2011. július 28., csütörtök

Együtt sírunk-együtt nevetünk, avagy a mackótéma újragondolva

Pár napja említettem, hogy az utolsó szabadjára eresztett medvecsapat nem aratott osztatlan sikert amúgy is megbolydult lelkiállapotomban. Tudom, türelmetlenebb voltam, mint általában. És azt is tudom, hogy ha mégannyira is erős és stramm lánynak is tűnik a Kismici, attól még a mi lányunk, aki pontosan ugyanolyan érzékeny és szenzitív jelenség. Akárcsak a szülei. 
A józan paraszti eszem ellenére, sikerült saját magam kialakítanom a mi kettőnk ördögi körét. Mici ugyanis elkezdte visszatartani a macijait. Előbb csak 1-2 napra, amit -randa dolog ugyan részemről, de- annyira nem is bántam, kicsit telítődtem az önmagam nyavalyáival és a talpigszaros gyerek összképpel, majd most már közel egy hete nem jöttek a mackók. Este odáig jutottunk, hogy zokogva kiabálta a fürdőkádban, hogy kaka, kicsit ki is bukkant a mackó feje, de Mici kisasszony mégsem engedte szabadon őket. Volt itt sírás-rívás az ölemben, nyugtatgatás, átbeszélése a történetnek, vacsorára oldalszalonna a csusszanósság érdekében és interaktív esti mese a kakatündérekről és Kula bácsiról, akit majd együtt indítunk el a nagy útra.


Mindeközben pedig a bűntudat vasmarokkal szorongatta a torkomat. Hiszen minderről csakis én tehettem. Nekem nem volt türelmem, én voltam nyers a kislányomhoz, aki csak a maga ösztöneire hallgatva meg szeretett volna szabadulni a pelenkájától. Mert hol van az az apró kellemetlenség, ahhoz a fájdalomhoz és lelki teherhez képest, amit a lányom napok óta átél és amit én meggondolatlanul a nyakába akasztottam?

Ma reggel ismét elvonult a hálónkba, hogy aztán fájdalmasan sírva hívja az apját. Azt kell, hogy mondjam, szerencsés, hogy van orvos a családban. A másikfelem ugyanis masszírozgatott meg nyugtatgatott, meg ölelgetett, de aztán látta, hogy ebben a formában nem jutnak előrébb, így kért egy kupica olajat és a kezébe vette a dolgok irányítását: kikaparta a mellvédeket, helyt adva ezáltal a tüzérségi mackóknak, amik perceken belül meg is érkeztek. (aszonta tiszta rendelős filingje volt így korareggel a szabadságolása ellenére)
Persze, dicsértünk és ölelgettünk és babát helyeztünk kilátásba a további spontán érkező  mackókért, és még Hunor is azért drukkolt simogatva kishúga könnyáztatta arcát, hogy Micike nyomjon, mert akkor ő is kap egy kisautót (ezt honnan szedte?). Bár ő szívesen átvállalta volna akár a mackózó szerepét is, mindent a cél érdekében. 

Nem hiszem, hogy itt lenne a pont és hogy mostantól a medvék naprakészen sínen érkeznének. (bár nagyon szeretnék hinni ebben). Egyet ellenben megtanultam: a saját frusztrációimat csodásan át tudom telepíteni a gyermekeimbe. És ezzel nem árt nagyon óvatosan bánni...
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator