2012. július 31., kedd

Játékos

Dius tüntetett ki egy újabb blogdíjjal, ami egyrészről rettentően megtisztelő és köszönöm itt is, másrészről rettentően munkás is, egy olyan laza-lusta embörnek, amilyen én vagyok. (éveket öregszem szellemileg, ha adott témáról KELL írnom, szeretem, ha a magam szemüvegén át meglátott dolgokat jegyzetelgethetem fel ide-oda-amoda, *önződög*)


A díjjal járó feladatok:
1. Mindenkinek 11 dolgot kell mondani magáról. (jajjnekem!)
2. A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell. (értelemszerű az első pontból kiindulva)
3. 11 kérdés feltevése (tizenegy???? nincs itt valami fordítási hiba? az rengeteg)
4. 11 ember jelölése. (biztos, hogy 11??? nincs is annyi olvasóm... magamat ismerve, itt ismét törvényt bontok...)

Alább Dius kérdései:

1. Ha a blogodat nem írnád az interneten, hanem mondanod kéne egy rádióban, mennyi bejegyzésed lenne egy hónapban?
Ha műsorom lenne egy rádióban, az nyilván kötött lenne, annak minden tartozékával együtt (gondolok itt a hosszára, a tematikájára, az adások sűrűségére), szóval nem hinném, hogy befolyásolni tudnám. Maradjunk a  heti egy (is sok)-ban. 

2. Mi pihentet jobban, az írás, vagy az olvasás? 
Egyértelműen az olvasás. Fekve, csöndben. 

3. A blogod címe változott már valaha? (nem az elérhetőségre gondolok)
nem.

4. A kezdeti céljaid, ami miatt a blog indult, azonosak a mostaniakkal?
Nagyjából igen.  Induláskor jómókának tűnt, egy újfajta dolog kipróbálása mindig izgalommal tölt el. És nem utolsó sorban jó volt "sorstársakat" találni, és nem a hitösre zúdítani az összes parámat/kérdésemet/hátébés gondolatomat. Szelepként funkcionált, mint ahogy most is azt teszi... kieresztem az örömöt, a számomra megörökítendőket, de megteszem ugyanezt a mélypontokkal is.

5. Van-e barátod a blogvilágból?
igen.

6. Van-e ellenséged a blogvilágban?
ellenségekről IRL-ben sem tudok, és azt gondolom, a blogvilágban sincs. Legalábbis szeretem ezt hinni és e szerint élni. Persze vannak olyan bloggerek, akikkel (már) nem tudok/akarok sorsközösséget vállalni, de -szerencsére- kinőttem már a világmegváltásból és az ifjúkori megmondóemberségből.

7. Emlékszel e az első bejegyzésed címére? (nem ér puskázni)
talán olyasmi lehetett, hogy "elkezdődött", "hát akkor legyen". nem emlékszem. 

8. Emlékszel e az első kommentelőd nevére? (itt sem ér)
valószínűleg Micka vagy Ingrid lehetett, kezdetben csak ők tudtak a blogról. 
 
9. Emlékszel e az első rendszeres olvasód nevére? (és itt sem)
gondolom ugyanazok.

10. Hány bejegyzés után mondtad el valakinek személyesen, hogy blogot írsz?
ha jól emlékszem rögtön szóltam fentebb-említetteknek, és idétlenül csicseregtem róla, mint egy kamaszlány a titkos naplójáról. 

11. Szeretnél egyszer a blogodhoz kapcsolódó tevékenységgel pénzt keresni?
mi a blogomhoz kapcsolódó tevékenység? amúgy nem, nem áll szándékomban. báááár, ha egyszer majd kecskesajtos ténsasszony leszek, biztos jól jönne egy kis ingyenreklám.

Nos, a fönti szabályok másolásakor már jeleztem, hogy én képtelen vagyok ennyi kérdést és bloggert idegyűjteni, így maradnék az 5 kérdésnél és az 5 bloggernél:

1. Mennyire vagy elégedett a mostani életeddel, az idáig elért céljaiddal, teljesült annak a régi kislánynak/kisfiúnak a megálmodott világa ?
2. Van-e valamilyen függőséged, ami nélkül elképzelhetetlennek tartod a mindennapi életed?
3. Elnyomod az érzelmeidet vagy inkább megéled nyilvánosan azokat?
4. Melyek azok a tulajdonságaid amikre a leginkább büszke vagy és miért? (kifejtős)
5. s a klasszikus: egy lakatlan szigetre, ha csak 3 személyes tárgyat vihetnél magaddal, mi lenne az a 3?

S akiknek továbbadnám: 

2012. július 29., vasárnap

10hós bulizós

Csigger 10 hós fennállását családunk egy teljes stábú (noooormális?) esküvőn való részvétellel, majd az azt követő mulatozással jubilálta. (perszehogy többszáz kilométer távolságba)
Hogy nem vagyunk normálisak, az többször is megfordult a fejünkben, hiszen, hogyan is várhatnánk el 3 darab 5 év alattitól, hogy őket is pontosan úgy érdekelje egy kéz a kézben az oltárig meg sem állás, mint minket. Még akkor sem, ha Hunor ifjúkori plátói szerelme volt a menyasszony, akit -kicsit ugyan zavarban-, de annál nagyobb büszkeséggel, uszályát cipelve kísért még a lakodalom kezdetén is.
A lefelé utat maradéktalanul jól viselték, még az előkészületek is flottul zajlottak, és talán öttagú létünk első olyan alkalma volt, amikor valóban időben indultunk el és még anyázni sem anyáztunk. Sőt mi több, az én levegőmegfagyasztásos ajakbiggyesztéses durcogásom is kimaradt. 
A helyre időben érkeztünk, a gyerekek pár perccel a megérkezésünk előtt ébredtek, Hunor kedves-derűsen, Mici morcos-bizalmatlanul, Bigi feltankolt-elégedetten. A szertartás közepe magasságában Hunor jelét adta pislantási szándékának (ami menet közben mackócsapatok kivonulásához vezetett), Mici szomjas lett, Bigi ölbe kéredzkedett. 
A polgári esküvő és a buli helyszínére érve kicsit már feloldódtunk, ebben sokat segített az éhgyomorra zavaromban felhajtott két pohárka pezsgő is. A fiatalok tepertek a lábak között, elcsatangoltak bogarászni-köveket gyűjteni, szerencsére akadt még pár hozzájuk hasonló kiskorú. Persze, hiába is ragadott volna magával az önfeledt bulizás sodrása, baromira nem ment úgy, hogy a receptoraimmal állandóan őket pásztáztam, figyeltem, egészen este 10-ig, amikor saját kérésükre elmentek aludni. 
Meglepő módon most Bigger volt a gyenge láncszem, mert ő biza csak imitálta az alvást, így amikor éppen szerettem volna kióvatoskodni mellőle, keljfeljancsi módjára telivigyorral, abszolút éber tekintettel érdeklődve követte minden mozdulatomat. Hát így meg azért mégsem hagyhattuk ott... babakocsiba vágtuk és ugyan Apjuknak pár körébe telt, de végül elaludt a kiskirályfija. Kicsit még roptam, (annyit, hogy ma két bucira dagadt csülköm legyen, hiába no elszoktam a magossarkoktól), bezsebeltem a lelkemet simogató bókokat, majd amikor Bigi megébredt, már az ágyában érte az újabb feltankolás. (hajnal kettő)

Nyilván nem fogom azt mondom, hogy könnyű volt, hiszen, akinek 1-2-3 gyereke van, az pontosan tudja, hogy akármennyire is jól elvan(nak), elég egy tizedmásodperc ahhoz, hogy valami butaságot csináljon/anak. 

Mégis. Voltak olyan pillanatok amik nagyon mélyen bevésődtek, és erőt adnak a mindennapokhoz, mert látom, hogy az összes szürke és energialeszívó hétköznap ellenére, mégiscsak jóféle utat járunk.
... ahogy Hunor a keresztapja nevét sikítva fut felé és könnybelábadó szemekkel a nyakába lógva ölelgeti...
... amilyen édesen táncoltak az ifjú pár nyitótánca mellett a nagyok... (az már kevésbé volt édes jelenet, amikor Mici megunva a parádét, ünneplősét nyakbavéve rózsaszín macskás bugyit villantott ugyanitt)
... ahogy ma reggel többen odajöttek gratulálni a gyerekeinkhez, a nevelésünkhöz... (objektíven tekintve is hihetetlen jóarc kölykök idegenbe, csak ahogy becsukódik a kocsiajtó, na onnantól kezdődik a nyávogás-nyüzgülés-hiszti... ). udvariasak, nyitottak, talpraesettek voltak, reggel maguknak intézték a konyhásnénikkel a kakaójukat is, akik persze elolvadtak a két kézenfogva szöszke kérésétől...


S mit kell tudnunk a mi kis tízhósunkról? Kúszik-mászik, szép kommandós szabályossággal, pár napja térdelget és alkalomadtán már próbálgat felállni. (1-2 héten belül meglesz, borítékolom, addig meg óránként ébred éjjel, dejó). A mimikánkat utánozza, a nyelvcsettintgetéseinket is, egy-egy szótagot már utánunk ismétel. (klasszikus "baba", "apa"-szerű, "vava", "veve" és az egyáltalán nem megszokott "kvak"). Köhögést imitál és huncut szemmel várja a dicséretet-dorgálást érte. Ha megtapsoljuk, gurgulázva nevet. Kedvenc játéka: etetőszékből való bármi kidobálása és a bármi esésének vizslató pillantással való nyomon-követése, valamint a fiókok ki-be húzogatása és annak tartalmának alapos átvizsgálása. 
80-as rucikban feszíti kistestét és 8950 gramm.

2012. július 24., kedd

Hunorkedvenc

Déli alváshoz nélkülözhetetlen (amennyiben éppen nem marad ki az alvás teljes egészében). Ha másként nem működik, úgy nekem kell elénekelnem és a dal bizonyos részeinél (ám de megállok rád ha találok, nyújtsd fel az ujjad, arra leszállok), szemkontaktus kell és egy puszival rászállnom a mutatóujjára.

Mindig meg tud lepni, hogy mennyire törékenyen finom a lelke. (a húgával való rendszeres dirrdurrok ellenére is...)

2012. július 23., hétfő

Az elmúlt napok következtetései

Játszótér kell. Mert kell. Mert nyár van, mert meleg van, mert bármikor használható, különösebb előkészületek nélkül is (gondolok itt egy laza háromgyerekes délutáni alvás-összehangolásos elindulásra a játszótérre). Mert gyerekként mi is vágytunk rá. Vagyis, azt hiszem, az akkori EU-konformnak csöppet sem nevezhető vasépítményről még elméleti szinten sem tételeztük fel, hogy ez akár része is lehetne egy családi ház udvarának.

Sebaj. Sok gyerek, sok elfoglaltság és bár minden házi-játszótér-tulajdonos ismerősünk óva intett a beszerzésétől, -hogy a kölkök hamar ráunnak-, mi mégis fontosnak éreztük, hogy elkészüljön számukra, még akár a saját gardróbszekrényeink megléte előtt is. (hogy a "még-tervben-sincs" ágykeretünket már meg se említsem... nembaaaaj, így legalább nem potyogtatjuk éjjel a kiskorúakat félméter magasról...)

Hogy a szerelmük mennyire lesz tartós? még nem tudom. Kora reggel ott kezdenek, kikuckóztak, felköltöztették kedvenc játékaikat a várba, felváltva ölik egymást a hintákért... mi meg a vár szpotlámpás éjszakaiasításán törjük a fejünket, rossz napokra, ha éjjel nem tudjuk Micikét pölö lelőni... 

2012. július 22., vasárnap

Hozzátáplálás

Szabadnapos anyai, kényelmes apai verzsön:


A mellékelt fotón a gyermek NEM az anyja által előre passzírozott és gondosan bedobozolt báránysültes párolt zöldséget eszi. A mellékelt fotón a gyermek enyhén csípős szarvaskolbászt fogyaszt, szigorúan apai felügyelet mellett.

2012. július 20., péntek

már szeretem

Az esti áramszünetes nagyviharban nálunk éppen a kicsik-nagyok játszótere épült, ami a nagyonmélyrőljövő mennydörgéses villámlások és az orkán erejű széllökések hintalánc táncával fűszerezve, eléggé horrorisztikusra sikeredett. Továbbá abszurd volt a nagy amerikai kocsi reflektoránál talapzatot ásó nagydarab kopasz férfiak szakadó esőben is kőszoborszerű rezzenéstelensége. 

A   mennydörgéstől kislánykorom óta félek. Valahogy akkor azt képzeltem, hogy az a gyomorból fölfelé haladó bizseregtető dörgés, egyszer csak annyira felerősödik, hogy végül engem is pattanásig feszít, majd szétpukkantja a bensőmet és meghalok. 

A műszaki tárgyak hiányában a siserehaddal mécseseket gyújtottunk fürdéshez, majd négyen bekucorodtunk a nagyágyba és beszélgettünk. Suttogva. Nagytitkokat. S aztán már egyikünk sem félt.

Talán még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz.

2012. július 18., szerda

Rokonok

Néha elég egy érintés, egy mindenttudó pillantás, egy könnyedén átívelő mozdulat ahhoz, hogy azt érezzük, nagyon fog hiányozni az a másik ember, aki nemsokára messzi megy... az (másod) unokatesókat egy óceán választja el egymástól, és ekkora valójukban most találkoztak tulajdonképpen először egymással. A kezdeti területkijelölős körbepisilések után, egész vidám csapattá kovácsolódtak össze. 

Következzen akkor egy konvencionális ríl hómvideó a pizsamás unokatesók esti performanszáról, amit pár év múlva a főszereplők übercikinek, a főszereplők szülei ellenben szempárásítóan cukinak fognak titulálni:  

(Bigit nem ér keresni, ő jókisfiú módjára, már réges-rég aludt, a sikkantásos buli ellenére is. És a hangom vállalhatatlan óvónénis tagoltságára továbbra sincs mentségem )

2012. július 16., hétfő

az igazán kis lépések

Történelmi pillanathoz érkeztünk a mai nappal, mától őstermelőként árusíthatok kecsketejet, vegyes zöldségeket, gyümölcsöket és tojást, bármely piacon.

Fölöttébb ambivalens érzés ez és akaratlanul is kicsit megmosolyogtató, leginkább annak tükrében, hogy pár évvel ezelőtt még felnőtt és ivarérett emberek logisztikáját és munkabeosztását (is) alakíthattam, mások neve alatt, most meg önmagam ura lettem.

Félelmetes ez a nagyfokú felelősség (érzet). 

2012. július 15., vasárnap

Édes a pihenés

... ha apró és körültekintően gondos kezek rodzsaszín, szigorúan cicás takaróval is betakarják, párnán fekvő, délutáni sziesztára megfáradt Natasánkat. 

2012. július 14., szombat

nemértem

Érezhetően másabb most ez a szoptatás.

Ha első gyerekes, paraanyu lennék, rosszabb esetben, már napok óta a védőnői/gyermekorvosi szolgálat lépcsőjén ücsörögve, zokogva szorongatnám keblemhez éheztetett féltett magzatom. Jobb esetben onlájn lógnék valamely szoptatási tanácsadó szavain és észnélkül rendelném meg a csodateákat/tablettákat a világhálóról. Ehelyett napok óta igyekszem nem tudomásul venni, és sokkal kevesebbet foglalkozni vele, mint azt a lelkem igényelné. (azaz, igenis, nagyon is, magamba tudnék zuhanni, ha jobban belegondolnék abba, hogy Bigi alig múlt 9 hónapos, a tesók meg éppen dupla ennyi ideig élvezhették összebújásos szimbiózisaink... és akár még az is benne lehet, hogy talán most utoljára élhetem ezt át ebben az életemben...) 
Zsigu egyik napról a másikra lett befogadó az ételek ügyében, túl azon, hogy továbbra is szereti maga felcsippenteni és elnyammogni a darabos zöldségeket, gyümölcsöket, kekszeket, kalácsokat, egyre szívesebben veszi, ha ebédre-vacsorára, enyhén darabos miételünket kanalazgatok a szájába. (tegnap este élvezhette első -és finoman fogalmazva is- kissé naturálisra sikeredett töltöttpaprikámat, ebédre pedig az előző napról maradt rizses marhának örült teliszájjal, és fogyasztott belőle egy nagytányérnyi emberes adagot) 

Az esti jóéjt szoptatásnál jöttem rá a titokra. Valahogy lelassult/elmúlt a tejleadó reflexem. (persze tudom, hogy egy idő után ezt már nem érzi erősen az ember lánya, de azt viszont látom, hogy csak szív-szív és nincs mit nyelnie). Hosszú perceken át szívja a kisember, egy ideig türelmesen vár, majd beleun és nagyon megmérgelődik. Ha mindez éjjel-sötétben történik, kivár. De ha nappal... akkor hat ökörrel sem tudom további szoptatásra ösztönözni.... egyre jobban begurul, és előfordul olyan is, hogy dühében rágja-csűri-csavarja-püföli az étketnemadó tárolókat. (nemjó érzés)

