Tükröm-tükröm mondd meg nékem...

Következzenek akkor a beígért Hunor-féle (beszédes) családi képeink:

Visszasírom azokat az időket, amikor még nembeszélt és nemrajzolt.

Télüző égetés

Többször kihangsúlyoztam, hogy hihetetlen módon elégedett vagyok a  miovinkkal, és nem csak azért, mert kivételes szeretettel fogadták és kezelik a kisfiamat (mert perszehogy ez minden anya elsődleges szempontja, hogy a gyereke a nála nélkül töltött 8 órában szeretve-óvva legyen, ráér még a cudar világ keserűségét saját bőrön megtapasztalni), hanem mert a nevelési és fejlesztési koncepciói nagyon hasonlatosak a mienkéhez. Talán még sosem írtam erről ennyire részletesen, de az ovinkban kettő darab, hagyományéltető vegyes csoport működik, a könnyebb érthetőség érdekében úgy fogalmaznék, hogy ez az ovi -kis túlzással- egyfajta átmenetet képez a klasszikus és megszokott óvoda valamint a waldorf szemléletű között. A hagyományéltetés jelen esetben pedig azt jelenti, hogy az évkör szokásai és ünnepei visszaköszönnek a gyerek(szerep)játékokban, beépülve ezáltal a kulturális fejlődésükbe. Megismerik a saját népszokásainkat és az idő ciklikus folyamatát is. (ezért van nálunk télbúcsúztató kiszebaba égetés, húsvéti tojáshímzés, anyák napi meghitt kuckós-ünneplés, néptánc és úszás-oktatás, kézműves foglalkozások, túró és pogácsakészítés, adventi koszorúalkotással ünnepre hangolódás és hittan oktatás)

Örülök a vegyes csoportnak is, mert így természetes életszervezésben tanulhatják meg a toleranciát és a kicsik segítését is. S aminek kifejezetten örülök, hogy az idei évtől a csoportjukat egy Down szindrómás kisfiú is erősíti, s hogy az ő integrációja mennyi természetességgel zajlik, azt öröm nézni. A gyerekek el- és befogadóak és semmiféle előítélettel nem viseltetnek az egyébként tüneményes mosolygombóccal szemben.

Az oviban sok a szülőkkel közösen szervezett program és szívesen bevonják őket a nevelés folyamatába is. (de mégsem kötelező, mint a waldorfban, amitől nekem lúdbőrzésem támad, mármint a kötelezős résztől)

Köbö  egy héttel ezelőtt az ovisok -látszólagosan- sikeresen elűzték a telet, ám valami hiba mégiscsak csúszhatott a gépezetbe, hiszen ma alig akartam hinni a szememnek, amikor reggel hóhullásra ébredtünk. Értem én, hogy még február van, de az elmúlt napok verőfényes napsütése és a kertünkben kibukkanó jácint- és nárcisz kezdemény elhitette velem, hogy lassan érkezik a tavasz. Már csak abban bízom, hogy ez tényleg az utolsó ereje idén:

Bigi féle akkomodáció

Annak, hogy éjfél után 20 perccel ilyen érdeklődve ismerkedhessen az apja öliből a  külvilággal, elengedhetetlen előfeltétele, hogy fogat növesszen és hogy fényes nappal (mentségéül olyan az idő, amilyen, frontok jönnek-mennek) 13 óra 22 perckor még aludhasson. (igen, ma még nem kelt fel egyáltalán, reggel 7-kor tankolt utoljára)

Welcome to the jungle!

Példaértékű is a nettelen lét (végső összeomlás by asztali pc,  szerencsére minden menthető volt, talán most már tényleg tanulok belőle és az évi 100 fotó/gyerek előhívásának menedzselésére több gondot fogok fordítani, ámen), de nekem ez nem megy. A gépem elszállítása délutánján Hunor még kellő cinizmussal kérdezte, hogy "és este mit fogsz most csinálni anya, hogy nincs géped?", ám a második napon már eszébe jutott, hogy "lent van a régi, hozzuk azt fel, nézzük meg hátha működik, s végül a harmadikon tükörrel szembesített emberábrázolással hozta tudtomra, hogy sok vagyok neki. (képek később, mert a beste kölke még az oviba is bevitte a nem túl előnyös föstményeket. Amúgy nagyon vicces képek ám: konszolidált testfelépítésű Apuka, kerekfejű vigyorgó hasonlótestű Huncika, és egy nagy nyitott száj-égnekállóhajú, teljes teste egy nagy fej Anyuka) Feltehetőleg minden családtagunk legnagyobb megelégedésére, ma kisebb buccanók után, újra rácsatlakozhattam a mátrixra.

Aztán délelőtt meglátogattunk egy gazdát, az erdőn talált pár hete egy süvöltő malackát, aminek kilőtték az anyját. Feltehetően orvvadászok. Magához vette és fölszoptatta tehéntejjel. Most már akkora, mint egy süldő yorkie, vele osztozik a kályha előtti pokrócon is.  Barátságos állatka, bár kéz-szelídnek semmiképen sem nevezném ezt a csíkos malacot, aminek Dani lett a neve. Kétszer megdöfködte az én kezem is, állítólag vigyázni kell vele, mert már most is harap.

Így kerül a (vad)malac az asztal helyett a konyhába. És minő véletlen, hogy nem hozzánk. (asszem, a megtalálása idején éppen über-antiszociális korszakomat éltem, így Apjukkal még a kérdésig sem jutottunk el, a befogadását illetően)

(S amiről még szeretnék írni, a teljesség mindennemű igénye nélkül:  szemes Minka, tél elüldözése ovis módra. kicsibááá, blogdíj)

Felismerések

Tegnap délelőtt eszméltem rá, hogy Mici mondatokban beszél hozzám, valamint mondatokban kérdez. Mindenről. (az ki? ez mi? mikor bo(lt)? ) És mindent ismétel. Főállású cukkernyúl. 

Később pedig lerajzolta apját-anyját. (anyjuk leginkább egy hatlábú megborult bogárkára emlékeztet, apjuk örülhet, neki még nyak is jutott). Kettőnk között az a gömbölyded felhőszerű Apafej magasságban, a kicsibáááá, ami kulcsfontosságú figura, szinte minden rajzán visszaköszön. Még mindig bal kezes. Gyönyörűek a könnyed mozdulatai, ahogyan mindennemű erőlködés és koncentráció nélkül alkot. Szívmelengető nézni, lehetetlenség fotózni. 

Nagycsaládos bunkóság

Nem szeretem a telefonszám-kijelzés nélküli hívásokat. Megboldogult lánykorom hagyatékai ők, az interneten rendelt csodaszerek ügyintézői. Lassacskán leépültek, ugyanis tudomást sem vettem a szám nélküli hívásokról, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a mifalunkban a vezetékes telefonok szerződésének zöme így kötődött meg. (többek közt a mienk is)

Ekkor óvatosan elkezdtem felveszegetni őket. 

Pár hónapja már belefutottam egy topshopos, ízes kiejtésű robotemberbe. A szakadozó vonal ellenére az identifikálásomat követően azonnal belelendült és csak olvasott töretlenül (bár roppant nehezére esett már a szöveg kibetűzése is, a hanglejtése a 80-as évek első videofilmjeinek a szinkronizálására hasonlított), annyit értettem az egészből, hogy hihetetlenül kiemelt ügyfelük vagyok ezért a töredék ár töredékéért juthatok most hozzá valamilyen konyhai edény cucchoz. Isten lássa lelkemet, többször próbáltam finoman közbeszólni, hogy nem éppen a legalkalmasabb pillanatot választotta a megtérítésemhez, ebédközeli pillanat volt, teljes embert próbáló. Gondoltam jófej leszek, ez is egy munka, kihangosítottam és letettem a konyhai pultra a telefont, miközben terítettem és rendezkedtem, és a megfelelő lélektani pillanatokban jólnevelten beleühümöztem a kagylóba. Miután nyögvenyelve, kb 8 perc alatt az ajánlata végére ért (én közben leültettem a kölköket ebédelni) visszavettem a telefont és udvariasan próbáltam rövidre zárni, hogy én most aztán biztos nem fogok vásárolni, köszönöm. A pasitól azonban nem lehetett könnyen megszabadulni, úgy érezte, elérkezett a legmegfelelőbb pillanat a főzési szokásaim megreformálásához. Még mindig finoman jeleztem, hogy beszélgethetünk erről, bár a gyesen lévő háziasszonyok nagy többségével ellentétben, nem ez a kedvenc témám, és ez sem az a tárgykör, amit egy vadidegennel szoktam megvitatni. (Sőt, még barátnőkkel sem. És ha jól belegondolok, senkivel sem szoktam főzésről beszélgetni. ). 

Esküszöm, még az is normál hangerőn hangzott el, hogy mi nomádok vagyunk, és egy tanyán élünk, mindenféle világi dolgok nélkül, annyi gyerekünk van, mint a rosta lika,  saját vágásra tartunk állatokat, zöldségeket és gyümölcsöket termesztünk, zsírral főzök, kövérek és boldogok vagyunk, és igen, vállalom a felelősséget azért, hogy ezt a rendkívüli lehetőséget most visszautasítom, megfosztva ezáltal a családomat az egészséges jövőjüktől.

Ma újra belefutottam. Egy fokkal jobban hangsúlyozó, szintén hallhatóan is papírról olvasó hölgy. A téma valamilyen holttengeri csodamatrac, a vonal szintén szakadozik, a két kicsi versenyt süvölt. Bigi az üres pocakját fájlalja, Mici a teli pelenkáját. Lemenedzselhettem volna másképp is, de minekutána még az sem jutott eszébe a hölgynek, hogy megkérdezze, nem zavar-e mielőtt belekezdett, úgy voltam vele, én meg nem csöndesítem le a kölköket, szintén kihangosítottam a telefont, közben tisztába tettem Micit, dödörögtünk Biginek. A lányka (szegény, de gonosz is vagyok, istenem), csak olvasott egyre bizonytalanabbul betűzgetett, aztán amikor a végére érve megkérdezte, MILYEN SZÍNBE KÜLDHETI A MATRACOT, visszavettem a szót, hogy semmilyenbe, ennyi gyerek mellett örülök, ha a padlón jut egy ficak ahol meghúzhatom magam.. Hát nem hallja?! De, annyira aranyosak. Ezek??? aranyosak??? igazán nagyon kedves, bármikor beviszem szívesen őket magához, hátha könnyebben menne a telefonálgatás. És köszönöm, hogy hívott, de most megyek kiszedem a fiamat a konnektorból, képzelje éppen egy fémvillával turkál benne, a lányom meg a létra tetejéről integet a korlátunk sincs teraszról. csak egy pillanat, adategyeztetésre lenne ... törlésre gondolt, ugye? nem, azt sajnos nem lehet, mert ön NAGYON KIEMELT ÜGYFELÜNK! oké, akkor jól van ez így, most is megtaláltak. esetleg odaírhatná, hogy nagyon sok gyerekem van és nagyon ellenszenves is vagyok, kiemelten profi ügyfélszolgálatos hívjon legközelebb. és feltétlenül SZÁMKIJELZÉSSEL, mert többet aztán tényleg sose veszek fel másmilyent!

Aranyhajú lány

"Este van, este van,

Édesapa fáradt -

Aranyhajú lányom,

Te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd

Puhára a vánkost,

Ágyam szélire is

Te ülj ide már most.

Homlokomon a bú

Nagyon elborongott,

Kicsi száddal róla

Leheld el a gondot.

Virágfejecskédet

Hajtsd szivem fölébe,

Nevess éjszakára

Csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet

Szegény apukádnak,

Úgy, mintha mesélnél

A hajas babádnak.

"Volt egy szegény ember

Nagy meseországba,

Nem volt mása, csak egy

Aranyhajú lánya..." "

                       (Móra Ferenc)

Nagycsaládosok

Anyussal beszélgettünk, majd ő közvéleménykutatott is ezügyben, sosem hittem, hogy létező jelenség, de szembe mentem vele és furcsán érintett.

Történt azon a bizonyos napon, hogy miután bebumliztunk a közeli városba, és ügyet intéztünk lobogva magunkon a három gyerekkel, jó magaviseletükért megjutalmaztuk őket egy játszóházasdival. Bigi elaludt a kocsiban, a csapnivaló éjszaka után diszkrét hálát rebegtem az égieknek a pihegő csomagért, majd a két naggyal beléptünk. Tél volt és hó esett és ezer réteg ruha volt rajtunk és nehezemre esett kilogisztikázni, hogy a ruhatárként funkcionáló egyetlen darab fotelra miként is hányjam rá helyezzem oda a gyerekek vizes-havas overallját plusz a sajátomat és mindezt úgy, hogy már volt ott pár ruhadarab.

A terembe lépve egy 40-es anyuka (ennek a későbbiekben lesz jelentősége), felelőssége teljes tudatába dunsztolta bele 5 éves forma gyermekét egy síruhába, majd látta el hasznos instrukciókkal az udvaron tartózkodással kapcsolatban. A másik kislánya (mint később kiderült 8 hónapos) éppen Micike szorító öleléséből próbált szabadulni, ösmerkedtek. A 4x4 méteres egy légtérben tartózkodás adta a helyzetet, szóba elegyedtünk. Bár nem kérdeztem, mégis mondta, hogy két gyerek, az smafu, bezzeg hárommal elindulni, főleg télen, meghát összehangolni a sok ember egy fedél alatti igényét. Egyik iskolában, másik -ha éppen nem beteg- óvodában, no és hát a harmadik, akit egyetlen pillanatra sem lehet egyedül hagyni, hát teljes embert kívánó feladat. Egy ideig hallgattam a panaszáradatot, majd amikor már úgy éreztem kellően telítődtem a kioktatásomból, halkan megjegyeztem, hogy nekem is három van, csak az enyém harmadik még annyira pici, hogy maximum éjjel képes homokszemet szórni a gépezetbe. Kicsi zavar átsuhanását véltem felfedezni az anyuka arcán, de hamar kivágta magát egy mennyi idősek? kérdéssel. Elsoroltam, majd még mielőtt pontosíthattam volna a nyelvem hegyén összekeveredő dátumokat, már a szavamba is vágott egy na, hát ti aztán jól belehúztatok-kal. A következő lélegzetvételemnél már nekem is döfte a következő kérdését, és lesz még gyerek? Kellően extrovertáltnak tartom magam, ám mégis vannak olyan szegmensei az életemnek, aminek elemzéséhez egy futó találkozásnál több kell. (ide tartoznak a házzal és az életben levő illetve elhalálozott rokonyainkkal kapcsolatosan felmerülő érdeklődések is) Szerencsére ismét kihúzott még a válaszadás lehetősége alól is ez az aranyasszony, amikor szúrós tekintettel megjegyezte, bár már benne vagytok a korban, ti is olyan negyvenesek vagytok, nem? ő 42. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor kicsit felemelve a hangom felvilágosítottam az élet nagy dolgairól. (többek közt arról, hogy 34 éves vagyok és annak ellenére, hogy a nemtomhanyadik nemalvásos éjszakán vagyok túl sem hiszem, hogy ez 10 évet öregbítene rajtam, valamint a Jóisten a megmondhatója, hogy lesz-e még gyerekünk, forduljon hozzá bizalommal)

Idealizált világomban azt hittem, minél több a gyerekek száma, annál nagyobb a lazaság, vagy a sorstársakkal való találkozásokkor a cinkos összemosolygás. De a realitás egészen más. Kasztok vannak itt is, akárcsak az egygyerekesek, kétgyerekesek között, akik pontosan olyan fáradt mosollyal vagy szurkáló pillantással tekintenek egy-egy teljes stábú megjelenésünkre, mint ahogy annak idején én is figyeltem a hasonlóan zajos nagycsaládosok bevonulását. (és hittem azt, hogy én aztán majd totálisan másképp fogom csinálni.)

Életképek

Múlt szombaton, részt vettünk nagycsaládos életünk első teljes-stábú idegenben vacsoráján. Kicsit remegett a gyomrom (főként az előző 24 órában rajtam is keresztülsuhanó FHV maradványaként), ám mégis úgy döntöttünk, jöjjön, aminek jönnie kell, elmegyünk. Legfeljebb majd felváltva eszünk, vagy megtanuljuk, hogy soha többet ilyet még pár évig, de az a forgatókönyv is lezajlott előttem, hogy még desszert előtt hazajövünk. Azonban nagyon kellemeset csalódtunk, a nagyobb gyerekek a külön megterített kisasztalnál édesen vacsoráztak, majd atomjaira bontották a házat, a legkisebbek a járókában gügyörögtek és el-elszusszantak.

Azt gondolom, az elmúlt években a legjobban ezek a hétvégi barátos vacsorák hiányoztak,  amikor nem kell belapátolva, szinte egészbe lenyelve az ételt, feszülten emészteni. Hiányoztak a jó beszélgetések, a finom ételek és a hozzájuk illően felsorakoztatott mennyei borok.

Fél 10-kor jeleztek az enyéim, hogy ők biza álmosak, menjünk haza. Mivel ajándék órákként éltük meg ezt az estét, eleget tettünk kérésüknek és 10 perc alatt már haza is értünk, ahol egy gyors fogmosás után már horpasztottak is reggelig. 

