Sosem fogom elfelejteni azt az ultrahangot, amikor megtudtam, hogy lányunk lesz. Emlékszem a doktor szavaira is (nem lehet minden alkalommal fiút csinálni), és emlékszem a félelmeimre, a vívódásaimra, hogy egy fiú után ugyan mihez is fogok kezdeni én egy lánnyal?! És nem felejtem el azt az éjszakát sem, amikor hosszas vajúdás után végre megérkezett közénk. Varázslatos, feledhetetlen érzés volt. Egy csoda volt a születése, egy hétköznapi álom beteljesülése.
Nehezen csiszolódtunk össze. Féltem tőle. Féltem, hogy elrontom, hogy túl kemény leszek vele, vagy éppen hogy túl elnézően kezelem majd. Anyám túl magasra tette a mércét, szorongtam attól, hogy még a közelében sem fogok tudni érni. Az első hónapok óvatos tapogatózással teltek. Az igazi áttörést a diagnosztizált ekcémája hozta. Ekkor mertem igazán, -teljes lelkemmel átadva magam neki-, szeretni őt.
Kismici a kislábujjától a feje búbjáig ízig-vérig nő. Egy kemény, harcias amazon cicalánybőrben. Roppant simulékony, türelmes és hihetetlen logikával rendelkező, kicsi érzékeny gyémánt. Tizenkétésfél kiló tömény báj, dacos önfejűség, kőkemény akarat. Köbö 3 hónapja csont egyedül öltözködik, mindennemű segítség nélkül. (Igen, zoknit is, cipőt is, igen nadrágot és fölsőt is. Átlag napi háromszor. Nem, a pelenkáját még nem tudja egyedül felvenni. És itt a még-en van a hangsúly.). Mindenevő és mindenivó, előnyben részesítve a húskészítményeket, kicsit háttérbe szorítva a gyümölcsöket.
A természetes úton történő érkezésével egy ismeretlen oldalammal szembesített és vaskos mankóval támasztotta alá rég elveszettnek hitt önbizalmam. Szeret, bújik. Ölelem, csodálom. Az én szerelmetes kistündérem...
A természetes úton történő érkezésével egy ismeretlen oldalammal szembesített és vaskos mankóval támasztotta alá rég elveszettnek hitt önbizalmam. Szeret, bújik. Ölelem, csodálom. Az én szerelmetes kistündérem...