Tudom, hogy egy viszonylag nehéz periódust élünk most meg. A reggeli torkomban fojtogató gombóc is csak nagysokára múlik el napközben. Sokadik hete minden itthoni teendő csak rám nehezedik... egyedül vagyok, a gyerekek, a háztartás, a munkám, az állatok, a kert és most a házfelújítás is a nyakamba szakadt annak összes csudálatos terhével... egyedül gondoskodom a bevásárlásokról, az állatok ellátásáról, a táplálékai(n)k beszerzéséről... nincs hétvége, nincs ünnepnap, nincs szabadnap... a reggel 5-6 között induló napok és az éjfél után lezárulók sem segítik elő a békés tejtermelést...

Bigi válaszul minderre sztrájkkal jelez. Én pedig mégiscsak  szeretném valahogy menteni a menthetőt...

2012. július 12., csütörtök

mici, az örök idealista-racionalista

Mici alapvetően nem édesszájú, ha mégis fogyaszt valami nassolni-valót, az általában Hunor miatt van, akit feltételek nélkül majmol. 
Ma reggel kicsit tovább fogvatartott az ágy, (túljó könyvet olvasok) így lemaradtam a reggeli csúcsról. Huncnak egészen egyszerűen szüksége van a napindító édességcsomagjára. Túl a kecsketejes kakaóján, néha elmajszol egy túrórudit, apróbb csokit. (gondolok itt egy-egy hűtőben felejtett csokimikulásra- illetve csokinyúlra vagy annak apróbb törmelékére). Placebo elven működik elsőszülöttem, pár morzsával is beéri, a hangsúly a jelenléten van. 

Ezen a napon sem történhetett ez másképp, de mivel apjuk stafétabot-átadáskor félig kapubanlógó volt már, a kicsik körbe-zsizsegtek, éppcsak egy hitvesi csókra futotta, még a használati utasításuk rám vonatkozó adatai sem érkeztek meg hozzám.(szerencse, hoyg beszélnek már)
A nagyok javában a munkásokkal dolgoztak az udvaron (szigetelés projekt ON), amikor egyzsercsak mellém somfordált Kismici, hogy kérek szalonnát. Éhes vagy, kiccsibe? kockázzak fel katonákat? neeeem! kérek szalonnááááát!!! majd mikor már egyre ingerültebben kántálta a mantráját, kértem jöjjön be, mutassa meg mit szeretne.
Bejött. Megmutatta. Karácsonyról hűtőben lapuló szaloncukrot kért. 

Azóta módosította kérelmét szalonna cukorra.  És továbbra sem eszi meg. De az illúzió. Az megmaradt.

2012. július 11., szerda

mindenmás

Délután két óra. Bigi még nem aludt egy szemhunyásnyit sem reggel 6 óta. Nem nyüsszög, látszólagosan nem fáradt, ellenben már túl van a számítógépasztal alsó fiókjának komplett kipakolásán (ide értve a féligkész kötött boleróm fonalának kötőtűről való kiszabadítását is), valamint a nappali alsó könyvespolcainak a lerámolásán. Közelebbi kontaktba lépett az írott sajtóval is, szájon át sajátította el például egy főzőmagazin címlapján szereplő könnyed nyári desszert elkészítésének a technikáját is. 

Az ajtókat csukni kell ismét (kikommenderkedik a teraszra egyetlen pillanat alatt), kedvencei neki is a koszos utcai cipőtalpak megszerzése és azok bőnyállal való tisztogatása. Lakterünk újra csatatér, és a nagyok felháborodottan tiltakoznak a rendrakás ellen, dehisz Zsiga pakolt szét! és tényleg.

Mozgásfejlődés, én így szeretlek! (avagy Segítség, méhemből szakajtott újabb magzatom is szimbiózishatár-tépkedővé vált)

2012. július 9., hétfő

fogasbigi in eksön

Csilliék látogatásakor bukkant ki Biggernyúl harmadik gyöngyszeme, és mire odáig jutottam volna, hogy megemlíthessem itt, már követte is őt a mai nappal a negyedik. Lapátfogú kiscápánk lett, az alsó kettője még mindig apró, hegyes és hullámos, a fölsők simák és szélesek. 
Az éjszakákra nem panaszkodom, Simulékony Biggernyúl ugyan éber és nemalszik, de teszi mindezt csöndben gügyögve, birizgálva valamit a kezibe, esetleg piszkálgatva a melltartóm címkéjét. (a családi legendárium szerint én éppen ilyen tündérbogyó voltam). Szóval éppenséggel lehet(ne) mellette aludni.
Aztán meg pénteken úgy döntött, felhagy a nindzsagurulós közlekedésével, kipróbálja a laposkúszást, csudásan megy neki, hiszen az ereje már megvan hozzá. És most már a két nagylábujján alakul a bőre kiképzése is: bőrhiány formájában. Helyenként már mászás-kezdeményezései is vannak, cukorborsó, ahogy az ébredései után kicaplat a hálószobából sikkantgatva közénk. 

Hétvégén böcsülettel kivettük a részünket a visegrádi forgatagból, sosem gondoltam volna, de éppen Bigger volt a gyenge láncszemünk, elődeivel ellentétben az ágyúdörgésekkel egybekötött lövöldözéses lovagi tornáktól ő vigasztalhatatlan sírógörcsöt kapott. Így programunkat alaposan meglőve, távoztunk a helyszínről. (no nem, mintha a nagyok hazaérkezésünk után éppen kettő perccel -este 10-kor-, már nem úgy durmoltak volna, akár a kisangyalok...)

És azt hiszem, a nagy melegek hatására, kezdek olyan kevés lenni Legkisebbünknek, (mint cuckának a beígért hűs eső, höhö), hogy miután ebédre kiürítette mindkét mobil tejeszacskóját, üvöltve követelt még, így nem tehettem mást, mint megkínáltam 150 milli langyított kecsketejjel, amiből egyszuszra felhajtott 130-at. Hát kérem, így jár az, aki nem hajlandó továbbra sem szilárd étket magához venni! (azaz helyesbítenék: tegnap megevett egy marék főtt kukoricát, ami mára teljes egészében távozott belőle az alvégeken...) És vizet is iszik. (40-50 milliket alkalmanként, mégsem tiszta apja)

2012. július 5., csütörtök

egy nagytalálkozás margójára

egy kupac kopasz kukac

2012. július 3., kedd

napielsők

Hunornak sikerült megkapnia élete első cserdítős sallerét, amire nem vagyok büszke, hirtelen zsigeri méregből és kétségbeesésből született. Kisbence nálunk vendégeskedett és elsőszülött szememfénye a találkozásaikkor lemegy kutyába és idétlenebbnél idétlenebb produkciókkal bírja nevetésre (egészen pontosan saját magából csinál hülyét, ahhoz, hogy kiröhögje. így szórakoztat. tudom, van még mit csiszolnunk.). Úgy tűnik, az összes bevethető eleséseit előadta már, így nem maradt egyéb hátra, mint Bigi csesztetése. Éppen abban a pillanatban léptem be a szobába, amikor Hunc Bigit lábra állította, majd elengedte, Biggernyúl meg engedve a fizika törvényeinek, hatalmasat zakózott a nappali kövén... szerencsére nagybaj nem lett, Bigi is ütésálló. 

Azóta egyszer felült (majd ismét eldőlt, mint egy krumpliszsák), később pedig sípolókacsa vigyorgással kérésünkre búcsút integetett az apjának. (biztos sokkot kapott... )

és ez volt a blogsptos 200. bejegyzésem. eztseígyképzeltem. 

2012. július 2., hétfő

minden relatív

Kevés viccesebb dolog van annál, amikor kizárod magad a házból és a két méter körüli magasságú kőkerítésen kell átvetődnöd fényes nappal buszérkezéskor. (legalább nem miniszoknyában)

Ennél már csak az lehet viccesebb, ha beletörik a kulcs a melegtől bedagadt/megvetemedett (mittoménmicsinált) kapuba és a szakemberek közel négy órája bűvészkednek vele. 

Még az is lehet, hogy ma éjjel őrkutyává válok és a kapu elé kifliződöm.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator