2012. február 3., péntek

Rossznapokon

Mint az előbbi semmitmondó bejegyzésből is kitűnhet a régebb óta engem ismerők számára, megint nyomja valami a tejtől duzzadó bögyeimet.

Embertpróbáló hét van mögöttem-mögöttünk. Túl az éjszakázásokon, a sírós, esetenkénti lefogós orrszívózásokon, az egekbe szökkenően izzó lázakon. Nem, nem kérem a piedesztált, ez az anyák dolga, csak... A nappalok belecsúsztak az estékbe, az éjszakák a hajnalokba, maradtam pizsamában kora délutánig, csimbókos hajjal napokon át. Tapogattam félálomban homlokokat, adagoltam csukott szemmel láz- és köhögéscsillapítót, simogattam le könnycseppeket, csissegtem álomba nyugtalan szörcsögőket. Közben ebédet főztem, háztartást vezettem, kedvenc sütiket sütöttem, és sövényt vágtam a játéktengeren, hogy biztonsággal közlekedhessünk. Alvásidőkben igyekeztem utolérni az utolérhetetlent, fát cipeltem fel, s befűtöttem. És itt voltak az állatok is és a visszavett munkám.
S mindezt egyedül. A ház urából reggel szoktunk látni egy villanásnyit, valamint este, egy utóvacsorányit. 

Délután néztem ahogy békésen alszanak. Őriztem álmuk puhaságát, vonásaik tisztaságát. Talán a fáradtság teszi, de anyaságom összideje óta talán először szakadt rám ilyen ólmos súllyal a bizonytalanságom. Mert kevés vagyok. És mert mi hívtuk életre őket, és ezáltal felelősséggel is tartozunk irántuk. És hiába szeretnék én szuperanyu lenni, aki napi 2-szer 1 órán át papírt hajtogat, babamasszázsol vagy lego-paradicsomot varázsol gyermekeinek, helyette loholok a magam dolgai után, s közben lógnak rajtam, mint kocsányon a szőlőszemek. Talán a négyfal közé beszorultságunk is tehet róla. Mert sokszor türelmetlen vagyok és kiabálok, belekötök az élő fába is, és elfojtom azt a rengeteg feszültséget, ami lassan berobban, majd azokon töltöm ki a fáradtságomat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Akik miatt csinálom. Ördögi kör ez. És vacak érzés szembesülni vele.

Azt hiszem, nem ártana 2 óra egybefüggő alvás, még mielőtt a jeges Dunának mennék...

A segítség

...sosem jön rosszkor:


A kép alapján feltételezhető lenne egy dolgos lány, aki sárgarépát hámozva segíti jóidösanyját, hogy mielőbb elkészülhessen a becsinált leves*. A realitás azonban egészen másként néz ki: önfejű kisasszony önmaga szórakoztatására puceválja a répát, amit saját maga szerzett a hűtőből egy kisszék segítségével.  

* a pár héttel ezelőtti többé-kevésbé sikeres kakasirtásos prodzsekt  után, ma szerét ejtettük a nyulak megtizedelésének is. Tarthatatlan állapotok uralkodtak mifelénk: valóságos kommunát alkotva  neveltek az anyanyulak (igen, többen egy ketrecben) több fészekaljnyi kisnyuszit. És minekutána már a környéket elárasztottuk a vérfrissítéses "doki"-nyulakkal (általában mindenhol ez lett a nevük), nem maradt más hátra, mint gyarapítani a fagyasztónk tartalmát. 
Az egyik bátor hófehér fiúnk, úgy nekilódult (pedig nem is volt áldozatnak kiszemelve, ő lett volna a tenyészbakunk a későbbiekben), hogy talán még most is fut. Legalábbis, amíg egy róka el nem kapja. Bőséggel kavirnyálnak errefelé éhes Vukok, de a kecskéktől félnek.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator