2011. július 28., csütörtök

Együtt sírunk-együtt nevetünk, avagy a mackótéma újragondolva

Pár napja említettem, hogy az utolsó szabadjára eresztett medvecsapat nem aratott osztatlan sikert amúgy is megbolydult lelkiállapotomban. Tudom, türelmetlenebb voltam, mint általában. És azt is tudom, hogy ha mégannyira is erős és stramm lánynak is tűnik a Kismici, attól még a mi lányunk, aki pontosan ugyanolyan érzékeny és szenzitív jelenség. Akárcsak a szülei. 
A józan paraszti eszem ellenére, sikerült saját magam kialakítanom a mi kettőnk ördögi körét. Mici ugyanis elkezdte visszatartani a macijait. Előbb csak 1-2 napra, amit -randa dolog ugyan részemről, de- annyira nem is bántam, kicsit telítődtem az önmagam nyavalyáival és a talpigszaros gyerek összképpel, majd most már közel egy hete nem jöttek a mackók. Este odáig jutottunk, hogy zokogva kiabálta a fürdőkádban, hogy kaka, kicsit ki is bukkant a mackó feje, de Mici kisasszony mégsem engedte szabadon őket. Volt itt sírás-rívás az ölemben, nyugtatgatás, átbeszélése a történetnek, vacsorára oldalszalonna a csusszanósság érdekében és interaktív esti mese a kakatündérekről és Kula bácsiról, akit majd együtt indítunk el a nagy útra.


Mindeközben pedig a bűntudat vasmarokkal szorongatta a torkomat. Hiszen minderről csakis én tehettem. Nekem nem volt türelmem, én voltam nyers a kislányomhoz, aki csak a maga ösztöneire hallgatva meg szeretett volna szabadulni a pelenkájától. Mert hol van az az apró kellemetlenség, ahhoz a fájdalomhoz és lelki teherhez képest, amit a lányom napok óta átél és amit én meggondolatlanul a nyakába akasztottam?

Ma reggel ismét elvonult a hálónkba, hogy aztán fájdalmasan sírva hívja az apját. Azt kell, hogy mondjam, szerencsés, hogy van orvos a családban. A másikfelem ugyanis masszírozgatott meg nyugtatgatott, meg ölelgetett, de aztán látta, hogy ebben a formában nem jutnak előrébb, így kért egy kupica olajat és a kezébe vette a dolgok irányítását: kikaparta a mellvédeket, helyt adva ezáltal a tüzérségi mackóknak, amik perceken belül meg is érkeztek. (aszonta tiszta rendelős filingje volt így korareggel a szabadságolása ellenére)
Persze, dicsértünk és ölelgettünk és babát helyeztünk kilátásba a további spontán érkező  mackókért, és még Hunor is azért drukkolt simogatva kishúga könnyáztatta arcát, hogy Micike nyomjon, mert akkor ő is kap egy kisautót (ezt honnan szedte?). Bár ő szívesen átvállalta volna akár a mackózó szerepét is, mindent a cél érdekében. 

Nem hiszem, hogy itt lenne a pont és hogy mostantól a medvék naprakészen sínen érkeznének. (bár nagyon szeretnék hinni ebben). Egyet ellenben megtanultam: a saját frusztrációimat csodásan át tudom telepíteni a gyermekeimbe. És ezzel nem árt nagyon óvatosan bánni...

2011. július 26., kedd

és máris egy 31-es

Az elmúlt napok, ha máshol nem is, de a lelkemben igencsak mély nyomot hagytak. Az sem biztos, hogy éppen a legmegfelelőbb könyvet olvasom, amiben halomra vetélnek el és szülnek koraszülött és életképtelen csecsemőket nők tucatjai a második világháborúban. Bárhogy is legyen, a múltkori éjszakai 10 perces fájások, valamint a négykézlábas reggeli ébredések és a szinte szünet nélküli alhasi-gáttájéki-derék fájdalmak nem hagytak nyugodni. 
A doktorbácsinkkal abszolút ellentétes üzemmódban mozgunk, így legközelebb egy augusztus végi találkozót tudtunk megbeszélni, bár ha nagyon pillogószemű hanggal próbálkoztam volna, bizton tudom, hogy bepréselt volna valahová, de ehhez meg nem éreztem kellően problémásnak magam. Viszont az éjjeli szörnyek meg jöttek és támadtak és lassacskán bekebelezték agyam legpozitívabb területét is. (a monoton esőzés sem javított sokat a lelkiállapotomon)
Nem maradt más hátra, mint családi békénk megőrzése érdekében, tegnap délután időpontot kértem egy fővárosi ultrahangos műhelybe, ahol még anno Micikisasszony jetilábait is diagnosztizálták. Az időpont megszerzésével szinte egy időben gördültek le a mázsás kövek is a szüvemről, és rögvest vissza is kerestem a réginaplónkban, milyen is volt a valódi élet ugyanekkor Mickóval, hiszen mint köztudott, az idő kellemesen kopottá idealizálja a történéseket... és valóban. Pontosan ugyanígy szenvedtem ekkor már Micilánnyal is, talán csak a fokozatossága miatt volt könnyebben elviselhető, megszokott. 
A rendelőbe rekordidő alatt értünk, mert természetesen késtünk (mert hát, mikor máskor szöktek volna ki a kecskéink a Duna partra, ha nem most, indulás előtt?!),  Zsigmond herceg éppen legszebb álmát aludta (akárcsak testvérei tették kint a kocsiban), így a mozizás eléggé egyoldalúvá vált, bár a lényegi lelki megnyugtatás megtörtént. Zsigabiga a hidegfrontot használta fel a menetirányba fordulásához, ezt éreztük meg mindketten. Feje szépen be van már ékelődve (ezt érzem én), méhszáj zárt, magzatvíz megfelelő mennyiségű, lepény első fokú érettségű, kicsi ketyegője szépen zakatol, becslés szerint 1800 gramm súlyú (a várandósság végére 3500 körülire saccolták). A képeket nézve tiszta Minka, pufók és csücsöriszájú, a fotói meg tipikusan Minka ébredős fotók lettek. 



Akinek még nem lenne elég a jóból, az megnézheti az alábbi videón a teljes felvételt is, ami nagyjából a pufók manó ébresztgetéséből állt, akad egy elcsípett bátortalan félmosoly (10.30-nál), egy ásítás (11.30), egy gombóccá hengeredett babapakk lehetetlen pozícióban: arc előtt kezekkel-lábakkal (11.44-től).


Úgy tűnik, ismét sikerült egy újabb Apa-klónt életre hívnunk. Azok a fránya recesszív génjeim...

2011. július 21., csütörtök

30-as

Lógok még egy Zsiga-lakkal (és ha egyszer csak itthon lesz egy fölnőtt, aki megfelelő időben és szögben el tudja kattintani a fényképezőgépet, talán még pótolom is), valamint egy ehhez tartozó állapotfelméréssel. 

Addig meg bedobok egy jóllakott óvodás a homokozóvödörrel fotót. Ennyit az átszellemült madonnaságomról.


Egészen mostanáig meggyőződésem volt, hogy egy átlagos kismama vagyok, átlagos érzetekkel, pont olyan, mint több tucat sorstáram bármelyike. A kánikulát meglepően jól viseltem, köszönhetően a két nagyobbiknak is, akik mellett sem időm-sem energiám a dolgokat túlgondolni, valamint az ezidáig mindösszesen 5 felszedett kilónak is. (nem kell szemforgatva kétségbeesni, nem 42 kilóról indultam, de azért az sokszor eszembe jut, hogy tiszta rubintréka vagyok) A beköszönő hidegfront kihozta Zsigmond királyfiból az igazi énjét: éjszakánként jó alaposan megdolgoztatja a belső szerveimet, 3 napja szép szabályos 10 percesekig tudta ezt fokozni. Pánikra szerintem továbbra sincs ok (bár ma éjjel azt álmodtam, fekvésre ítéltek a nyiladozó tubarózsám miatt, de ezt csak a tudatalattim játékának tekintem), inkább csak kellemetlenség, és mivel végig pörög-forog, nem hinném, hogy valóban ki akarna jönni. És valahogy úgy érzem, megfordult, bár erre kedden fog talán fény derülni, amikor végre eljutunk a doktorbácsinkhoz is. 
Nap közben elvegetálok, estére kulminálódom, mondjuk nálunk ekkorra sűrűsödnek be a programok igazán: állatok ellátása, kecskefejés, locsolás (ez most kilőve, bár voltam annyira elmebeteg, pont így , hogy vihar előtt pár perccel én még körbelocsoltam, mert NEM HISZEM EL akkor sem, hogy itt valóban lesz eső), fürdetés, vacsoráztatás, majd apjukvárással egybekötött esti lejtmenetek, aztán a nagy találkozással járó beindulás, újravacsorázás és végül a villanyoltásos napvége. Úgy 11 körül. 
Az arcüreggyuszkóm végül oly mértékben elhatalmasodott, hogy amikor már a koponya- és állkapocscsontom is nyilallgatott, félredobtam mindenféle kuruzslásomat és türelmemet és az orrváladékból kitenyésztett rémet megküldtük egy 5 napos antibiotikum kúrával. Ellenálló volt a kis szemétláda, mert még a harmadik nap estéjén is azon keseregtem, hogy nincs kézzelfogható javulás, sem látványos csodajelenés. Aztán 5. napra furamód jó lett, és ez az áldásos állapot azóta is tart. Már csak setét emlékeimben élnek azok a napok. 
Mici lelkébe mégiscsak beletaposhattam a szabadonpottyantott és szabadfelhasználású mackócsapatok korlátozásával, ugyanis két napja panaszosan nyüsszögve ereszti a pelenkába az odavalóit, én meg nem győzöm csitítgatni meg nyugtatgatni meg dicsérgetni, hogy már megint milyen ügyesen viselkedett. És csak remélni tudom, hogy nem blokkoltam le totálisan az elkövetkezendő egy évre a magától megindult szobatisztaságának a menetét. 

2011. július 18., hétfő

Mici és az önkényes szobatisztaság

Emlékszem, amikor Huncos kb ennyi idős volt, mint most Kismici, őt is elkapta valamiféle vetkőzési láz. Talán a kánikulával is kapcsolatos, talán csak élvezte, hogy meztelenkedhet, hogy itt csuroghat-ott pottyanhat... nem zavart, feltöröltem kistucatszor is naponta, sőt még ahhoz is volt türelmem, hogy ugyanennyiszer elmagyarázzam, hogy ne esemény után, hanem előtte szóljon inkább, sokszor fel- és le próbálta a wc szűkítőt is, általában elégedett-széles vigyorral, nulla produktummal. Aztán amint jött, úgy el is múlt ez a hobbi.
Kismici, a másodszülött, élete első évében csöndes megfigyelőként vett részt az életünkben, jóformán evett-aludt és én, kis naiva, azt gondoltam, ez így is marad, lesz egy tündibündi kisnyuszim.  A tündibündi kisnyuszi mihelyst kétlábra állt és megindult, pontosan onnantól turbósította be önmagát és helyezte előtérbe vasakaratát. Az egyéves csereszavatossága lejárta környékén kéredzkedett fel először a birodalmi trónra, fürdés előtt és azonnal siker koronázta próbálkozását. Hümmögtünk, meg csodálkoztunk, meg agyondicsértük, de igazából annyira gyorsan történt mindez, hogy el sem hittük. Azóta, hellyel-közeli rendszerrel, de napi egyszer minimum megmássza. Igen, egyedül. Ő. És ha segíteni akarok, visít, és kiabálja, hogy "ne-ne, egye(dül)!"
Az érdekesség akkor kezdődött, amikor kitalálta, hogy ő napközbeni pelenkáttalanságra ítéli önmagát, így a mackócsapatoknak sem szab gátat. Nem is lett volna ezzel addig semmi baj, amíg rá nem kapott az állagára és... az ízére. És már nem tudom sem édibédi macicsapatoknak, sem brummogó medvéknek becézgetni a termékét, mert egyrészt ott vijjog a vöröslámpa a szemeim előtt, amint meglátom az udvaron felém közelítve "kaka" felkiáltásokkal, nyakig emberszarba mártózva széplányom. (a teljesség igénye nélkül: körömalatt, arcon, fülbe, nyakhajlatba, testszerte) Másrészt meg üvöltenék egy oroszlánosat, de perszehogy nem teszem, a későbbi frusztrációkra gondolván (nagyon nehéz és jajjderágyújtanék eliminálás előtt...), de azért leslagozom böcsülettel, ha az udvaron történik, és zuhany alá állítom, ha idebent és a fogaim között kisziszegem, hogy legközelebb NE vegye le a pelenkát ELŐTTE magáról, hanem vagy szóljon nekem vagy eressze bele én meg majd kivakarom. 


Hogy honnan ered ez a szoros barátsága a végtermékével, nem tudom. Mindenesetre, csak reménykedni tudok benne, hogy mihamarabb ezt is kinövi.

S hogy a szobatisztasága mennyire válik kézzel foghatóvá, azt sem tudom. Ami tény: a délutáni olykor 2-3 órás alvása alatt sosem történt baleset, és a csurgatások nagy része is a számára kijelölt helyen végzi.

Balaton

A totális őrület ellen idén is egy közel 24 órás balatoni mininap mentett meg. Most csak a képek, aztán majd egyszer, ha Zsiga Úr is úgy gondolja, hogy tulajdonképpen nekünk jó ülni is, akkor istenbizony, hogy lesz miről írnom is. (címszavakban: naturalista Minka és annak fokozatai, előrehaladott pocakosság összes nyűglődésével, jobbakedv: arcüreggyuszkó pipálva, bár az alagút végén továbbra sem vár rám fáklyásmenet)


Külön aludtak első ébredésig. Fél órás eltéréssel vetődtek be valamikor éjjel közénk.


2011. július 14., csütörtök

Lecsatlakozni vóna jó...

Pár napja olvastam ezt. Kinga ismét elgondolkodtatott és megvilágított és szíven ütött. És fejbekólintva ücsörgök azóta is, keresem a megoldásokat, miként és min változtathatnék. Mert végre megvan a zár, már csak a megfelelő kulcsot kell megtalálnom hozzá.
Amíg az ember teszi a dolgát, az önmaga által felállított mérce szerint, és ettől jól érzi magát, nincs baj. Amikor mosolyogva és sokszor értetlenül néz azokra a kérdésekre, melyek aziránt érdeklődnek, miként bírom-bírjuk, addig sincs baj. Amikor viszont már nem érti, hogy hol lehet a hiba a rendszerben, mert a napok csak telnek, pontosan ugyanúgy és mégis másképp és minden reggel egyre többnek-nehezebbnek érzi azoknak a feladatoknak a megtevését, amit eddig könnyedén teljesített? amikor reggelente alig bír kikászálódni az ágyból és energiatartalékai legalját kapirgálja össze egy-egy nap abszolválására? na, akkor már baj van. 
Mert (mi is) megint túlvállaltuk magunkat, ami tőlünk (szintén) megszokott. Mert embert- és kapcsolatot-próbáló időszakunkat éljük. És tudom, mert ismerem magunkat, hogy erős a mi kettőnk közti kapocs, a szeretethálónk megtart, ám mégis fájdalmas a mindennapi türelmetlenségünk, amikor azért szólunk a másikhoz, hogy szúrjanak a szavaink, hogy üssünk, hogy fájdalmat és lelkiismeret furdalást okozzunk. Amikor már nem a segítő szándékot látjuk, amikor már mindenben a hibát keressük. És ilyenkor nagyon nehéz arra figyelni, hogy már nem csak ketten ülünk a hajóban, hanem lassacskán öten, hogy a kicsi szivacsok vizslatva figyelik a reakcióinkat és finom műszereikkel beisszák a pórusaikba. És rájuk-értük-miattuk is megoldást kellene találnunk. 
Segítség nélkül nehéz. Hogy csak ketten vagyunk, egymásért-önmagunkért, azt már megszoktuk, kis túlzással: mi vállaltuk és vállalni is fogjuk, amíg erőnk engedi. 

Jó lenne kicsit kikapcsolni, és elmenni messzire...

2011. július 11., hétfő

Csendes őrült

Amióta gyerekeim születtek, igyekszem minél kevesebb cifra megfogalmazású kötőszót használni a mindennapokban. Persze, ez nem mindig sikerül, akkor sem voltam az önmegtartóztatás csúcsán, amikor pölö pár napja Kismici úgy döntött, összerittyent valami finomat, amíg én odabújok Huncos mellé, mert a délutáni elalvásához nélkülözhetetlen alkalmatossága vagyok. Nos, a finomsága 1 kiló liszt és egy pohár víz elegyéből állt, alaposan megfetrengve benne, és beterítve a konyha legeldugottabb fugáit is, majd a csirizes tappancskáival szertehurcolta, amíg tehette. Ugyanezen kulináris vonalon haladva már egyszer gyártott hasonlót: akkor a Kokócica tálkájából származó maradék tejet elegyítette 1 kiló liszttel és 1 kiló búzadarával, majd kiadagolta különböző méretű műanyag tálkákba. Akkor először röhögőgörcsöt kaptam, aztán az odaragadvány felszámolásakor pár tarkaság sikítva távozott belőlem. 
Persze, a hitös szerint ez az én saram, mert logisztikailag borzasztóan rossz helyen van a liszt.(szekrényben) Valamint a fogkrém is. (a mosdón, a csaptelep mellett). És leginkább semmi sincs jó helyen. (mert Minkakisasszony mindenhova felmász, amit meg nem ér el, odatol egy tetszőleges tárgyat: bébitaxi/kisszék/nagyszék. minél életveszélyesebbnek tűnik, annál sátánibb a kacaja, miközben lóg a levegőben)
S hogy tudat alatt mit fejlesztettem ki a káromkodó reflex leküzdésére? erre Huncos vezetett rá, szintén pár napja, amikor azt kérte a "budikulcsos" éneket danoljam el neki. Kikerekedett szemekkel nézhettem, volt már ilyen, hogy hallott valahol valamit, amit aztán jusztse tudtunk éjjel beazonosítani és dührohamig hisztizte magát, hogy másnap kiderüljön, nem Buborkáné lányát viszik, hanem Erzsébet asszony kéreti lányát.
Majd emlegetett egy takarítónénit is, és arra a kérdésre, hogy hol hallotta a dalt, határozottan engem jelölt meg forrásként. Aztán lassacskán fölsínylett előttem kora tinédzserkorom modern tóking átköltése, hogyaszongya seri, seri lédi, takarítónéni, hol a budikulcsa, sálálá. De hogy ezt mikor és milyen körülmények között idézhettem a kicsiknek, arról továbbra sem volt halványlila vezérfonalam sem.
Egészen addig, amíg valamelyik este Kismici újfent kacsaúsztatóvá nem varázsolta a fürdőszobát, és ekkor, pontosan ekkor, feltörlés közben előbb csak dúdolgattam, majd az akció befejezésére már eszelős nevetéssel énekeltem a fentebb-említett gyöngyszemet.
Higgadtabban átgondolva meg eszembe jutott egy filmjelenet, és talán a dudorászás még csak a kezdet és a negyedik ded után, már élére állított törölközők fogják várni a hozzánk betévedőket...

2011. július 10., vasárnap

Kánikula a köbön

Miután tegnap kétszer is részt vettünk a Visegrádi Palotajátékokon (okos szülők: egyszer délben a tűző nap alatt, háperszehogy nem mozdulhattunk a királyi borudvar árnyas sátrai alól, máskor meg este, mert anyjuk szerelemre lobbant egy cseterteken felfedezett rönöszansz dallamokat -is- játszó zenekar iránt), maximálisan telítődtünk egy újabb évre.
Két gyerekkel mindkét napszak álom volt, bár így utólag azt mondanám az este könnyebben elviselhető volt, Hunor rótta a bicójával a Salamon toronybéli köreit, Hugica egy ideig csatolt részeként követte életveszélyes iramban a kismotorral, aztán karjaimba dőlve elszenderült -reggelig. S nem ébredt, sem kocsibatevéskor, sem kiemeléskor, sem ágybatevéskor. (najó, az átöltöztetést nem vállaltam be, így királylányosszépruhába durmolt). Az életveszélyes köröket pedig mindennemű túlzás nélkül állítom, elég vaskossá duzzadtak az idegeim amióta gyerekeim vannak, de ezt még én sem bírtam nézni (pláne nem fotózni, mint némely turista!), amikor Kismici teljes gőzzel ereszkedett alá a toronyból és nemhogy lábbal stoppolta volna a sebességet, hanem még jóóóól meghajtva magát ráerősített a tempóra, egészen az utolsó kanyarig, ami a nagy sebesség következtében egyértelműen bevehetetlenné vált, de Mickó nem várta be a totális kisodródást, profi módon levetődött a susnyásba a tovarobogó motorról. Döbbent csönd következett, én már lelki szemeim elé vetítettem a féléjszakán át tartó ügyeleti folyosón ücsörgést pár öltésre várva, ehelyett Kismici seb nélkül vigyorogva visszamászott és csúszott tovább. Két hasonló eset után a gyönge szüvem nem bírta tovább a gyűrődést és elkobozta a motort a hölgyeménytől. 
Mindeközben Hunor toccsant egyet a murván, két tenyere plezúrja bánta, de hamar megtalálta rá a gyógyírt: óvatlanul elszopogatta újszerelem borból készült fröccsömet, aztán derekasan bulizott velünk éjfélig, mindennemű nyöszörgés nélkül. (és ma ennek ellenére sem aludtak tovább reggel nyócnál)


(ezt csak azért, mert egy évvel ezelőtt már készült egy hasonló ugyanitt)

Hunor középkori fegyverállománya gazdagodott egy bárddal, így már van kardja, puskája, szablyája és jövőre előzetesen kiválasztott egy alabárdot is. Mici kisasszonynak pedig közösen választottunk egy álomszép királylányruhát, amit hosszas unszolásunkra volt hajlandó magán-tartania az esti parti alatt. Ugyanis ő most jutott el arra a szintre, amire Huncos köbö ugyanekkora korában: mindennemű ruhaneműtől megválik és a pelenkát sem tűri el magán. Így kislakunk ennek megfelelően apróbb tócsákkal és aknákkal gazdagodik abszolút rapszodikusan.


2011. július 8., péntek

Ilyen a box, avagy aludni tudni kell

Este kimenősek voltunk, a Királyi Borudvarban röpültünk vissza fél évezrednyit, és mire hajnalban hazaértünk az alábbi kép fogadott a hálóban:



(nem, Hunor lába nem koszos, szandiban rohangál, csíkosra fogja a nap)

Még mindig fontos számukra a testi kontaktus, úgy alszanak akárcsak az ikrek tennék, valamilyen testrészüknek minden éjjel össze kell érnie... 

2011. július 6., szerda

Régiélet, avagy retronap cuckamódra

Úgy adódott, hogy mára bejelentkeztem fodrászhoz. És aztán úgy adódott, hogy teljes stábbal vágtunk neki az útnak. Aztán meg úgy adódott, hogy Apjuknak be kellett dobnia egy mintát a régi-régi munkahelyemre. És ha már úgy adódott, hogy hamarabb érkeztünk (ilyen talán még sosem adódott), és Mici kisasszony is húzta a kocsiban a lóbőrt, hát én is vele tartottam. (és nem mehettem térdnadrágba, csak hosszúba, mert Hunor indulás előtt kijelentette, hogy így nem lehet Budapestre menni, és jajjistenem Budapest, ő is inget kell felvegyen, Tátyi megúszta, mert éppen nem volt jelen, de a kocsiba szállva egy megjegyzésében benne volt a neheztelése, már ami az apja alul-öltözöttségét/pólóját illeti:  "te ebbe jössz?")
És újra beleszagolhattam abba a régivilágba és annyira jó volt érezni azt a szeretetet, amivel fogadtak, még ha csak pár percre is, de felnőttekkel-felnőtt dolgokról, és megkockáztatom, hogy kicsit tudathasadásos is lettem, mert másodpercek töredékéig újra én is a régi voltam, és azt érezhettem, hiába a 180 fokos változás és a totálisan más irány, valaha én is velük együtt és pontugyanarra. És ugyan nem évtizedekről beszélünk (vagyis de, ha jól számolom, már egy darabról mindenképpen beszélhetünk), de tényleg senki semmit sem változott (leszámítva a kalapács lábujjakkal rendelkező laboránsnénit, aki új és nem túl bizalomgerjesztően burjánzott ki a papucsából fedetlen lábfeje, és valamiért mégis alig tudtam levenni a szemem róla), és eszembe jutott a számtalan együtt töltött idő, az összezártságból fakadó kapcsolatok.
Aztán volt két szabad fodrászos kényeztetős órám, és még a kozmetikus barátnőm is befutott pár mondat erejéig, és pillanatok alatt újra visszafiatalodtam éveket, talán az elmúlt időszakok nosztalgiájának köszönhetően.
A necces rész azonban eztán jött, ugyanis hazafelé bevállaltam a másfél órás volán busz utat a két gyerekkel, én kérem szépen mindenre készültem, akár egy nyári mikulás, volt zsákomban minden jó (két meséskönyv: Huncosnak Pinokkió, Kismicinek egy tanyasi lájfról szóló, mert ő úgy szereti álombaringatni magát, hogy közben béget még kicsit, egy-egy váltás ruha, butykosok, két zacskó ropi, pelenka és tartozékai, kistucat kisautó, kivétel nélkül Hunor kedvencei, hogy csak a legfontosabbakat emeljem ki ééééés mindez simán belefért a hópihe nyári nőci táskámba). Kismici kellemes csalódás volt, az út utolsó 10 percében ébredt, így mielőtt még igazán alapállapotába került volna, csak bizalmatlanul méricskélte az utasokat. Hunor ismét példásan viselkedett, mellettem ücsörögte végig az utat, lelkesen leszállásjelzőzött, ha megkérték rá, így itthon nem maradt más hátra, mint az, hogy meg kellett ígérnem neki, hogy megyünk még így hármacskán buszozni.

És bár nem ma van a szülinapom, meg talán a tanyasi élet engem is minimális igényűre csiszolt, de régen volt ennyire komplex napom, és rég kavarodott ennyire össze bennem múlt és jelen. (és még az első otthonunkra is vethettem egy simogató pillantást...) Másrészt meg erősítés volt ez a javából, bárhol is élek, bárhogyan is változott az életem, alapjaimban ugyanaz maradtam, mint 10 évvel ezelőtt voltam. S hogy ez mennyire jó, hogy így van, azt nem tudom. Bennem kellemes érzést keltett, valahogy még teljesebbé tett, hiszen ezek az évek a szárba-szökkenésem szerves részei voltak, s mint ilyenek megtagadhatatlanok.
És azt hiszem, kicsit hiányzik Budapest is...

2011. július 5., kedd

Az állatorvosi ló esete

Akik kevésbé figyelmesen követik mindennapjaink történéseit, már azok számára is feltűnhetett, hogy az idei év, számomra-számunkra nem az egészség csomagjával kezdődött. És nem is így folytatódott.
Tavasszal Hunor nyitott egy óvoda indítós finnyával, melytől kidőlt a család napokra-hetekre- személy szerint én hónapokra. Ugyanis valahogy azóta sem vagyok igazán jól. A legújabb kórságom az egyre gigantikusabb méreteket öltő és egyre sűrűbben visszatérő arcüreggyulladásom. (érzékeny lelkületűek átugorhatják az alábbi leírós részeket)
A legutóbbi, vasárnap reggel már jelezte közelgő jövetelét, amikor is enyhe hőemelkedéssel ébredtem, és lehajláskor furcsa nyomást éreztem baloldalon, foggyökér-magasságban. De úgy látszik, én az örökké rutintalanok táborát erősítem, mert ennek ellenére felpakoltuk a családot és elmentünk kirándulni, meg gombát szedni. Mondjuk, amint megcsapott az erdő hűs levegője, egyre fájdalmasabbnak éreztem a kint-létet, így visszakucorodtam a kocsiba, és megpróbáltam jóféle mantrákkal távol-tartani az ekkorra már biztosra vett gyulladást. Aztán egyszer csak elementáris erővel megindult kívül-belül a bűzös és rosszízű felszakadás.
Mivel, némi labormúlttal rendelkezem, eléggé egyértelművé vált számomra, hogy ez már bőven túl van azon a részen, amire legyintek és továbblépek, így Apjuk felvette a kapcsolatot a megfelelő szakemberrel, aki jelen esetben egy patológus. Természetesen állatorvosi vonalon. Utólag azt mondanám, hogy szerencsére. Ugyanis, kiderült, az ő várandós felesége pont ezen ment keresztül az elmúlt hónapokban, visszatérő arcüreggyulladás és felső-légúti mizéria. Ő meg véletlenül éppen egy olyan kutatócsoportban vett részt, ahol a sertések ezirányú vizsgálatával foglalkoztak.
Node, haladjunk sorjában: az első kérdése arra vonatkozott, mennyire vagyok refluxos? pont annyira, amennyire egy harmadik trimeszterben leledző nyakában a gyomra-tartalma kismama, és esténként-éjjelente már elkél a Rennie a nyelvem hegyire a nyugodt alvás érdekében. Ahhha, mondta ő. Dióhéjban: valamikor lehetett egy vírusos légúti fertőzésem (pipa), amiből istenigazából nem jöttem ki teljesen (pipa), a pangó gyomorsavam pedig egész egyszerűen melegágyat nyújt az orr-garatokban az ott előszeretettel megtelepedő anaerob baktériumoknak (szinte kitenyészthetetlenek), azokat meg előszeretettel fertőzik felül a gombák. (elég undorító még leírva is)
Marad a konzervatív kezelés, ami jelen esetben azt jelenti, hogy (kibikkelem szülésig, amikortól minden panasz megszűnik),  infralámpázás napi sokszor, gőzölés, naponta többször orrnyálkahártyát nyugtató orrcseppezés, orrszívás, ha fáj-lüktet egy-egy fél algopyrin bekapkodása, de a legfontosabb cél a savasság megszüntetése lenne. (vagy legalábbis minimalizálása). És ehhez jelen esetben kevés a fentebb említett rágótabletta. Hőemelkedést nem perzisztálni hagyni, amennyiben nem enyhül-javul, és az élettel összeegyeztethetetlen maradok, akkor még szóba jöhet az arcüreg steril leszívása és az abból nyert cucc kitenyésztése és az antibiogramnak megfelelő antibiotikummal való átmosása. Remélem, idáig nem jutunk azért el. 
És ugyan ma éjjel egy zártszájas, orrdugulás- és savmentesen nyugodt éjszakát tudhatok magam mögött, délelőttre mégis újra belobbant a fél arcom... 

