Az úgy volt, hogy minden logikus érv felhozatala ellenére, mi mégis úgy döntöttünk, hogy megejtjük életünk első külhoni, sokat utazós, nagycsaládos, barátos, tengeres nyaralását.
Elég sokat rágódtunk a mikénteken és a hogyanokon, a (saját) könnyebbség(em) érdekében én egy éjszakai indulásért lobbiztam, de a ház ura gyűlöli az éjszakai, fölöttébb idegen terepen történő autóvezetést, így maradtunk a vasárnap reggeli indulásban. Amiből lett délelőtti. Majd pontban délben, sallangozott idegekkel végre-végre ki is gurultunk a kapunkon. Az okosautónk, az enjoy the trip helyett egy laza checking engine-nel indított, amit én már csak fogcsikorgatva fogadtam, drágaférjem hezitálására azonban kilátásba helyeztem egy "ha most azonnal nem indulunk el bárhova, én esküszöm lestoppolok Vodicéig"-et is. Mivel jó öreg Hunter-ünk (ejtsd Hánter. igen, ez a neve) más hibakódot nem küldött és kivételesen most nem korlátozta le a sofőrünket sebességileg, nekivágtunk. (bár megfogadtam, hogy a nyolc órás út alatt én egy büdös szót sem fogok váltani a hitössel, kizárólag becsmérlő pillantásokkal tarkított szempillarezegtetéssel fogok kommunikálni)
Az utat nem részletezném, legközelebb valóban éjszaka utazunk. Márha valaha is lesz legközelebb. De álljon itten is szégyentáblaként, hogy a 4 megállás felelőse csak és kizárólag Hunor (persze olyankor Biginyúl is feltankolt, de alapvetően neki pontelég volt a nagytesók egész napos előadása), a 8 órából másfelet aludt, 1-et evett-ivott-tévézett, a fennmaradó időt (leszámítva a kb 1 óra állást, azaz összesen 4 és felet) a saját performanszával töltötte ki, melyben volt visítás, fenyegetőzés, káromkodás, kiabálás, tesós verekedés Bigi teste fölött, kunyerálás, sírdogálás, Shrek macska nézéses szájgörbítés, sértett szipogás, vezetőülés rugdosás. Részünkrőli reakciók is széles spektrumon futottak: éneklés, meseolvasás, dvd-nézés, mondókázás, repülő madár számlálás, háztetőkeresés az autópályán (nagy esélyeink voltak), egyezkedés, elterelő beszélgetések, üvöltözés, fenyegetőzés, korrupciós alkukötés, szépszó, nemszépszó.
Az utolsó félórában végső kártyáimat is kijátszva én a tengerbeugrással, Apjuk mindannyiunk azonnali útszélen való elhelyezésével fenyegetőzött.
Aztán megérkeztünk és volt tengerben fürdés és örömködés és borozgatás és naplemente és tengeri herkentyű vacsora a másik családdal. És föllélegeztünk és megérte és hjajjdeszépisazélet.
Az idő meg csak futott, nem úgy Kismici, aki este 10 magasságában kérte, hadd ülhessen be Bigi kocsijába. És akkor már éreztem, hogy tüzel (biztos a meleg, az út izgalma), és akkor hazamentünk és lázcsillapítottam és békésen elaludt. Mi még teraszon beszélgetve, pihenve, sehová sem sietve, hiszen, mind az öt kölök békésen aludt. Éjfél is elmúlt már, mikor Zsigi maga mellé parancsolt, ráérősen és büntetlenül olvasgattam még, hogy aztán hajnal kettőkor Kismici éktelen sírására ébredjek, megint égett, 39.7. Nehezen ment le, nem bírt aludni, hajnalhasadásra sikerült összeragadva egymás izzadtságába elaludnunk.
Napközben strandolás, kő- és kagylógyűjtés, beszélgetések, alapvetően sok dolgunk nem volt a két kicsi a földön elforgolódott, a nagyok meg csapatban búvárkodtak. Ebéd után ismét felszökött Mickó láza, ekkor nekem már kezdett kísértetiesen Hunor egy héttel ezelőtti állapotára hajazni a dolog, de az én okos férjuram szerint ördögfalrafestésben jeles vagyok, pihenjek, nincs baja, igyak inkább egy fröccsöt. (hagytam magam meggyőzni). Aztán éjjel megint egekbe szökött lázzal ébredt, és kötelező jelleggel megnézette velem ez a liba az olasz csatornán ismételt spanyol-horvát meccset, elaludni nem hagyott (ne aludj, anya, nézzed, mér alszol?), hogy aztán a 86. percben közölje, most már elég, kapcsold ki. Pedig akkor már igazán megnéztem volna a végét.
Keddre bedurrantak a nyirokcsomói, alig bírt nyelni, így most már tényleg elhitte gyermekeim apja, hogy it's time to AB, mert újrakámmingolt hozzánk a tüszős mandulagyuszi . (kis háttérinformáció, hátha máson is segíthet: Dalmáciában vény nélkül is kapható a gyógyszerek nagy része, köztük az antibiotikumok is). Szerda reggeltől már el is kezdtük adni a csodaszert, és akárcsak Hunornál, már egy nap után érezhető volt a változás.
Csütörtökre felbátorodva bevállaltunk egy hajós kirándulást, életem legfinomabb frissen fogott sülthalát ettem, még a vármezői pisztrángost is kenterbe verte. Belecsaptunk a lecsóba, öt darab öt év alatti gyerekkel egy kilenc órás hajóút (egy kétésfél órás salt lake lagunás kikötéssel), és hihetetlen, de tényleg jól sikerült, bár voltak necces pillanatok, de hazafelé mindannyian kidőltek. (még nekem is sikerült egy tízpercest abszolválnom)
Este a szokásos láblógatós fürdőzés után, trambulinos játszóterezést terveztünk, a nagyok évezték, kismici akkorákat nevetett (telefonos videó, a hang a lényeg, a kép élvezhetetlen) , hogy nem tudtunk mást tenni, mint vele nevetni. Aztán meglátta a közeledő apukáját és minden figyelmével arra koncentrálva, hogy mihamarabb odaérjen hozzá, átesett a mociján, közvetlenül a pufók jobb orcájára. (és nagyon vicces volt, amikor másnap egy csoport nagytudású magyar turista úgy vesézte ki a "vagány kiscsaj pofáját" hogy közvetlenül mellettem álltak, én meg mosolyogva közbeszóltam, hogy arca van, a többi stimmel és tegnap esett el a motorral. Máig nem értem, hová menekültek olyan viharos sebességgel el mellőlem)
Pénteken már lélekben hazagondoltunk, bár istenigazából úgy lett volna pihentető, ha onnanstól nagyszülők/apró manók/bébiszitterek átveszik a kölköket és még egy hetet maradhattunk volna, úgy igazán pihenni. Nélkülük. Fagyi és vízidodzsem és játszótér és pattogatott kukorica és vízijátszótér és palacsinta kunyerálás nélkül. Csöndben. Még kb 10 év. Addig vágom a centiket, onnantól meg visszasírom majd ezeket az időket.
Vasárnap korán keltünk, összepakoltunk, leandert kunyeráltam a háziaktól, ajándékot vásároltunk, elbúcsúztunk a tengertől, és 10 óra magasságában nekivágtunk az útnak. Belefutottunk egy nagyobb balesetbe is, szerencsére minket már letereltek, de annyira jól sikerült a manőver, hogy az a plusz 50 kilométer, bő két órás csodaszép kilátással tarkított szerpentines utat jelentett. A gyermekeim nem díjazták ennyire. És a férjem sem.
Hazafelé már Hunor Mickóval karöltve művelte az odavezető úton begyakorlott borzalmakat, azt hiszem, most sem találták el a legmegfelelőbb lélektani pillanatot erre. Az egyik benzinkúton konkrétan gyerekrablásszerűen kötöttem be a rúgkapáló és torokhangon segítségért kiáltozó lányomat. Míg én mosolygással próbáltam a körülöttünk állók bizalmát elnyerni, addig a másik felem üvöltött, hogy csukjam be az ajtókat és padlógázzal megindult. Szeretnek minket. Ez jó.
És a képek, a teljesség mindennemű igénye nélkül (alternatív link ITT található):
(negatív krónika: Norbi óvó ápdét szemei nem vigyáztak kellően rám, kicsit félredobtam a cucka-fogy projektet, így vissza is kúszott a már leadottból 7-ből 2 bátortalan kiló...)
