mellett is már zökkenőmentesebben zajlott. Hunor már mászott is fel a maga szintjére, Kismici még rótt pár kört, aztán ő is betalált a helyére. Én pedig kényelmesen olvashattam még órákon keresztül az ágyamban. Majdnem, mint régen.
És ma már át sem jöttek, én 9-ig aludtam, a skacok 3/4 10-ig.(apjuk korán balra el, már dolgozik sajna)

S hogy mi miként éltük ezt meg? Azt hittük, hatalmasat alszunk végre a visszaszerzett területünkön. Ehelyett: az első éjszakán felváltva róttuk a köröket, mindenfélékre fogva, hogy miért is nem alszunk jól. (félünk, hogy lepotyognak, hogy megriadnak, teleettük magunkat, szomjasak vagyunk, mosdójárat, csillagok állása, hajnal 4-kor jeget kapargattam a fagyasztónkról, majd átrendeztem a fűszeres polcunkat a konyhában, Hitös pedig kávégépet takarított...) Aztán reggel mindketten kiböktük: hiányoztak mellőlünk. És örömködtünk, hogy legalább egy ágyasunk még maradt azért.

Kirepültek a madárkáink, brühühü.