A múltheti sikereken felbuzdulva mára mi hívtuk vissza vendéglátóinkat. Kicsit főzőlázban égek, készül a két menüsoros három fogásos és izgulok, hogy a félig (sem) berendezett házunkban tudnak-e majd órákon át jól ellenni, játszani. (és reszkess világ, ha a Pelenkási gyerekek összefognak, ugyanis az elsőszülött most árulta el, hogy múlt héten ők a fölső szinten bújócskáztak és amikor Hunor volt a hunyó, Kismici megleste hogy a vendéglátónk lánya melyik szekrénybe bújt el -jájj, még mindig nincsenek szekrényeink!!!-, és aztán azt megmutatta neki. Mellé tette ugyan, hogy Mici csalt, de csak így egy héttel később, és az adott szituációban élt vele)

És Bigi tényleg forog hátról hasra. Pár napja ágynemű-áthúzáskor kétszer is leteremtettem a nagyokat, hogy mér forgatják szegény nagytestűt hasra, amikor úgy nem szeret lenni, általában fuldoklást imitálva szenved, aztán mindenkit kizavartam a szobából és csak én maradtam és akkor is hasra került valahogy. A "hogyan is csinálja" pillanatot nem sikerült még elkapnom, de valószínűleg pont ugyanúgy, mint ahogy azt egy ekkora baba szokta.

A múlt hét tanulsága: Gondviselés pedig igenis létezik... 

elsőfarsangos

Nehéz dolog ez a farsangosdi, mert az ember lányában ilyenkor könnyűszerrel szárbaszökik a gyerekkori frusztrációja, amikor is a drágajó szüléi a hagyományos "hóm méd" jelmezeket részesítették előnyben, és persze jó is volt az (felnőtt aggyal), de már az óvoda-általános iskola is street fighter vidék, sose nyertem a jelmezemmel és mindig irigykedve lestem a sok hercegnőt, míg én voltam egér a sajtban vagy hirdetőtábla. Arany középutat szerettem volna: stílusos is legyen, meg képviselje is a csáládot, mégse legyen egy elbazsevált klisé.

Egy este lefekvés környéki alfa állapotomban bevillant az isteni szikra és borzasztó elégedett is voltam magammal, a családi tanács is rábólintott, és az egyszerű szőlő jelmez nálunk már tokaji furminttá nőtte ki magát. Lelkesedésemet először Szőkeciklon bénőm tiporta sárba, aki nyeglén megjegyezte, hogy túl sok barátokköztet nézek (állítólagosan abban emlegette valaki a szőlő jelmezt eléggé negatív felhangon), másodszor a fiúkanyja Bea jegyzete meg, hogy az jó ötlet, az annapetigergőben is szőlő volt a nemtomki. Hiányos az APG kultúrám, és nem ígérem, hogy ezen javítani fogok a közeljövőben, a kedvemet viszont totálisan elvette a farsangi szőlőskedéstől.

A helyzetet ismét Hunor oldotta meg, aki egy nap úgy jött haza az oviból, hogy ő szarvas szeretne lenni.  Én meg szerettem volna kreatív mámi lenni, aki éjt nappallá téve maga alkotja meg az évszázad jelmezét, de már a szarvak elkészítése is majdnem válóok lett. Keserves órákon át küzdöttünk mi egymással, az anyag, a drót és én, s mire nagy büszkén bemutattam szenvedésem gyümölcsét, az elsőszülött csak biggyesztett és hitetlenkedett, hogy "ez lesz a szarvam?", a hitös meg csak hümmögött, majd kibökte, hogy szerinte kicsi. Nem egészen a higgadt úrinő modoromban suvasztottam be a gnóm szarvacskákat a szekrény mélyire. 

Ekkor kisegített a mindentudó gugli, és találtam egy olyan anyukát, amilyen én sosem leszek: évek óta maga varrja mindkét gyermekének az ötletesebbnél ötletesebb jelmezeket, az elkövetkezendő tíz esztendőre látatlanba is lestipistopiznám valamennyit.

És eljött a nagy nap, ami itt szűk óvodai körben zajlik, a szülők csak este negyed 6-tól vehetnek részt az eseményen, és halleluja, itt nincs jelmezverseny csak élőzenés táncház és fergeteges buli, az évek óta visszatérő és nagyon jó hangulatot teremtő Dunazug együttes jóvoltából.

Készült jópár publikus videó is, amit azért merek közkinccsé tenni, mert amúgy is egy közösségi oldal dísze már, ebben az én két nagyobbam is lelkesen szédeleg. (barna ruhában többször a kamera előtt elcikázó szarvas és kör közepén piros szíves fehér pulcsis mici):

A vége meglehetősen sziruposra sikeredett, amikor megkértem Hunort hívja oda az egyik barátját, mert szeretném lefotózni őket. Pár pillanat múlva megjelent a kedvenc óvónénijével, ott szipogtak egymást ölelgetve, én meg elefántnak éreztem magam a porcelánboltban: 

 

Sose rosszabbat. 

Mert ilyen még nem volt

Alább látható egy kedves videó a mi vegetatív Hármas számú versenyzőnk kis éji játékairól, melyben a tökélyre fejlesztett tudományait mutatja be, úgymint: csuklik és röfög, röpködve sikkant és cuppog, majd tágra nyitva hatalmas szempillával* megáldott kék mélységeit kacag, gürrög és elkomorodik. Tiszta tragikomédia. Akárcsak az életünk. (erről majd bővebben is, ha csitul az éjjeliedény vihara)

A videó kicsit hosszúra és külső szemlélő számára valószínűleg fölöttébb unalmasra is sikeredett, a két és fél perc végén sem lesz semmilyen csattanó, így mindenki saját felelősségére nézze. Én szóltam.

És aztán a végeredmény, a Bigi féle klasszikus ujjszopásos-ha közelítek álmában-mosolygós alvás:

* a centis szempilla most már bizonyítottan apáról fiúra száll ebben a családban. A jányoknak jut az anyjuk-féle malacnak van ilyen színű-méretű. (értsd sokat kell dolgozni vele, hogy sejtelmesen pillogtathasd őket az ellenkező nemüek számára)

16 lájk

Van abban valami anakronisztikus báj, amikor a betegség-sorozat fináléjaként egy időben söpör végig rajtad egy 24 órán tartó FHV* és a legkisebbed úgy dönt, eljutott azonfajta fejlődési ugráshoz (vagy fognövesztéshez, vagy szomjúsághoz, vagy kituggyamihez), mely soktucat éjszakai ébresztéssel és ugyanennyi cicinlandolással jár. (pedig voltam annyira elvetemült pár nappal ezelőtt, hogy beékeltem az apjuk hóna alá Bigit és még takaróval is kitámasztottam, és nem tudom, hogyan csinálta, de röpke fél óra elteltével, már újra a hónomalatt kapirgált és cuppogta azt, amimet érte)

Ma éjszaka úgy döntöttem, megszámolom hányszor jön. 11-től hajnal fél 4-ig 16 darab lájkot gyűjtött a Hármas számú versenyzőnk, melyhez ezúton is szeretnék gratulálni. 

*FHV= fosós-hányós vírus

Alkalomhoz illő öltözék

Amióta a fűtőtestjeink nem úgy működnek, ahogy az tőlük elvárható lenne (értsd laza 18-20 fokban élünk, amivel az égadta világon nem lenne semmi gond, ha ez a hőfok a mi komfortmértékünknek megfelelne), a mi felelősségteljes családapánk alternatív kiegészítő fűtési megoldásokat keres (messzire nem kellett azért mennie, hisz itt a kandalló, de ő örök maximalista). És azonnal. 

Így sokadik győzködésre sem sikerült lebeszélnem arról, hogy ne vegyen a szobába egy kis elektromos hősugárzót, ami persze az egy méter és az az alatti korosztály szintjén osztatlan győzelmet aratott. 

Ez a mostani betegség nagyon összerázta őket, egész nap együtt játszanak, én csak pillogok, hogy mennyire jófejek már?! (a papás-mamásuk nem szokott maradéktalanul tetszeni, ugyanis HunorApuka egész idő alatt cseszteti MinkaAnyukát, hogy milyen elmaradásai vagynak a háztartásban vagy a gyerek-ellátásban, emígyen Minkaaaaaa, ne tedd le a babát, meg kell szoptatnod vagy Minkaaaa, bekakált, adjál rá tiszta pelenkát. Szegény MinkaAnyu totális zavarral az arcán próbál megfelelni a rászabott feladatoknak, de ő még nem tudja azt, amit én már saját bőrön kitapasztaltam, hogy sosem lesz minden tökéletes)

Aztán feladatos matricás füzetbe is szoknak ragasztani,  ott az alapfelállás az, hogy Hunc ragaszt, Mici meg adogathatja, ő kicsivel beéri, örökmosollyal képes sürgősködni-fontoskodni. (kivétel ez alól, ha hullafáradtak, de az már egy másik opció)

Tegnap reggel, amikor jeleztem, hogy lenne egy postakörünk, uccu neki az öltözésnek, ők éppen azt játszották, hogy nyár van és süt a nap. És ennek megfelelően öltöztek. Azaz vetkőztek. (mentségemül én még a reggeli kávénál tartottam)

És holnap már végre óvoda. 

s hogy mért nem szeretem

Nem szeretem a telet. Fölnöttként ezer okot sorolhatok, hogy hideg van, hogy gyűlölök pufajkás michelin babává öltözni és mégis fázni.

Pedig volt idő, amikor alig vártam a csillogó hópelyhek táncát. Azokon a napokon még Anyu is hamarabb ért haza a munkából, együtt összedobtuk az ebédet és már öltöztünk is és szánkóztunk sötétedésig. S közben nevettünk, jajjistenem, mennyit nevettünk. Pedig gondok akadtak akkoriban is bőséggel. Hozzám mégsem jutottak el, anyu-pajzson csak a szép, a jó szűrődött-szűrődhetett át. Róttuk a köreinket, látszólagosan céltalanul, az apukámnak faragott szánon, anyu húzott, én pedig vastag takarókba burkolózva élveztem azt, ahogy az arcomra hullanak a vidám pihék. Ma már tudom, néha könnyebb céltalan szánkózásnak álcázni a fel nem vállalt konfliktusokat. 

Nem lehetett könnyű, tapasztalatlanul, ám annál nagyobb életvidámsággal megáldott anyaként egy nem túl közreműködő anyóssal egy fedél alatt élni a 70-es évek vége felé, és alternatívan gyereket nevelni. Akkor még nem volt internet, nem léteztek fórumok, a kismamáknak nem volt lehetőségük egymást támogatva-erősítve tapasztalatot cserélni. Létezett ugyan szakirodalom, a szocializmus diszkrét bájával pikánsan fűszerezve, melyben a fő hangsúly a hogyan szoptasson egy dolgozó nő témakörre volt fektetve. Anyám mégis ösztönből nevelt. Ösztönből szeretett, ösztönből ölelt, ösztönből éjszakázott velem, amikor fogat növesztettem vagy amikor láztól égtem.

És ösztönből nem tudta kezelni az anyósa és közte kialakult autogén hidegháborút.

S a drága Mama. Ő volt a puha, meleg szeretet. Egyetlen unokája voltam, mindig lányra vágyott, de csak egy fia születhetett, akit fojtogató szeretettel birtokolt haláláig. Ha rá gondolok, visszarepülök párévesnek a szülői házunk konyhájába, látom, ahogy reggelente begyújtja a sparheltet, ahogy nyögdösve motyog valami elmarasztalót az akkori mai világról, majd felém fordul s már sugárzik is róla a gondoskodás.

Óvó-szeretetvértben könnyű gyereknek lenni. Könnyű egy életre feltankolni.

1984-ben azóta sem látott tél volt. Emlékszem, a karácsonyba beleívelő temetésén derékig ért a hó, kézről-kézre adva emeltek át a hóbuckákon a rokonok. Sosem fogom elfelejteni, hogy a viszonylag rövidre szabott szertartás alatt a szállingózó hóesésben megfagytak a lábujjaim, s a könnyeimet is visszafojtottam, mert attól tartottam az arcomra fagynak. Nem mertem szólni senkinek, inkább csak azt zakatoltam magamban, hogy pokolba a hóhullással, mostantól már sosem fogom szeretni a Telet. Őt okoltam az elvesztésért, azért, hogy attól a pillanattól kezdve semmi sem volt már olyan, mint annak előtte.

A soron következő páros temetésen is jeges tél volt. Az ottani vidéken ez teljesen megszokott és általános. De akkor én már nem ott éltem, és kölcsönkabátban is vacogtak a fogaim. És a gondolataim sem változtak sokat az eltelt évek alatt. A testemet elhagyva fölülről hitetlenkedve néztem a gyászolókat. Az ismerősen idegen ábrázatokat, a mélyebb barázdákat az arcokon, a fürkészően figyelő tekinteteket. A megfagyott érzéseket. A bennragadt sikolyokat.

Az előzetes pánikkeltés ellenére hinni akartam a kemény tél megérkezésében, a tetemre hívásban, hogy talán ennyi év után szembenézhetek és megküzdhetek a nagy ellenféllel. Talán, ennek még mindig nem jött el az ideje. Még mindig csak sötétben tapogatózom s fogvacogva elutasítok.

És így csöndben magambafojtva gyűlölhetem továbbra is a telet. Az elvesztett időt. Az elmúlást. Az űrt, ami utánuk maradt. 

Rossznapokon

Mint az előbbi semmitmondó bejegyzésből is kitűnhet a régebb óta engem ismerők számára, megint nyomja valami a tejtől duzzadó bögyeimet.

Embertpróbáló hét van mögöttem-mögöttünk. Túl az éjszakázásokon, a sírós, esetenkénti lefogós orrszívózásokon, az egekbe szökkenően izzó lázakon. Nem, nem kérem a piedesztált, ez az anyák dolga, csak... A nappalok belecsúsztak az estékbe, az éjszakák a hajnalokba, maradtam pizsamában kora délutánig, csimbókos hajjal napokon át. Tapogattam félálomban homlokokat, adagoltam csukott szemmel láz- és köhögéscsillapítót, simogattam le könnycseppeket, csissegtem álomba nyugtalan szörcsögőket. Közben ebédet főztem, háztartást vezettem, kedvenc sütiket sütöttem, és sövényt vágtam a játéktengeren, hogy biztonsággal közlekedhessünk. Alvásidőkben igyekeztem utolérni az utolérhetetlent, fát cipeltem fel, s befűtöttem. És itt voltak az állatok is és a visszavett munkám.

S mindezt egyedül. A ház urából reggel szoktunk látni egy villanásnyit, valamint este, egy utóvacsorányit. 

Délután néztem ahogy békésen alszanak. Őriztem álmuk puhaságát, vonásaik tisztaságát. Talán a fáradtság teszi, de anyaságom összideje óta talán először szakadt rám ilyen ólmos súllyal a bizonytalanságom. Mert kevés vagyok. És mert mi hívtuk életre őket, és ezáltal felelősséggel is tartozunk irántuk. És hiába szeretnék én szuperanyu lenni, aki napi 2-szer 1 órán át papírt hajtogat, babamasszázsol vagy lego-paradicsomot varázsol gyermekeinek, helyette loholok a magam dolgai után, s közben lógnak rajtam, mint kocsányon a szőlőszemek. Talán a négyfal közé beszorultságunk is tehet róla. Mert sokszor türelmetlen vagyok és kiabálok, belekötök az élő fába is, és elfojtom azt a rengeteg feszültséget, ami lassan berobban, majd azokon töltöm ki a fáradtságomat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Akik miatt csinálom. Ördögi kör ez. És vacak érzés szembesülni vele.

Azt hiszem, nem ártana 2 óra egybefüggő alvás, még mielőtt a jeges Dunának mennék...

A segítség

...sosem jön rosszkor:

A kép alapján feltételezhető lenne egy dolgos lány, aki sárgarépát hámozva segíti jóidösanyját, hogy mielőbb elkészülhessen a becsinált leves*. A realitás azonban egészen másként néz ki: önfejű kisasszony önmaga szórakoztatására puceválja a répát, amit saját maga szerzett a hűtőből egy kisszék segítségével.  

* a pár héttel ezelőtti többé-kevésbé sikeres kakasirtásos prodzsekt  után, ma szerét ejtettük a nyulak megtizedelésének is. Tarthatatlan állapotok uralkodtak mifelénk: valóságos kommunát alkotva  neveltek az anyanyulak (igen, többen egy ketrecben) több fészekaljnyi kisnyuszit. És minekutána már a környéket elárasztottuk a vérfrissítéses "doki"-nyulakkal (általában mindenhol ez lett a nevük), nem maradt más hátra, mint gyarapítani a fagyasztónk tartalmát. 

Az egyik bátor hófehér fiúnk, úgy nekilódult (pedig nem is volt áldozatnak kiszemelve, ő lett volna a tenyészbakunk a későbbiekben), hogy talán még most is fut. Legalábbis, amíg egy róka el nem kapja. Bőséggel kavirnyálnak errefelé éhes Vukok, de a kecskéktől félnek.