2012. április 12., csütörtök

A mélyekről meg a magasokról

Szeretem azt hinni, hogy ahhoz, hogy értékelni tudjuk a jókat, bizonyos időközönként meg kell járnunk a poklok poklát is. Így tettem most pár napig én is, hajmázas lázálmaimban alászállhattam kedvemre a magam tudatalattija vizionálta dagonyába. (igen, elkaptam a kölkök egy hetes intenzív ápolása után én is ezt a rémet, persze, csak a szokásos módon, engem kifektetett, míg a kölkök kétlábon vígkedéllyel viselték). Megosztom veletek élményeimet, hogy ne csak én szenvedjek.

Az első napon álmaiban a múltheti jelek kaptak értelmet. (itt egy kis kitérő: hiszek abban, hogy minden ember a halála előtt megkapja a maga "jeleit", figyelmeztetéseit, hogy közeleg az ideje, intézze el a dolgait. Ki így-ki úgy kapja őket, látszólagosan apróságok és körmönfont véletleneknek tűnhetnek, melyek olykor csak utólag nyernek értelmet.) Az én esetemben, egyszerre minden általam használt fényeszköz izzója 24 órán belül felmondta a szolgálatot. (a hálószobánkba az olvasólámpámé, a laborszobámé, a nappaliban az olvasólámpámé). Álmomban, annak rendje s módja szerint kórházba kerültem, ahol a munkájukat szorgosan végző intenzíves orvosok mellett, mindenféle szellemlények vettek körül, nem bántottak, alapvetően csak kellemesen körülvettek. Az egész ottlétem is kellemes volt. Egyetlen dolog szomorított el, mégpedig a gyerekeim hiánya. És az, hogy sosem láthatom őket felnőni és ebbe a tudatba beleőrülnék.
Aztán felébredtem és láz ide vagy oda, másra sem vágytam, mint agyonszeretgetni őket. Nagyon sokszor elmondtam nekik, hogy mennyire szeretem őket. Ez a furcsa álom (is) rádöbbentett arra, mennyire törékenyek vagyunk, mennyire elcsúszhatunk és mennyi mindent nem mondunk ki akkor, amikor ott lenne az ideje, helye. Hogy ne legyen késő. (és még lógok egy levéllel az univerzumnak)

Következő merülésemkor (azaz ma éjjel) a pilisben sétáltunk a családdal és találtunk egy elhagyatott kolostort. Éreztem, hogy ott kell maradnom, szerettem volna ott tölteni egy éjszakát. És az ottani éjszakán megjelent egy regiment apáca szelleme, akik közölték velem, hogy nekem még sok-sok dolgom van ezen a világon, csak éppen sárgalapot kaptam, mert hanyagolni kezdtem a feladataimat.

Úgy tűnik, most már megmaradok. Talán a tudatalattim furcsa játéka volt az elmúlt pár nap, talán a testem így jelezte, hogy pihennie kellene... sosem tudom már meg. De azt gondolom, a (számomra) lényegen ez mit sem változtat: elsiklottam a mindennapokban, és egyre kevesebbszer éreztem azt, hogy szeretek. Hogy szeretek élni, hogy szeretek így élni. Hogy mennyire boldog vagyok. És egyre kevesebbszer mondtam ki. Pedig de. Nagyon is de. 

Megvolt a magam anasztaszisza. Hiszen az örök körforgás bennünk is éppen ugyanúgy lejátszódik, évről évre ismétlődve, akárcsak a természetben. És jó is ez így.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator