2013. szeptember 19., csütörtök

a fonal, s annak felvétele

Nehezen rázódom vissza a virtuális életbe. Kavarog bennem ezer gondolat, nem is értem igazán, mit keresek újra itt.
Pár hónapja/éve még konkrét választ tudtam erre adni: sorstársakat, hasonlóan beszűkült hátébéket, akik szintén képben voltak az éjjeli szoptatás-hegyektől, a sokrendbeli mackós-pelusokon át, a fognövesztős éjszakák abszurditásáig. Mert ez egy nagyon más világ. Összetett és meghitt, a sohaelnemszakadó lelki köldökzsinórunk által szorosan körülhatárolt terület. Nem értheti ezt senki más, oly sokszor még az apukák sem. Legalábbis szeretjük ezt hinni. És sokszor ebben az őrült körforgásban szükség van a levegőre. Bizarr kombináció, de számomra az önmagam ironizálása, az olykor béndzsóra sikeredett anyaságoskodásom megírása, mindig minden vészhelyzetre gyógyír volt. (igen-igen, a jóöreg Cyrano effektus) Aztán lassan betemetett ez az egész. Egyre inkább már nem megélni, hanem sokkal inkább túl kellett élni. A rózsaszín máz nélküli szürke mindennapokat. Az egyre nehezedő terheket, amiket először vidáman, majd elfogadóan, végül már gyűlölve fogadtam be.

Tavaly télen robbant a bomba. Alapjaiban remegett meg minden, amit az elmúlt években közösen építettünk magunkban és magunk köré. A sok éven át finom kérések, az anyázások, a hisztik, a követelőzések, a nüansznyi érzelmi zsarolások, a játszmák egyszer csak csurig töltötték azt a bizonyos poharat. Új életre vágytam, másra, sajátra, csakenyémre, gyerekekkel, egyedül, mással, máshogy, máshol, térdelve a pokol tornácán és lebegve egy hetedik mennyországban... minden értelmetlenné vált, minden elvesztette a jelentőségét, az életem ezidáig fontos szereplői kiestek a rosta likán, s alig maradt fenn pár ember. Mert alig hagytam, hogy mellettem maradjon bárki is. Nekem épphogycsak annyi erőm maradt, hogy a gyerekek felé fenntartsam a látszatot, (igen, az összes elvemet szembeköpve), hogy biztosítsam őket minden pillanatban a szeretetemről. Azt hiszem, egyfajta groteszk vegetáláson mentem keresztül: belőlük táplálkozva éltem, s amit ők adtak, azt megcsócsálva visszatoltam beléjük. Így belegondolva, nem tudom, hogyan voltam képes végigcsinálni, nappal menekülve minden és mindenki elől, kétségek közt tipródva, éjjel beszélgetve-tanácstalankodva. Pedig azt hittem, önismeretből sok újdonságot már nem nagyon tud villantani nekem az élet. (jajjdehogynem)
Végül mindennapi fogalmakká váltak az életünkben a válás és a hogyantovább ezután kérdéskörök... 

Aztán egyszer csak felébredtem. (igen, elképzeltem, hogy nincs kanál, mert tényleg minden fejben dől el!) Fuldokolva, rácsodálkozva arra, hogy sikerült négysarkából kimozdítanom a világomat. Nem, nem vagyok rá büszke, de attól még majdnem sikerült, a tényeken a sajnálatom mit sem változtat.

S most tapogatózva, ismerkedve az új szabályokkal, az új tulajdonságokat és tapasztalatokat szerzett szereplőkkel, de már újra egymás kezét fogva keressük a helyünket az új alapokon. Mindketten sérültünk, a sebeink mélyek és sokszor még a simogató kéz érintésére is fájnak, de menni fog. Mennie kell.
(és erről meg EZ a vers ugrik be... akkor még nem is sejtettem a viharfelhőket, és nem tudtam azt sem, amit ma már igen, hogy a tudatalattim kétségbeesett segélykiáltása volt ez a pár sor... édes istenem, hogy mennyire igaz minden szava...)
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator