mindennapi játszmáink

Amikor valami lassacskán kisiklik a szokott mederéből, általában először észre sem vesszük. A napok peregnek, akárcsak az apró szemcsék a homokórában, hol jobban, hol rosszabbul teljesítünk, oldunk meg konfliktusokat, döcög a szekér, őröl a mókuskerék. Jobb esetben csak annyit élünk meg belőle, hogy fáradtak vagyunk, türelmetlenek, hogy nem megélünk, hanem sokkal inkább túl- és át. Diszkomfort érzetünk van. Rosszabb esetben meg csak annyit érzünk, hogy valami nincsen jól, és már erőnk sincs végiggondolni, hogy hol törhetett meg a varázs, hogy mikor vált minden teherré és frusztrációvá. Pörgetjük a napokat egy újabb, jobb reményében, s valami aberrált görcsbe-gyomorral rettegjük a holnapokat. 

Napok óta villognak agyamban az emlékkockák, rakosgatom apró mozaikjaimat, próbálom rekonstruálni a történéseket, felfedezni a nüansznyi különbségeket, az átbillenés pillanatát, az egyre erőteljesebben érkező jeleket.
Valamikor még az óvodába-járás környékén történhetett. Hunor egyik nap úgy jött haza az oviból, hogy és mi mit csináltunk itthon Minkáékkal délelőtt? Semmit, válaszoltam, hiszen tényleg semmi különöset nem csináltunk, a napi rutinon kívül. És máig látom szemöldökráncolását magam előtt és komolykodóan gondolkodó arcocskáját. 

Aztán már szinte folymatosan érkeztek a jelek, Hunorral egyre kevésbé sikerült közös nevezőre jutnunk, megtalálnunk a régi hangot, együttműködnünk. Egyre kevesebbszer tudtam igazán örülni az együtt töltött perceknek, és egyre többször reagáltam ingerülten és agresszívan a nyávogására, a hisztijeire. Fogtam a kánikulára, a fáradtságra, a sokdologra, az unalomra, a társaságtalanságra, a kiskamaszkorra, a nemalvásra, a türelmetlenségemre. És egyre jobban féltem-tartottam a mindennapi konfliktusainktól, egyre kevesebb erőt éreztem ahhoz, hogy ura legyek a helyzetnek, Hunor kisiklott a kezeim közül, sem szépszóval, sem csúnyával nem tudtunk tovább működni... centiket vágva vártam az óvodakezdést...

A tetőfokra a szülinapi felező-bulimon jutottunk, úton a 70-es tábla felé. Hunor persze nem aludt és egész nap ezer fokon izzott, este még volt egy falubéli megjelenésünk is, oda persze jönni akart és itt jutott el igazán a csúcsra. Magánkívül üvöltötte, hogy unatkozik és semmi, de tényleg semmi sem volt jó. Csak néztem, néztem őt és a feltétel nélküli szeretet helyett valami egészen mást éreztem. Dühöt, haragot és igen, talán egy csöppnyi gyűlöletet is. Mert 5. éve vagyok a rabszolgája/juk a nap 24 órájában,  ugyan ezt még sosem dörgöltem az orra alá, de most nagyon kevés kellett hozzá, hogy miközben jól megrángatom ne tegyem ezt meg...

Szerencsém van. Szerencsém van, hogy csodálatos barátaim vannak, akik mernek velem őszinték lenni. És szerencsém van, mert meg van a képességem ahhoz, hogy el- és befogadjam a kritikát. Még akkor is, ha kiüti alólam a lábaimat. Még akkor is, ha jégmarokszorítással összefacsarja a szívem.

A szembesítés önmagunk hiányosságaival mindig fájdalmas dolog. Önnönmagam lecsupaszításához nem volt erőm, nem tudtam szembenézni a saját démonjaimmal, most képtelen voltam felismerni bármennyi jelből is a kétségbeesett segélykiáltást. Pedig minden itt játszódott a szemeim előtt, részese voltam az egésznek, benne voltam én is a játszmákban...

És a hangok... azok a(z) átkozott segítő  belső hangok, azóta is harcolnak bennem... Pszicho Liána ostoroz, hogy hiába a többtucat szakkönyv, a kismillió helyzetfelismerés másoknál, mégsem voltam képes a saját erdőmet meglátni a saját fáimtól. Gyakorlatias Amál, kész terveket sző, pillanatok alatt ezer mentséget talál Engemburkoló Szegény Énemnek, és ezzel egyidőben használható ötletekkel tettre készen áll a problémák orvoslására.

S hogy mi a probléma? Az, hogy Hunor kevés figyelmet kap. Az, hogy az ő igényei abszolút eltörpülnek a köz- , a kisebb testvérek fiatalkori kiszolgáltatottságukból fakadó- igényei mellett. S a figyelemért ő is minden eszközt bevet. Ha kell veszélyezteti az öccse testi épségét, ha kell artikulátlanul sikít, mint a kisebbek, ha másként nem megy állandó dacosságba menekül. Én pedig képtelen voltam globálisan átlátni a problémát, tömködtem az apró lukakat, kezeltem jól vagy inkább rosszul az adott szituációkat és irreálisan hatalmas elvárásokat támasztottam a mégnincs ötévesem elé. 

Pár napja taktikát váltottam. Dicsérek és megértek, nem kiabálok, hanem magyarázok, leülök mellé és kérdezek. Átölelem és többször elmondom mennyire szeretem és mennyire büszke vagyok arra, hogy ő az én okos nagyfiam. Közös programokat szervezek és minden mást háttérbe szorítva próbálom visszaépíteni a régi kapcsolatunkat. A viselkedése totálisan megváltozott, ugyan most is vannak még bepörgései, de már most zongorázni lehet a különbséget. Tétován tapogatózom, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy helyesen és jól teszem azt, amit most csinálok. Eddig vakon bízva az ösztöneimben neveltem őket, és most alapjaimban rengtem meg. Hiszen, most cserben hagytak vagy csak süket füleknek daloltak... igazából, mindegy is, a lényeg, hogy még idejében sikerült elcsípni a bajt... (szívből ajánlok egy könyvet, nekem most nagyon sokat segített. régen már elolvastam, akkor is tetszett, de akkor még annyira kicsi és védtelen volt Hunor, akkor még annyira ismertük egymást nyelvét, hogy sosem hittem volna, hogy bármikor is szükségem lesz könyvekre ahhoz, hogy mi ketten jól kommunikálhassunk...) 

Nyilván árnyaltabb a helyzet, valószínűleg közrejátszik a harmadik hónapja tartó oviszünet, a fáradtságom, az erőtlenségem. Mentségek, kifogások, magyarázatok, kérdések, válaszok. Játszmák. 

Blogos életem eddigi legnehezebb, legkuszább és leghosszabb ideig fogalmazott posztját olvashattátok.