Mint az előbbi semmitmondó bejegyzésből is kitűnhet a régebb óta engem ismerők számára, megint nyomja valami a tejtől duzzadó bögyeimet.
Embertpróbáló hét van mögöttem-mögöttünk. Túl az éjszakázásokon, a sírós, esetenkénti lefogós orrszívózásokon, az egekbe szökkenően izzó lázakon. Nem, nem kérem a piedesztált, ez az anyák dolga, csak... A nappalok belecsúsztak az estékbe, az éjszakák a hajnalokba, maradtam pizsamában kora délutánig, csimbókos hajjal napokon át. Tapogattam félálomban homlokokat, adagoltam csukott szemmel láz- és köhögéscsillapítót, simogattam le könnycseppeket, csissegtem álomba nyugtalan szörcsögőket. Közben ebédet főztem, háztartást vezettem, kedvenc sütiket sütöttem, és sövényt vágtam a játéktengeren, hogy biztonsággal közlekedhessünk. Alvásidőkben igyekeztem utolérni az utolérhetetlent, fát cipeltem fel, s befűtöttem. És itt voltak az állatok is és a visszavett munkám.
S mindezt egyedül. A ház urából reggel szoktunk látni egy villanásnyit, valamint este, egy utóvacsorányit.
Délután néztem ahogy békésen alszanak. Őriztem álmuk puhaságát, vonásaik tisztaságát. Talán a fáradtság teszi, de anyaságom összideje óta talán először szakadt rám ilyen ólmos súllyal a bizonytalanságom. Mert kevés vagyok. És mert mi hívtuk életre őket, és ezáltal felelősséggel is tartozunk irántuk. És hiába szeretnék én szuperanyu lenni, aki napi 2-szer 1 órán át papírt hajtogat, babamasszázsol vagy lego-paradicsomot varázsol gyermekeinek, helyette loholok a magam dolgai után, s közben lógnak rajtam, mint kocsányon a szőlőszemek. Talán a négyfal közé beszorultságunk is tehet róla. Mert sokszor türelmetlen vagyok és kiabálok, belekötök az élő fába is, és elfojtom azt a rengeteg feszültséget, ami lassan berobban, majd azokon töltöm ki a fáradtságomat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Akik miatt csinálom. Ördögi kör ez. És vacak érzés szembesülni vele.
Azt hiszem, nem ártana 2 óra egybefüggő alvás, még mielőtt a jeges Dunának mennék...