télen szánkós

... méghogy három gyerek nem fér el egy (nagyobb) szánkón?

Konvencionális: tél van, mink is szánkózunk híreinket láthatták.

arcok

A gimnázium évei óta tudom, a genetika érdekes és komoly dolog. A gyerekeink születése óta meg már azt is tudom, hogy fölöttébb szórakoztató és olykor torokcsiklandozóan vicces is tud lenni. 

Hát nem?

(balszélsőn: 3 éves kiscucka édesapjával, jobbszélsőn 3 éves kismici fivérével)

(azt meg már tényleg csak a zárójelek zárójelében, hisz annyira közhelyes klisé, hogy nincs is annál szívetmelengetőbb, mint gyermekeink egy töredék mozdulatában, egy pillanatnyi gesztusában fölfedezni szüleink-nagyszüleink rég elfeledettnek hitt mimikáit...)

elfogult anyuka

Nem tudom, mi a szösz ütött belém (tán csak nem kipihenődtem?!), de az elmúlt napokban csak és kizárólag csodálom őket. A Nagyot az eszéért, a pikírt humoráért, a Leányzót a belevaló vagányságáért, a Picit pedig a mindennapi óriásléptű fejlődéseiért. Ismerkedünk. Jó most. (azt még nem is írtam, hogy kis túlzással megindult: babakocsi mentén fölállt és pár méteren tologatta maga előtt. Mégiscsak utolsóból lesz az első!)

a konyháslány esete a 11 hónapos múlttal

Mici teljes értékű óvodásleányka lett, kötelességtudó és fegyelmezett és mindennapos naposcsibe, és előszeretettel szolgálja ki minden ovistársát, étellel-vízzel, majd míg a többiek fogat mosnak és készülnek az ebéd utáni szunyára, ő gondosan romeltakarít. (ha most gonosz lennék, azt mondanám zsigerből érzi a szépújvilág szelét, de inkább csak azt mondom, gyakorolja a női szerepeket)

Bigi pedig egy figyelmetlen pillanatban 11 hónaposra duzzadt. Még mindig vidám és örökmosolyú, az éjszakai bulijait a nappali bájával teljes mértékben feledtetni tudja. Tegnap óta nyolc fogú, és 9,3 kiló körüli, ácsingózó, olykor vonalvezetővel (bútorok mentén, babakocsi vonalán, és nem mi lennénk: macskaszállítót tologatva) lépegető, reális keretek közt mindenevő (már nem engedi a kanalazgatásomat, saját maga szúrja villára, vagy csippenti fel a darabos ételeket, hurrá egokorszak), gyümölcsöt és zöldségeket rágicsál és tegnap sült oldalast ebédelt krumplipürével. Nem válogat, mindennek örül. 

Amennyire  a legbesimulóbb, éppen annyira a legrugalmatlanabb gyermekünk. Míg a nagyok készek bármilyen ad hoc programváltozásra, addig Biggert szigorúan 7-kor fürdetni kell, és legkésőbb nyolckor vízszintbe helyezni az ágyban. Teljesen meglepő számomra, de míg a tesói mellettem összebújva aludtak el (esetleg mennyei mannát kortyolgatva), addig Bigi kirugdos-kiütöget az ágyból, még a délutáni alvását is egyedül szereti megoldani. (éjjel bezzeg jó dolog a karnyújtásnyira lévő tejtároló...)  Ha valamiért mégsem így történik, vagy nem otthon ér minket ez az időpont, úgy vigasztalhatatlan sírásba kezd és kétségbeesésében képtelen elaludni.

Az ősz beköszöntével, a mindennapjaink érezhetően megkönnyebbültek. A nagyok oviban, mi kettecskén itthon, egyre kevesebb a kerti munka, a kecskéink is ivarzani kezdtek, ami azt jelenti lassacskán a fejésüket is csökkentjük, ezáltal a sajtkészítés is minimalizálódik. Nem bánom, hogy lassulunk, és most érzem csak mennyire fékeveszett tempóban éltünk nyáron. Jól esik most ez a lusta puhaság, ez a kényelmes ismerkedés. Értékesebb napokat élünk, s a napunk csúcsa a délutáni Duna parti kecskelegeltetés. Ekkor játszunk, viccelődünk, átbeszéljük a napközben történteket. Csodapillanatok ezek három öntudatos csodakiskrumplival.

nyomokban már jól vagyunk. A Nyaralás. (hosszú lesz)

Az úgy volt, hogy minden logikus érv felhozatala ellenére, mi mégis úgy döntöttünk, hogy megejtjük életünk első külhoni, sokat utazós, nagycsaládos, barátos, tengeres nyaralását.

Elég sokat rágódtunk a mikénteken és a hogyanokon, a (saját) könnyebbség(em) érdekében én egy éjszakai indulásért lobbiztam, de a ház ura gyűlöli az éjszakai, fölöttébb idegen terepen történő autóvezetést, így maradtunk a vasárnap reggeli indulásban. Amiből lett délelőtti. Majd pontban délben, sallangozott idegekkel végre-végre ki is gurultunk a kapunkon. Az okosautónk, az enjoy the trip helyett egy laza checking engine-nel indított, amit én már csak fogcsikorgatva fogadtam, drágaférjem hezitálására azonban kilátásba helyeztem egy "ha most azonnal nem indulunk el bárhova, én esküszöm lestoppolok Vodicéig"-et is. Mivel jó öreg Hunter-ünk (ejtsd Hánter. igen, ez a neve) más hibakódot nem küldött és kivételesen most nem korlátozta le a sofőrünket sebességileg, nekivágtunk. (bár megfogadtam, hogy a nyolc órás út alatt én egy büdös szót sem fogok váltani a hitössel, kizárólag becsmérlő pillantásokkal tarkított szempillarezegtetéssel fogok kommunikálni)

Az utat nem részletezném, legközelebb valóban éjszaka utazunk. Márha valaha is lesz legközelebb. De álljon itten is szégyentáblaként, hogy a 4 megállás felelőse csak és kizárólag Hunor (persze olyankor Biginyúl is feltankolt, de alapvetően neki pontelég volt a nagytesók egész napos előadása), a 8 órából másfelet aludt, 1-et evett-ivott-tévézett, a fennmaradó időt (leszámítva a kb 1 óra állást, azaz összesen 4 és felet) a saját performanszával töltötte ki, melyben volt visítás, fenyegetőzés, káromkodás, kiabálás, tesós verekedés Bigi teste fölött, kunyerálás, sírdogálás, Shrek macska nézéses szájgörbítés, sértett szipogás, vezetőülés rugdosás. Részünkrőli reakciók is széles spektrumon futottak: éneklés, meseolvasás, dvd-nézés, mondókázás, repülő madár számlálás, háztetőkeresés az autópályán (nagy esélyeink voltak), egyezkedés, elterelő beszélgetések, üvöltözés, fenyegetőzés, korrupciós alkukötés, szépszó, nemszépszó. 

Az utolsó félórában végső kártyáimat is kijátszva én a tengerbeugrással, Apjuk mindannyiunk azonnali útszélen való elhelyezésével fenyegetőzött.

Aztán megérkeztünk és volt tengerben fürdés és örömködés és borozgatás és naplemente és tengeri herkentyű vacsora a másik családdal. És föllélegeztünk és megérte és hjajjdeszépisazélet.

Az idő meg csak futott, nem úgy Kismici, aki este 10 magasságában kérte, hadd ülhessen be Bigi kocsijába. És akkor már éreztem, hogy tüzel (biztos a meleg, az út izgalma), és akkor hazamentünk és lázcsillapítottam és békésen elaludt. Mi még teraszon beszélgetve, pihenve, sehová sem sietve, hiszen, mind az öt kölök békésen aludt. Éjfél is elmúlt már, mikor Zsigi maga mellé parancsolt, ráérősen és büntetlenül olvasgattam még, hogy aztán hajnal kettőkor Kismici éktelen sírására ébredjek, megint égett, 39.7. Nehezen ment le, nem bírt aludni, hajnalhasadásra sikerült összeragadva egymás izzadtságába elaludnunk.

Napközben strandolás, kő- és kagylógyűjtés, beszélgetések, alapvetően sok dolgunk nem volt a két kicsi a földön elforgolódott, a nagyok meg csapatban búvárkodtak. Ebéd után ismét felszökött Mickó láza, ekkor nekem már kezdett kísértetiesen Hunor egy héttel ezelőtti állapotára hajazni a dolog, de az én okos férjuram szerint ördögfalrafestésben jeles vagyok, pihenjek, nincs baja, igyak inkább egy fröccsöt. (hagytam magam meggyőzni). Aztán éjjel megint egekbe szökött lázzal ébredt, és kötelező jelleggel megnézette velem ez a liba az olasz csatornán ismételt spanyol-horvát meccset, elaludni nem hagyott (ne aludj, anya, nézzed, mér alszol?), hogy aztán a  86. percben közölje, most már elég, kapcsold ki. Pedig akkor már igazán megnéztem volna a végét.

Keddre bedurrantak a nyirokcsomói, alig bírt nyelni, így most már tényleg elhitte gyermekeim apja, hogy it's time to AB, mert újrakámmingolt hozzánk a tüszős mandulagyuszi . (kis háttérinformáció, hátha máson is segíthet: Dalmáciában vény nélkül is kapható a gyógyszerek nagy része, köztük az antibiotikumok is). Szerda reggeltől már el is kezdtük adni a csodaszert, és akárcsak Hunornál, már egy nap után érezhető volt a változás.

Csütörtökre felbátorodva bevállaltunk egy hajós kirándulást, életem legfinomabb frissen fogott sülthalát ettem, még a vármezői pisztrángost is kenterbe verte. Belecsaptunk a lecsóba, öt darab öt év alatti gyerekkel egy kilenc órás hajóút (egy kétésfél órás salt lake lagunás kikötéssel), és hihetetlen, de tényleg jól sikerült, bár voltak necces pillanatok, de hazafelé mindannyian kidőltek. (még nekem is sikerült egy tízpercest abszolválnom)

Este a szokásos láblógatós fürdőzés után, trambulinos játszóterezést terveztünk, a nagyok évezték, kismici akkorákat nevetett (telefonos videó, a hang a lényeg, a kép élvezhetetlen) , hogy nem tudtunk mást tenni, mint vele nevetni. Aztán meglátta a közeledő apukáját és minden figyelmével arra koncentrálva, hogy mihamarabb odaérjen hozzá, átesett a mociján, közvetlenül a pufók jobb orcájára. (és nagyon vicces volt, amikor másnap egy csoport nagytudású magyar turista úgy vesézte ki a "vagány kiscsaj pofáját" hogy közvetlenül mellettem álltak, én meg mosolyogva közbeszóltam, hogy arca van, a többi stimmel és tegnap esett el a motorral. Máig nem értem, hová menekültek olyan viharos sebességgel el mellőlem)

Pénteken már lélekben hazagondoltunk, bár istenigazából úgy lett volna pihentető, ha onnanstól nagyszülők/apró manók/bébiszitterek átveszik a kölköket és még egy hetet maradhattunk volna, úgy igazán pihenni. Nélkülük. Fagyi és vízidodzsem és játszótér és pattogatott kukorica és vízijátszótér és palacsinta kunyerálás nélkül. Csöndben. Még kb 10 év. Addig vágom a centiket, onnantól meg visszasírom majd ezeket az időket.

Vasárnap korán keltünk, összepakoltunk, leandert kunyeráltam a háziaktól, ajándékot vásároltunk, elbúcsúztunk a tengertől, és 10 óra magasságában nekivágtunk az útnak. Belefutottunk egy nagyobb balesetbe is, szerencsére minket már letereltek, de annyira jól sikerült a manőver, hogy az a plusz 50 kilométer, bő két órás csodaszép kilátással tarkított szerpentines utat jelentett. A gyermekeim nem díjazták ennyire. És a férjem sem.

Hazafelé már Hunor Mickóval karöltve művelte az odavezető úton begyakorlott borzalmakat, azt hiszem, most sem találták el a legmegfelelőbb lélektani pillanatot erre. Az egyik benzinkúton konkrétan gyerekrablásszerűen kötöttem be a rúgkapáló és torokhangon segítségért kiáltozó lányomat. Míg én mosolygással próbáltam a körülöttünk állók bizalmát elnyerni, addig a másik felem üvöltött, hogy csukjam be az ajtókat és padlógázzal megindult. Szeretnek minket. Ez jó.

És a képek, a teljesség mindennemű igénye nélkül (alternatív link ITT található):

(negatív krónika: Norbi óvó ápdét szemei nem vigyáztak kellően rám, kicsit félredobtam a cucka-fogy projektet, így vissza is kúszott a már leadottból 7-ből 2 bátortalan kiló...)

a jövő nemzedék

Nos, akkor szeretném bemutatni a jövő reménysugarait, akik azt hiszem, már most jobban fejik a kecskét, mint tettem én ezt még akár kettő darab évvel ezelőttig is. 

Esküszöm, semmi külsős kényszer hatás nélkül tették mindezt, egyszer elmagyaráztam a technikát, és ők lelkesen utánozták, megjegyzem sikeresek, ámbátor kicsit lassúak. Ha ők könnyítenének a lányainkon, napi egy zsák kukorica sem lenne elég egy kecskéhez:

Hunort pedig cserkészbecsszóra nem éheztetjük, akármennyire is az ellenkezőjét bizonyítja a mellékelt fotó.

Csakők

"Csak egy labda vagy bármi más,
egy búgócsiga, egy malmozás,
csak egy cerka és két radír,
s előttem heverjen pár papír,
egy paletta és vagy négy ecset,
és színes filcből egy készletet,
gurítókocka egy edényben,
egy bűvös kocka a tenyérben,
csak egy puzzle az asztalon,
kifestők, könyvek a polcomon,
csak egy hinta vagy sok legó,
egy társasjáték és két tesó,
csak egy apa, egy fejmosás,
meg egy anya és senki más."

(Nagy Bandó András)

Ó, idők, ó, erkölcsök!

Van most egy ovibamenős Micikedvencem. Kisbogár keziben "Gyegye" esőkabátja, melyet hősiesen cipelt, széllel-esővel szemben. Igaz, az ötperces oviba jutás, így negyed óránál is hosszabbra húzódott, de megérte. Mici öröméért, ahogy a saját szavába vágva  ecsetelte, hogy mennyire esik az eső, és hogy végig ő hozta a kabátot és Gyegye öröméért, aki nem győzte köszöngetni Minkának, hogy elhozta a villám mekklínesét. És így meg perszehogyhogyne hogy az ő oviscsoportjában kezdhet majd jövőre. (ez amúgy szituációnként változik napi többször)

A kánikulai napok egyikében oviból jövet kikanyarodtunk a játszótérre. A tér mögött fut a falu kis patakja és amióta itt élünk, majdnem minden játszóterezést a patakba való kődobálással zártunk. Miközben Zsiggert próbáltam pár babakocsis körrel átjuttatni álomföldre, az alábbi képre lettem figyelmes. Igen, naruralista gyermekeim papucsukat-szandáljukat levetve, bokáig a meglehetősen hideg patakban gázoltak. Számomra éles a kontraszt: bő két éve még a bekerített paneljátszótér homokozójából szedegettem a dekkeket és a használt fecskendőket, most meg freestyle-ban nyomulnak a természet lágy ölén. (hogy mennyire jó dolguk van, édes Istenem!)

Piknikezős

Asszem, valamit helyrehozhatatlanul elbaltáztunk a kölkök kötelességtudatra nevelése közben (és tényleg már csak a kamaszkorban van bizodalmam, talán lestornózza normálisra), mert jelenleg ott tartunk, hogy egyetlen szabad percünk sem lehet, amit pihenéssel tölthetnénk. Az apjukat már kora reggel kizavarták állatokat ellátni-füvet nyírni, nekem a gyomláló-ültető pozíciót szánták, de köszöntem szépen, nem éltem vele, inkább maradtam az ebédfőzésnél, aztán mire kijutottam már egész otthonossá varázsolták az udvarunkat, még jól meg is mosolyogtuk a helyzetet, ugyanis bő két éve lakunk itt és még sosem ültünk ki piknikezni. (hogy honnan jött az ötletük, gőzöm sincs). Babástól- túrós táskástól- termoszban teástól cuccoltak ki, és bár az időjárás nem feltétlenül indokolta ezt a fenenagy nekivetkőzést, pár percig mégis hagytam, hogy napozásos családi kirándulásosdit játszanak. 

Egy dolgot el kell ismernem, olybá tűnik, ők azok, akik maradéktalanul tudják élvezni a családi ház nyújtotta összes előnyöket. (mi meg kicsit szívunk a hátrányaival, de hát kellett nekünk ennyi állat-növény-törlesztő)

Egy újabb vastagnyakú kálvinista (képes beszámoló. túl sok képes)

Nem mi lettünk volna, ha a hétvégénket nem poszorítjuk annyira össze, amennyire csak lehetséges. 

Indítottunk egy őrült rohanásos péntek esti borvacsorával, amire mellbedobással és pár perces késéssel zuhantunk be, de éppen időben ahhoz, hogy megtaláljam aktuális kedvencemet, csajos-beszélgetős (meleg nyári) esték létfontosságú idei kellékét.
A vacsora végeztével még vendégeket is hívtunk egy kis csicsergésre, így már csak arra eszméltünk, hogy hajnali fél 3, és mi reggel -elviekben- indulunk. Természetesen a reggelből dél lett, így bőven belefért még hitös fehéringének kimosása-radiátoron szárítása és kivasalása, közvetlenül az indulás perceiben, miközben a kicsik már bekötve a kocsiüléseikbe kántálták anyjuknak, hogy jöjjön már. 

Az autópályán az előrehaladást csöppet sem segítette a homokvihar, valamint az oldalsávba kisodródott, esetenként felborult teherautók látványa sem. Félúton túl bevártak minket HuncNagyiék, stílusosan egy benzinkúton találkoztunk, aminek keretében Hunor egy újabb horror árú villám meklín relikvia boldog tulajdonosa lett. Azóta mindenhová cipelni kell, egész jól viselem, csak ma kaptam sikítófrászt, amikor a kanapénkon landolt a tusfürdő tartalmának egy nagy része.

Kora este érkeztünk meg a lelkész barátunkhoz, mielőtt átcuccoltunk volna a szállásunkra még részt vettünk egy három-fáradt-gyerekes háziasan ízletes vacsorán.

 

A vacsora után a fiúk pár kiskör után már horpasztottak is, nem úgy Kismici kisasszony, aki a teljes kis esti performanszát előadta, sőt új elemekkel is gazdagították ők ketten, apja és leánya, amikor már megszámlálhatatlanszor dugta be vigyorogva a fejét, egy "én" jelzéssel az ajtórésen, az apai vasszigor levitte az autóhoz, hogy majd oda jól bezárja, de mivel apjuk hitt az útközben bűnbánatért esedező lányában, nem vitt magával kocsikulcsot, amit szépleánya egy halk "püssaka" káromlással konstatált.

A történet végkifejlete egy közös altatásos elvonulás lett, persze mindketten kidőltek, így föntebb linkelt bubi chardonnay-al és egy régenlátott jó barátnővel hosszasan kiveséztük az elmúlt évek történéseit. Ismét hajnal 4-ig. 

Vasárnap reggel mindenki zsongott, a nagyok hamar ünneplőbe bújtak, Bigi is megkapta keresztelős szépruháját (amit egy későbbi időpontban éppenugyanúgy telibemacizott, mint ahogy azt elődei is tették kettő illetve négy évvel ezelőtt):

Bigi éppen akkor aludt el vadonatúj keresztanyja ölelő karjaiban, amikor a szertartásra sor került, és talán fel sem ébred rá, ha a szemébe bele nem folyik a szenteltvíz. De így történt és ezzel elkezdődött egy nevörending sztóri, Bigi még órákon át ébren-karban vegetált.

Hunor és Kismici úgy érezték hosszú percekre kikerülhetnek a keresztelés alatt a köztudatból, így előbb csak hangtalanul kergetőztek, majd Kismici sikkantgatott is párat, Hunor pedig nindzsagurulásokkal közelített a padok közti részben (tudtommal nem lett megörökítve, de emléke örökké lelki szemeim előtt fog lebegni), a templom közepe felé, ügyesen kikerülve szüleit, nehogy azok megakadályozhassák a további bemutatót. Így mi már csak beletörődő és fáradt örökmosollyal állapítottuk meg, hogy minden csak a szokásos mederben zajlik.

 

A keresztelő után elfoglaltuk helyünket egy kisebb teremben, ahol hangfalak biztosították a gyerekes szülőknek, hogy részt vehessenek az istentiszteleten, anélkül, hogy egy egész templom figyelmét magukra ne terelnék. Itt történt Hunorvirágszállal egy bájos incidens (igen, a  történetben ő az a bizonyos Kisfiú), amit kis megbeszéléssel és egy kikényszerített közös fotózással zártunk:

Az ebédet a délutáni szieszta követte (a gyengébb láncszemek, úgymint Kismici és Bigi, már az étteremben kidőltek), ránk, lányokra, viszont várt még egy lélekpróbálóan nehéz feladat, meglátogattuk Andyt. A fényképes sírkő előtt állva is tömény hihetetlenség és felfoghatatlanság volt ez az egész... kusza érzések, mert mindennek ellenére jó volt beszélni róla, jó volt emlékezni rá. Még akkor is, ha nekünk nem így és ebben a formában kellett volna viszontlátnunk egymást...

Még ráhúztunk egy napot a kecskéséknél, ahová már szinte hazatértünk, bográcsos paprikás-krumplival vártak minket, a kölkök akkor ébredtek és mindennek nevezhetőek voltak, csak cukorborsóknak nem, felváltva nyűglődtek és hisztiztek, így hamar zárult az este. Én speciel akkorát aludtam, mint egy zsák krumpli, másnap déli 11-kor botorkáltam le. (persze, hajnali 6 óra 23 perckor arra kellett ébrednem, hogy Huncosnak pisilnie és orrot fújnia kellett, amihez már Kismici is lelkesen társult, de nem adtam meg magam, Bigivel összebújva kimaradtunk a pörgésből).

Este pedig hazaértünk és újra indult a vurstli, megspékelve három, általam torokgyulladásnak diagnosztizált, láztalan, orrváladéktalan, ám ugatva köhögő, víg-kedélyűen egymást gyilkoló ivadékkal.

Aranyhajú lány

"Este van, este van,

Édesapa fáradt -

Aranyhajú lányom,

Te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd

Puhára a vánkost,

Ágyam szélire is

Te ülj ide már most.

Homlokomon a bú

Nagyon elborongott,

Kicsi száddal róla

Leheld el a gondot.

Virágfejecskédet

Hajtsd szivem fölébe,

Nevess éjszakára

Csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet

Szegény apukádnak,

Úgy, mintha mesélnél

A hajas babádnak.

"Volt egy szegény ember

Nagy meseországba,

Nem volt mása, csak egy

Aranyhajú lánya..." "

                       (Móra Ferenc)

elsőfarsangos

Nehéz dolog ez a farsangosdi, mert az ember lányában ilyenkor könnyűszerrel szárbaszökik a gyerekkori frusztrációja, amikor is a drágajó szüléi a hagyományos "hóm méd" jelmezeket részesítették előnyben, és persze jó is volt az (felnőtt aggyal), de már az óvoda-általános iskola is street fighter vidék, sose nyertem a jelmezemmel és mindig irigykedve lestem a sok hercegnőt, míg én voltam egér a sajtban vagy hirdetőtábla. Arany középutat szerettem volna: stílusos is legyen, meg képviselje is a csáládot, mégse legyen egy elbazsevált klisé.

Egy este lefekvés környéki alfa állapotomban bevillant az isteni szikra és borzasztó elégedett is voltam magammal, a családi tanács is rábólintott, és az egyszerű szőlő jelmez nálunk már tokaji furminttá nőtte ki magát. Lelkesedésemet először Szőkeciklon bénőm tiporta sárba, aki nyeglén megjegyezte, hogy túl sok barátokköztet nézek (állítólagosan abban emlegette valaki a szőlő jelmezt eléggé negatív felhangon), másodszor a fiúkanyja Bea jegyzete meg, hogy az jó ötlet, az annapetigergőben is szőlő volt a nemtomki. Hiányos az APG kultúrám, és nem ígérem, hogy ezen javítani fogok a közeljövőben, a kedvemet viszont totálisan elvette a farsangi szőlőskedéstől.

A helyzetet ismét Hunor oldotta meg, aki egy nap úgy jött haza az oviból, hogy ő szarvas szeretne lenni.  Én meg szerettem volna kreatív mámi lenni, aki éjt nappallá téve maga alkotja meg az évszázad jelmezét, de már a szarvak elkészítése is majdnem válóok lett. Keserves órákon át küzdöttünk mi egymással, az anyag, a drót és én, s mire nagy büszkén bemutattam szenvedésem gyümölcsét, az elsőszülött csak biggyesztett és hitetlenkedett, hogy "ez lesz a szarvam?", a hitös meg csak hümmögött, majd kibökte, hogy szerinte kicsi. Nem egészen a higgadt úrinő modoromban suvasztottam be a gnóm szarvacskákat a szekrény mélyire. 

Ekkor kisegített a mindentudó gugli, és találtam egy olyan anyukát, amilyen én sosem leszek: évek óta maga varrja mindkét gyermekének az ötletesebbnél ötletesebb jelmezeket, az elkövetkezendő tíz esztendőre látatlanba is lestipistopiznám valamennyit.

És eljött a nagy nap, ami itt szűk óvodai körben zajlik, a szülők csak este negyed 6-tól vehetnek részt az eseményen, és halleluja, itt nincs jelmezverseny csak élőzenés táncház és fergeteges buli, az évek óta visszatérő és nagyon jó hangulatot teremtő Dunazug együttes jóvoltából.

Készült jópár publikus videó is, amit azért merek közkinccsé tenni, mert amúgy is egy közösségi oldal dísze már, ebben az én két nagyobbam is lelkesen szédeleg. (barna ruhában többször a kamera előtt elcikázó szarvas és kör közepén piros szíves fehér pulcsis mici):

A vége meglehetősen sziruposra sikeredett, amikor megkértem Hunort hívja oda az egyik barátját, mert szeretném lefotózni őket. Pár pillanat múlva megjelent a kedvenc óvónénijével, ott szipogtak egymást ölelgetve, én meg elefántnak éreztem magam a porcelánboltban: 

 

Sose rosszabbat. 

Alkalomhoz illő öltözék

Amióta a fűtőtestjeink nem úgy működnek, ahogy az tőlük elvárható lenne (értsd laza 18-20 fokban élünk, amivel az égadta világon nem lenne semmi gond, ha ez a hőfok a mi komfortmértékünknek megfelelne), a mi felelősségteljes családapánk alternatív kiegészítő fűtési megoldásokat keres (messzire nem kellett azért mennie, hisz itt a kandalló, de ő örök maximalista). És azonnal. 

Így sokadik győzködésre sem sikerült lebeszélnem arról, hogy ne vegyen a szobába egy kis elektromos hősugárzót, ami persze az egy méter és az az alatti korosztály szintjén osztatlan győzelmet aratott. 

Ez a mostani betegség nagyon összerázta őket, egész nap együtt játszanak, én csak pillogok, hogy mennyire jófejek már?! (a papás-mamásuk nem szokott maradéktalanul tetszeni, ugyanis HunorApuka egész idő alatt cseszteti MinkaAnyukát, hogy milyen elmaradásai vagynak a háztartásban vagy a gyerek-ellátásban, emígyen Minkaaaaaa, ne tedd le a babát, meg kell szoptatnod vagy Minkaaaa, bekakált, adjál rá tiszta pelenkát. Szegény MinkaAnyu totális zavarral az arcán próbál megfelelni a rászabott feladatoknak, de ő még nem tudja azt, amit én már saját bőrön kitapasztaltam, hogy sosem lesz minden tökéletes)

Aztán feladatos matricás füzetbe is szoknak ragasztani,  ott az alapfelállás az, hogy Hunc ragaszt, Mici meg adogathatja, ő kicsivel beéri, örökmosollyal képes sürgősködni-fontoskodni. (kivétel ez alól, ha hullafáradtak, de az már egy másik opció)

Tegnap reggel, amikor jeleztem, hogy lenne egy postakörünk, uccu neki az öltözésnek, ők éppen azt játszották, hogy nyár van és süt a nap. És ennek megfelelően öltöztek. Azaz vetkőztek. (mentségemül én még a reggeli kávénál tartottam)

És holnap már végre óvoda. 

Segítsüti 2011

Volt egyszer egy licit, egy elnyert vigaszág és sok-sok hónap csúsztatás, hiszen nem is ezen van a lényeg és mert egy tál süti sohasem jöhet rosszkor. És milyen jól döntöttünk: január közepén, túl a  karácsonyi-újévi traktán, a lehető legjobbkor érkezett a sok finomság.

Ezúton is köszönjük a fáradalmaidat, Labdarózsa! 
(és én is meg fogom sütni őket, az én személyes kedvencem a kókuszos mandulás lett, a kicsiké a datolyával töltött kiflicskék)

S hát a fotó. Kistucat közül ez lett a legsikeresebb. Vonakodva mertem felvállalni, hogy megent tönkre vágódott a gép egy óvatlan pillanatban, sejtéseim szerint Kismici keze által. Állítgattam, nézegettem, majd Apjuknak adtam, aki szintén ugyanezt tette, de ez a romantikus hamvasság sehogysem múlt el a fotók közepiről. Végső elkeseredésemben megkukucskáltam az objektívet, -mily meglepő-, amin egy komplett kakaspörköltnyi zsír aprócska ujjlenyomatba foglalva homályította az apparátust. De ekkor már késő volt újat lőni. A tálcákon csak morzsák emlékeztettek a pár perccel azelőtti állapotokra.

Majd jövőre.

ünnepi élménypillanataink

Hát akkor boldog karácsonyt!

Címszavakban: mindenki meggyógyult, ma már oviban a legnagyobb, Kismici éjszakai járatai minden reggelre okoznak pár felhőtlen percet (a legújabb, hogy ő alszik el legutolsóként, míg mi már javában álomország határán ejtjük csatornába az okostelefonunkat és próbáljuk nyugtatgatni magunkat, hogy nem is fontos az a többszáz odalett telefonszám -ezt álmodtam, addig Kismici még kétszer átöltözik, miközben átesik valamelyikünkön, sosem felejt el sissegés közben "csöndben-csöndben"-t mantrázgatni, ma éjjel kis liszttel felszórta a konyhát, tiszta Holle anyó ez a lány), Bigi pedig a nagy fülesmizéria közepibe kicsúszott a fókuszunkból, így csak a tényeket tudom, valamikor megugrotta a duplaszaltóját, azaz ráduplázott a születési súlyára: 6810 gramm és szintén egy óvatlan pillanatban a 62-es ruhaméretétől is érzéketlen búcsút vettünk. 

Csúszunk, mint általában, de most már kezdem valóban elhinni, hogy tényleg itt a karácsony, annak összes ríl életképével (még vár ránk egy 24.-e hajnali ikeja emeletes ágy összeszerelés, amíg a gyerekek alszanak) és vicces manójával.

Kedveseim, ezúton is köszönöm, hogy kitartottatok velünk-mellettünk, jóban-rosszban, betegségben-születésben!

BOLDOG ÉS MEGHITT ÜNNEPET KÍVÁNUNK MINDENKINEK!

Közelít az évvége

... és bennem ezer dolog fortyog-kavarog. Nem tudom kizárni a külvilágot, nem tudok szívvel-lélekkel ünnepbe öltözni és várni a csodát. 

Pedig készülődünk, hetek óta téliesített díszes a lakás, esténként égnek a mécsesek, a párologtatóból karácsonyi illat árad, néha még a belénkivódott bummbummbumm-ot is le tudjuk valami karácsonyos mjúzikra cserélni  és kisütöttem már több raklapnyi mézeskalácsot, (amik azóta persze már rendre elfogytak), de idén valahogy túl sok a kézzelfogható negatívság, ami alattomosan, küszöb alatt beszivárogva mérgezi az életünket. 

Ajándékok ügyében sem lettünk a fogyasztói társadalom példaképei. Hatalmas dolgot kértem, de sajnos az egyik plázában sem kapható: azt, hogy 2-3 napot MEGSZAKÍTÁS nélkül együtt lehessünk. Se egy telefon, se egy rövidke gyógypillantás egy tüncibünci állatkára. Se egy gyors oltás, se egy lemaradt aláírás a hivatalban. Az igazi ajándék a kettesben eltöltött idő lenne, de jelen állás szerint (és előreláthatóan még jópár évig így is marad), ez kivitelezhetetlen.

A Jézuska a kicsiknek már beszerezte a régvárt ajándékot is, a hálószobából önkénti kiköltözésük elhagyhatatlan tárgyát, egy emeletes ágyat. Végül ERRE esett a választásunk, felül Hunor szeretne aludni, természetesen -most éppen- Matuka ágyneműben (keresem már, keresem), de kiegyezik Villám mekklinnel is. A hölgyemény meg alul szeretne, matracon héderelni, -háperszehogy maca-, hercegnős ágyneműben.

A mindennapi körülményeink sem túl ideálisak: Hunor füles mizériája végül odáig fajult, hogy csütörtök délelőtt érte kellett mennem az oviba, semmi panasza nem volt, csak egyszerűen rosszul érezte magát, estére kicsit belázasodott. Péntek reggel szakorvosnál kezdtünk, tüdeje-torka-orra tiszta, így előbb homeopátiával indítottunk, a szervezete a jól eltalált szer hatására bereagált egy 40.5 fokos lázzal, hidegrázással és néminemű félrebeszéléssel. Ijesztő fordulat az, amikor a saját gyermeked nem ismer meg és összefüggéstelenül kiabál. (Volt azért egy vicces jelenetünk, amikor végre megnyugtattam és simogattam a fejét, megkérdeztem, hogy fáj-e valamije. Mondta igen, a lába. (miva???) Mert rajta csücsülsz, Anyuci. ) Estére jól lett teljesen, még borvacsorára is elzavart, az éjszakánk is remekül telt, szombat délelőtt ismét lett egy kis láza, de kedve töretlen volt. Vasárnap délelőtt ismét felkúszott a láza a csillagokig. (40 felettire) Ekkor a doktornéninkkel konzultálva arra jutottunk, itt az a pont, amikor eljött a -biztonsági okokból felírt és kiváltott- antibiotikum szirup ideje és ezennel lezárult egy újabb korszak: a négy év AB mentesség ideje is.  

Amiért ez nem a legjobbkor jött, az két, Hunor életében erős fontossággal bíró dolog: pénteken volt Huncos ovis szülinapi ünneplése, amiről természetesen lemaradt, és vasárnap délután az ovisok gyújtották meg kicsiny falunk templom téri adventi koszorúján a negyedik gyertyát, amiről szintén lemaradt, pedig állítása szerint volt egy kisebb, beazonosíthatatlan szerepe is.

Bágyadtan, de már nem lázasan. S hogy ez mi volt? nemtudom. A jolly jokerként bármikor kihúzható és bármit ráfogható vírusra tippelünk.

Kismici kettő

Sosem fogom elfelejteni azt az ultrahangot, amikor megtudtam, hogy lányunk lesz. Emlékszem a doktor szavaira is (nem lehet minden alkalommal fiút csinálni), és emlékszem a félelmeimre, a vívódásaimra, hogy egy fiú után ugyan mihez is fogok kezdeni én egy lánnyal?! És nem felejtem el azt az éjszakát sem, amikor hosszas vajúdás után végre megérkezett közénk. Varázslatos, feledhetetlen érzés volt. Egy csoda volt a születése, egy hétköznapi álom beteljesülése.

Nehezen csiszolódtunk össze. Féltem tőle. Féltem, hogy elrontom, hogy túl kemény leszek vele, vagy  éppen hogy túl elnézően kezelem majd. Anyám túl magasra tette a mércét, szorongtam attól, hogy még a közelében sem fogok tudni érni. Az első hónapok óvatos tapogatózással teltek. Az igazi áttörést a diagnosztizált ekcémája hozta. Ekkor mertem igazán, -teljes lelkemmel átadva magam neki-, szeretni őt. 

Kismici a kislábujjától a feje búbjáig ízig-vérig nő. Egy kemény, harcias amazon cicalánybőrben. Roppant simulékony, türelmes és hihetetlen logikával rendelkező, kicsi érzékeny gyémánt. Tizenkétésfél kiló tömény báj, dacos önfejűség, kőkemény akarat. Köbö 3 hónapja csont egyedül öltözködik, mindennemű segítség nélkül. (Igen, zoknit is, cipőt is, igen nadrágot és fölsőt is. Átlag napi háromszor. Nem, a pelenkáját még nem tudja egyedül felvenni. És itt a még-en van a hangsúly.). Mindenevő és mindenivó, előnyben részesítve a húskészítményeket, kicsit háttérbe szorítva a gyümölcsöket.
A természetes úton történő érkezésével egy ismeretlen oldalammal szembesített és vaskos mankóval támasztotta alá rég elveszettnek hitt önbizalmam. Szeret, bújik. Ölelem, csodálom. Az én szerelmetes kistündérem...

Kidőltek

A nagy volumenű ünnepségről talán majd este, lábjegyzetként inkább megemlíteném a csodásnak egyáltalán nem mondható éjszakánkat. Korán feküdtünk, korán elaludtunk, hogy aztán még éjfél előtt vigasztalhatatlan Hunor sírásra ébredjünk. (elsőszülöttünk sírás technikája számomra roppant félelmetes, mert kezdi azzal, hogy elfelejt levegőt venni, majd folytatja a süvöltést köhögésig-fuldoklásig, különös alkalmakkor rókáig kitartva a magas cét...) Szerencsére, már beszél, így megtudhattam, hogy a jobb füle (füle??! OMG) fáj. Fájdalomcsillapító szirup, fülcsepp, orrporszívózás, mert nem akarja fújni a büdöse arra hivatkozva, hogy nem tudja, és tényleg nincs produktum a nagy kapacitású porszívancs ellenére sem.

Bigulka Darth vadereset játszott, szörcsögött és fújtatott, majd diszkréten ugatott párat, aminek a vége szintén egy laza kisvukot eredményezett, közvetlenül a két mellem közé. 

Aztán még volt zokniba bújtatott sómelegítés a fájó fülre, ágymegemelés a fuldokló- és levegőt nemkapónak.

Mindeközben a vellanykapcsolgatásokkal és emelkedett hangorgánumú szócsatákkal bővelkedő performanszban Kismici az igazak (és a születésnaposok) álmát aludta.

Reggel doktorbácsis kezdés, mert az éjjeli ügyeleti telefonkor jól megijesztettek, hogy a nagyonkicsiknél (3 hó alatti babáknál) a hörgőgyulladás egyszercsak átcsaphat tüdőgyulladásba. Igen, a láztalanság és vidámoskodás mellett is. Biggernyúl tüdeje tiszta, hörgőgyuszkója van, marad a konzervatív terápia: orrszívás, Hustagil balzsammal kenegetés és kiegészítésként fodormentával párologtatunk. (garantált az átható fogpasztaszag az egész házban)

Hunor füle tiszta, mára szabadnapot kapott az oviból, de holnap, ha nem lázas és nem fájlalja akármi-bármijét mehet.

Ma délben nem kellett könyörögnöm azért, hogy aludjanak...

Szakmai siker

Nem titok, évek óta virtuális kertészkedem. Jókatona vagyok, megbúvok a hátsó sorokban, végzem a rám mért feladatokat, néha hangot adok nemtetszésemek, máskor átvágom a gordiuszi csomót. Névtelenül könnyű.

Nem tudom, melyik korcsoportból kerül ki a legtöbb virtuális játékos (csak sejtéseim vannak), így csak reménykedem, hogy bölcs meglátásaim miatt szavaztak meg céhtársaim elnöki pozíciót nekem, és nem a soraim mögül kiérezhető évek száma miatt. 

Vasárnapi csendélet van, túl egy rubintrékán, amit kettecskén szerettünk volna Hunorral a kicsik alvásidejében abszolválni, hogy szépek és csinosak legyünk. Miután megkaptuk a lelkifröccsünket RR-től, hogy erősek vagyunk és ügyesek és mi látjuk őt, de ő nem lát minket, ergo lehetünk akármilyen bénák is, de ne hagyjuk abba, ezen Huncos be is pörgette magát (de hol lát minket? benne leszünk a tévében? rékanéni itt lesz velünk? és azt akarod anya, hogy olyan hajad legyen, mint neki? -na, ezt aztán végképp nem tudom, miből következtette ki... cirka 43 kérdés egyetlen perc alatt) Az első szakasz (20 perces), második bemelegítő percében adtuk fel mindketten és döntöttük el, holnap lesz a nagy nap, amikor elkezdjük. Bár Hunor szerint, már ettől is nagyon erősek és izmosak lettünk.

És ma még bűnözök, sütöttem egy szekérderéknyi túrós pogácsát is. Egyáltalán nem ápdétet.