2013. október 22., kedd

step by step

Tartozom még egy óvodaváltásos abszurd drámatörténettel. (igen, idén az összes elvemet sutba-dobva, óvodamódosításra kényszerültünk. A miérteket nem szívesen boncolgatnám, a tényeken már mit sem változtatnak a cikorványos gondolathalmazaim) 

Szóval az újovi. Szomszédvárosban. A skacok külön csoportba járnak, Huncos felelősségteljes nagycsoportos, csodaszarvas helyett helikopter lett a jele. Kicsit nehezen rázódott bele a kissé katonás mindennapokba, kicsit újra körömrág, de a nagyfokú megfelelési kényszere nem engedi meg, hogy nehezményezzen felénk... nagyon kell most figyelnem és ráhangolódnom, ahhoz, hogy érezze, bízhat bennünk, számíthat ránk. Néha nehezebb napjai vannak, túlságosan érzékeny és jóhiszemű, a maga sajátos és olykor túl finom eszközeivel próbál beilleszkedni egy számára vadidegen és évek óta összeszokott fiúcsapatba. (azaz egy volt ovistársával együtt teszi, akivel a klasszikus bajtársiasság összes fokozatát előadják... olykor nehéz sóhajok, összepillantások, bezzegelések, hogy a mirégiovinkban miként is volt ez vagy az másként, s a görcsös egymásbakapaszkodás is megér egy említésnyit) ... tudom, hogy hiányzik neki az a fajta szeretet, amivel itt beburkolták, a régi barátok, a szeretett óvónénijei és dadusai... de ez az ovi sajnos már nem létezik...
Micike büszke kiscsoportos, egy adminisztrációs hiba folytán az első napjait középsősként töltötte, nem kis fejtörést okozva ezzel a vezető óvónőnek. (hogyan hozzuk tudtára azt, hogy nincs jó helyen úgy, hogy a legkevésbé sérüljön az a csöpp kis lelke...?!). Húsnyúl, egy verőfényes délelőtt önként megoldotta a problémát: átcuccolt a kiscsoportba, hogy ő mától inkább oda szeretne járni. És aznap délután ezerwattos vigyorral fogadott: kééépzeld anya, én már kiscsoportos lettem! Jele a mézeskalácsbaba helyett a kisvirág lett. Gondoskodó és bájos, a legkisebbek bátorítója, segítője, a beszoktatós gyerekek ölelgetős és csitítgatós védőangyala. 

A ma délutáni programunk a szomszédvárosban indult, egy aluljáró egyik falának gyerekkezek általi dekorációjával. (majd folytatódott egy játszóterezéssel) 




Kicsit ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyfelől melegséget éreztem a sok "idegen" kedves felénk nyitása miatt... Szívszorító volt a falon látni ezeket az apró kezeket... ők már ide tartoznak... Mici fesztelen bája, ahogy számomra vadidegenekkel csacsog, mert ő -velemmel ellentétben- minden gyereket és minden hozzátartozó szülőt (és nagyszülőt) is ismer... Hunor nagyfiús viselkedése, ahogy féltőn óvja a kistesókat*, annak ellenére, hogy itthon 3 másodperc alatt vér folyik (nyilván átvitt értelemben).
Másfelől pedig fáj, hogy mindezt nem a választott otthonunkban kapjuk... tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában...


* történt ugyanis, hogy az egyik csoporttársa, minden előzetes nélkül, miután Bigi sapkáját lerántotta a fejéről, jó nagyot taszajtott is rajta, úgy, hogy kisszöszkém térdrerogyott. Persze, sírva fakadt, és akkor a semmiből ott-termett HősHunor, és emígyen kiabált: Piiistiiiike (aki nemPistike), te a barátom vagy, de ő a testvérem, éééérted? őt nem bánthatod soha többet, mert ő a testvééérem! és erre Mici is rámélytorokhangozott, hogy ő a teeeeesóóóóónk, éééérted?!  Értette ezt ott mindenki, de legfőképpen én... torokgombócostól homályosszemestől...

2013. október 13., vasárnap

in memoriam

... mert amikor éppen nem egymást túlharsogva vagy az ököljog bevetésével próbálnak akaratot érvényesíteni, na, azokban a pillanatokban torokgombóc-képzően tüneményesek is tudnak lenni.
Minden nemúgysikerültért bőséggel kárpótló pillanatok ezek...

2013. október 7., hétfő

az áprilisi helyzet karcolatban

Nos, mivel másképp nem ment (vagy legalábbis én nem tudtam megoldani), beszúrtam posztként a kora áprilisi Hunor remekművet. Számomra nagyon sokkoló sokatmondó. Még mindig beleborzongok, hogy mennyire  jól érzékelte a láthatatlan csápjaival az adott helyzetet.... A narancssárga figura apjuk, balján az esernyő alatt az én vagyok, a gyerkők balról jobbra: Hunor, Mici és Bigi.

2013. október 5., szombat

Kicsi tükör

Ha fikarcnyi kételyem is lenne afelől, hogy valóban jó-e az út... na, az pontma oszlott el, amikor elsőszülöttem az alábbi vidám (család)rajzzal örvendeztetett meg: 

(balról: Anya, Apa, Minka, Zsiga és Hunor)


Hihetetlen egy forma, a maga túlfejlett érzelmi intelligenciájával együtt...
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator