Van itt ez a Kispocok, aki számomra már most a világ legnagyobb csodája.
Bigi születése hosszú volt és nagyon fárasztó. Azt gondolom, talán még mindig nem sikerült teljes mértékben feldolgoznom (rinya-rinya-rinya), de
odáig már eljutottam, hogy képes vagyok megfogalmazni azokat a
sarkalatos pontokat, amik akkor és ott nem tetszettek, amiken
változtatni szeretnék a legközelebbi alkalommal. (végtelenül hálás is vagyok ezért, hogy nagy eséllyel megtehetem!).
Nem így terveztük*, sőt egészen pontosan sehogy sem terveztük. Kimondatlanul hittünk abban, most egy lélegzetvételnyi szünet következik, ami lehet 2 év és lehet ez az élet is akár, aztán -ha az Égiek is úgy akarják-, zöld-utat kap még egy vagy, ha nagyobb a szünet, akár kettő aprótalpú is. A meg nem írt házassági szerződésünk szóbeli megállapodásakor**, azt az alapkoncepciót tűztük ki, hogy kettesével érkeztetjük utódainkat (2x2), köztük néminemű szünettel.
Aztán annyira belendültünk SzvítiMici után, hogy megkísértettük még egyszer a sorsot és életre hívtuk Bigit.
A cukormázas dolgokat félretéve, itt kicsit megtorpantunk. Szerény személyem az öt év aktív hátébéskedés után besokallt. (egészen pontosan ez a nyár tette fel a pontot az i-re, amit gyakorlatilag színegyedül vittem végig. belefáradtam, többször neki is keseredtem). Azt éreztem nem kapok levegőt ebbe az óriástestbe zárva, a szoptatósmelltartók, a pecsétes pólók és a kinyúlt farmerek mellvértje mögött, a soha-el-nem-fogyó pelenkák fojtogató gyűrűjében. Megráztam magam, felálltam. Lefogytam több, mint 10 kilót, ami nekem magát az életet jelentette. Visszakaptam valamit a régi fényemből, a kellékek mögé suvasztott nőiességem ismét kibújhatott. Éltem és égtem. Feltöltődtem.
És akkor derült égből villámcsapásként*** bejelentkezik a Négyes számú versenyzőnk.
Amikor már éppen készültem elajándékozni a kinőtt és gondosan elcsomagolt babaruhákat.
Amikor a Legkisebb Bigiform is lecserélte az autósülését.
Amikor ketten már ovisok, s én kezdtem napközben megtalálni önmagam.
Amikor azt hittem, mi már csak így ötöcskén maradunk. Mert így kerek. Mert most úgy érzem, így kerek.
* nincsenek illúzióim a méhecskékről és a beporzásról, de 35 évem alatt már tapasztalhattam, én nem vagyok az a fajta, aki egy sarokbadobott férfialsótól is 9 hónapra kivonja magát a forgalomból.
** ez még szerelmünk hajnalán történt, amikor testing üzemmódban fürkésztem az akkor még csak jövendőbeli hitös különböző reakcióit a szélsőséges dolgaimra. (ha megriad, hát meneküljön, akkor mégsem ő volt az igazi, de ő maradt, sőt, általában helyeselt) Amikor andalogva jövőt terveztünk, finoman bedobtam, hogy én sokgyereket szeretnék, szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy ő is. Aztán tovább srófoltam, hogy de nekem a sok az mindenképpen 3 fölött van. Riadtságnak szikráját sem láttam még csak átsuhanni sem az arcán, s már akkor tudtam, ő itten kérem szépen a másik felem.
*** egy intrikus gratuláció reakciójaként (gratuláltak a negyedik gyerekhez, mert úgy hallották, érkezik) pillanatok alatt melegebb vidékre küldtem el a jóakarót, majd elégtételként teszteltem egyet. Megzavarodtam, azt hittem, fordítva tartom kezemben a tesztet, majd sűrű és hosszú perceken át tartó bazdmegelésem után görcsös sírva röhögésbe csaptam át, végezetül lelkiismeretfurdalkodtam egy sort, hogy szegény-szegény Negyedik, akinek választott anyja legelső szavai a nem túl kedves fogadtatásról árulkodnak. Jajj!