2011. július 1., péntek

Dührohammal megspékelt nyávogás

Elsőszülöttem a világ legtündéribb gyermeke: okos, szófogadó, bőralámászósan bűbájos, külön specializálódva az öregnénikre, akiknek magától hajlandó csókolommal köszönni, és az óvónénikre, akiktől ölbebújásos puszikkal búcsúzik napvégén. Letörölhetetlenül örökmosolyú, figyelmes, gondoskodó kicsikkel-nagyokkal egyaránt.  Normális hangon beszél vagy kér, szépen használja a kérem-köszönöm szócskákat. Az oviban kedvenc dadusával fej-fej mellett pakolja el az ebéd maradványait, segíti leemelni a székeket, kihúzkodni az ágyakat, és nem átállja hangosan közölni "én szívesen segítek". (ha nem a saját fülem hallatára hangzik el ez a mondat, talán el sem hittem volna). Játszótéren előzékenyen és szívesen kölcsönadja a játékait (egyetlen kivétel ez alól a fém homokozólapátja), okos nagytesó módjára Minkust minden társaságba bevezeti, védi az érdekeit, és élelmet is szerez neki. Ez náluk genetikailag fontos valamért.
Mindezt idegenben.

ÁM: amint belép az ajtónkon, sőt a vaskapunkon, valami láthatatlan metamorfózison esik keresztül: nyüsszögve közli, hogy nem bírja felhozni a  biciklijét, hogy nagyon fáradt, hogy mennyire éhes, de 5 féle étellel sem tudom kielégíteni állapotát. A házba érve pillanatok alatt képesek összeveszni azon, hogy ki hova ül vagy hova nem ülhet, mit eszik, mit nem eszik, mivel játszik és hol, melyik tollal rajzol vagy melyikhez nyúlhat egyáltalán hozzá. Hogy ki hová fekszik, melyik oldalról bújik hozzám, hogy melyik dalt énekeljem, hogy melyik tiltólistás éppen Micinél, akinek ha nem tetszik, operaházat betöltő hangerővel tiltakozik.
(A mindennapokban már nem csak nyenyergés van, sokszor hangos veszekedésbe, nem ritkán verekedésbe is torkollnak ezek a nézeteltérések. )
És nem is lenne ezzel semmi baj. Életkori sajátosság. Azonban: egyszerűen képtelen vagyok befogadni azt a nyávogásszerűen hisztiző hangot, ahogyan kér-követel Hunor újabban mindent. És annak ellenére, hogy napjában kistucatszor elmondom, hogy emberi hangon jobban értek, sőt hatékonyabban is működöm, mert nem kettőhúszas alapvérnyomásból reagálok a kéréseire, mégsem hajlandó másként.

Kinőjük. Túléljük. Valahogy. Legfeljebb eztántól sűrűbben járok fodrászhoz és nem csak melíroztatni, hanem ősz hajszálakat elfedni.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator