Achtung-achtung!

Pár hete az a megtiszteltetés ért, hogy -valószínűleg- egy kedves-lelkes olvasó, benevezte a Cucka blogot az nlcafe versenyébe. Ezúton is köszönöm, s bár nem erősségem az ön-menedzselés és dobogós helyezésre sem számítok, mégis megosztom Veletek a hírt: ha van kedvetek az alábbi linken szavazhattok ránk. Vagy másokra. Köszönettel-tisztelettel, cuckanéni.

önző én

Családanyához méltónak egyáltalán nem nevezhető érzetek kerítettek az utóbbi napokban a hatalmukba. 

Visszaröptettük magunkat a gy.sz.e.* időkig, és meg sem álltunk egy koncertig, annak is az első második soráig. Ott aztán bölcselkedhettünk kedvünkre azon, hogy a magyar ember fura ember, kibrusztol magának egy jóhelyet, hogy aztán mozdulatlanul bebetonozva végigálljon két órát és kisképrenyőn nézze, mert rögzíti a koncertet. Persze, közben cöcög, ha netalántán nekidőlnél vagy korrektül tájékoztat arról, hogy te itten elé/mellé nem fogsz állni, mert ő felvételt készít. (értem én, hogy a koncert dvd pénzbe kerül, nagyjából egy jegy ára fedezi amúgy, az élmény meg jobb esetben otthoni hd minőségben sörrel a fotelból... szóval mégsem értem, na) 

Szórakozóhelyeken továbbra is képtelenség normális** italokat fogyasztani. Erősen kétlem, hogy sznob lennék (vagy csak mán öreg az efféle kalandokhoz?), de a szőlőnek a kannában leledző fröccsborhoz éppen annyi köze volt, mint betűtésztás levest szürcsölgető csimpánznak az ábécéhez. Hajnal kettőkor még a döntésképtelenség határán tanácstalankodtam, hogy elég volt-e a hazafelé úton orvul betámadó migrénemre az az egy szem algopyrin, vagy mégis inkább könnyítenem kellene magamon?! 

Hajnal hétkor sem volt feltétlenül őszinte a mosolyom, amikor mellémvágódva a nagyok, fejemben ágyúdörgésként hangzó sikkantgatások és fülettépő nejlonzörgés kíséretében bontogatták mikuláscsomagjaikat. 

Hogy a szinte groteszkként ható gumicsizmás kecskézésemről már említést se tegyek. (alig 12 órával a trágyázás előtt még szépruhába tinilányként sikoltoztam miszter Schrody akár egyetlen pillantásáért is... )   S a kuszaságok kapcsán megérkezett egy csiklandozóan kellemes, ám mégis toroksavanyító érzés, mely a mézeskalácsok apró kezek általi esti gyártására konkrét lelkiismeret-furdalásba csapott át.
De már feldolgozódott, az érzések a helyükre kerültek, a karszalag meg a jegyek mellett várja az öröklétet. (de hogyan is lett 3 darab belépőjegyem?)

*gyerek(ek) születése előtti

** a bornak kikiáltott kannás ital ihatatlan lőre, a csapolt sör olcsó és szar (nem beszélve a mellékhatásaként fellépő gyakori pisilésnek, ami első sorból viszonylag  nehezen abszolválható), a rövid italokat nem feltétlenül alapozásra találták ki, bár kifejezetten hasznosnak bizonyulhatnak bizonyos esetekben, maradnak a long drinkek, amit jelen esetben valahogy nem kívántunk, de utólag belátom óriási hiba volt. 

csak óvatosan

Amikor elégedettségedben hátradőlnél és legszívesebben sokszorosan vállon-veregetnéd magad, igen, idén először nem férkőzött be a fogyasztói társadalom a karácsonyra készülődésedbe, az ünnep arról szól ami. Lesz itt szeretet, készülődés, örömszerzés, együtt-móka és kacagás... nos, akkor hirtelen eszedbe jut, hogy az elkövetkezendő hetekben kettő nap kivételével minden napra jut valami adott program, koncert vagy karitatív sütigyártás. És akkor eszedbe jut az is, hogy az újrahasznosított wc papír gurigákba csempészett apró finomságok mellett megbúvó meglepetés kártyák (ötletek innen merítve) adhoc módon történő becuccolása komoly gondokat okozhat még. És igen, ekkor jön el az a pillanat, amikor a gyerekszoba pislákoló éjjeli őrlángjánál naptárral a kezedben felnyitogatod a kritikus napokat és megpróbálod átvarázsolni az ott talált kivitelezhetetlent egy nem-kritikus napba, persze az igyekezetbe belekeveredsz és eztántól most már aztán tényleg minden reggel lélegzetvisszafojtva bontogattok...

megint függök

A passzív nikotin- (alkohol-) és onlájn-játékok mellé egy óvatlan pillanatban bekúszott az egyik látens függőségem folyománya is: napok óta rukkolásos és happolásos lázban égek, csekély forgalmat bonyolító postánk nem kis örömére.

Vigyázat! a könyvek bezsákmányolására fogékony egyéneknél az oldal erős dependenciát okozhat! (és nem, ez nem egy burkolt reklámhirdetés, a saját addikciómat kürtölöm világgá...)

nyomokban már jól vagyunk. A Nyaralás. (hosszú lesz)

Az úgy volt, hogy minden logikus érv felhozatala ellenére, mi mégis úgy döntöttünk, hogy megejtjük életünk első külhoni, sokat utazós, nagycsaládos, barátos, tengeres nyaralását.

Elég sokat rágódtunk a mikénteken és a hogyanokon, a (saját) könnyebbség(em) érdekében én egy éjszakai indulásért lobbiztam, de a ház ura gyűlöli az éjszakai, fölöttébb idegen terepen történő autóvezetést, így maradtunk a vasárnap reggeli indulásban. Amiből lett délelőtti. Majd pontban délben, sallangozott idegekkel végre-végre ki is gurultunk a kapunkon. Az okosautónk, az enjoy the trip helyett egy laza checking engine-nel indított, amit én már csak fogcsikorgatva fogadtam, drágaférjem hezitálására azonban kilátásba helyeztem egy "ha most azonnal nem indulunk el bárhova, én esküszöm lestoppolok Vodicéig"-et is. Mivel jó öreg Hunter-ünk (ejtsd Hánter. igen, ez a neve) más hibakódot nem küldött és kivételesen most nem korlátozta le a sofőrünket sebességileg, nekivágtunk. (bár megfogadtam, hogy a nyolc órás út alatt én egy büdös szót sem fogok váltani a hitössel, kizárólag becsmérlő pillantásokkal tarkított szempillarezegtetéssel fogok kommunikálni)

Az utat nem részletezném, legközelebb valóban éjszaka utazunk. Márha valaha is lesz legközelebb. De álljon itten is szégyentáblaként, hogy a 4 megállás felelőse csak és kizárólag Hunor (persze olyankor Biginyúl is feltankolt, de alapvetően neki pontelég volt a nagytesók egész napos előadása), a 8 órából másfelet aludt, 1-et evett-ivott-tévézett, a fennmaradó időt (leszámítva a kb 1 óra állást, azaz összesen 4 és felet) a saját performanszával töltötte ki, melyben volt visítás, fenyegetőzés, káromkodás, kiabálás, tesós verekedés Bigi teste fölött, kunyerálás, sírdogálás, Shrek macska nézéses szájgörbítés, sértett szipogás, vezetőülés rugdosás. Részünkrőli reakciók is széles spektrumon futottak: éneklés, meseolvasás, dvd-nézés, mondókázás, repülő madár számlálás, háztetőkeresés az autópályán (nagy esélyeink voltak), egyezkedés, elterelő beszélgetések, üvöltözés, fenyegetőzés, korrupciós alkukötés, szépszó, nemszépszó. 

Az utolsó félórában végső kártyáimat is kijátszva én a tengerbeugrással, Apjuk mindannyiunk azonnali útszélen való elhelyezésével fenyegetőzött.

Aztán megérkeztünk és volt tengerben fürdés és örömködés és borozgatás és naplemente és tengeri herkentyű vacsora a másik családdal. És föllélegeztünk és megérte és hjajjdeszépisazélet.

Az idő meg csak futott, nem úgy Kismici, aki este 10 magasságában kérte, hadd ülhessen be Bigi kocsijába. És akkor már éreztem, hogy tüzel (biztos a meleg, az út izgalma), és akkor hazamentünk és lázcsillapítottam és békésen elaludt. Mi még teraszon beszélgetve, pihenve, sehová sem sietve, hiszen, mind az öt kölök békésen aludt. Éjfél is elmúlt már, mikor Zsigi maga mellé parancsolt, ráérősen és büntetlenül olvasgattam még, hogy aztán hajnal kettőkor Kismici éktelen sírására ébredjek, megint égett, 39.7. Nehezen ment le, nem bírt aludni, hajnalhasadásra sikerült összeragadva egymás izzadtságába elaludnunk.

Napközben strandolás, kő- és kagylógyűjtés, beszélgetések, alapvetően sok dolgunk nem volt a két kicsi a földön elforgolódott, a nagyok meg csapatban búvárkodtak. Ebéd után ismét felszökött Mickó láza, ekkor nekem már kezdett kísértetiesen Hunor egy héttel ezelőtti állapotára hajazni a dolog, de az én okos férjuram szerint ördögfalrafestésben jeles vagyok, pihenjek, nincs baja, igyak inkább egy fröccsöt. (hagytam magam meggyőzni). Aztán éjjel megint egekbe szökött lázzal ébredt, és kötelező jelleggel megnézette velem ez a liba az olasz csatornán ismételt spanyol-horvát meccset, elaludni nem hagyott (ne aludj, anya, nézzed, mér alszol?), hogy aztán a  86. percben közölje, most már elég, kapcsold ki. Pedig akkor már igazán megnéztem volna a végét.

Keddre bedurrantak a nyirokcsomói, alig bírt nyelni, így most már tényleg elhitte gyermekeim apja, hogy it's time to AB, mert újrakámmingolt hozzánk a tüszős mandulagyuszi . (kis háttérinformáció, hátha máson is segíthet: Dalmáciában vény nélkül is kapható a gyógyszerek nagy része, köztük az antibiotikumok is). Szerda reggeltől már el is kezdtük adni a csodaszert, és akárcsak Hunornál, már egy nap után érezhető volt a változás.

Csütörtökre felbátorodva bevállaltunk egy hajós kirándulást, életem legfinomabb frissen fogott sülthalát ettem, még a vármezői pisztrángost is kenterbe verte. Belecsaptunk a lecsóba, öt darab öt év alatti gyerekkel egy kilenc órás hajóút (egy kétésfél órás salt lake lagunás kikötéssel), és hihetetlen, de tényleg jól sikerült, bár voltak necces pillanatok, de hazafelé mindannyian kidőltek. (még nekem is sikerült egy tízpercest abszolválnom)

Este a szokásos láblógatós fürdőzés után, trambulinos játszóterezést terveztünk, a nagyok évezték, kismici akkorákat nevetett (telefonos videó, a hang a lényeg, a kép élvezhetetlen) , hogy nem tudtunk mást tenni, mint vele nevetni. Aztán meglátta a közeledő apukáját és minden figyelmével arra koncentrálva, hogy mihamarabb odaérjen hozzá, átesett a mociján, közvetlenül a pufók jobb orcájára. (és nagyon vicces volt, amikor másnap egy csoport nagytudású magyar turista úgy vesézte ki a "vagány kiscsaj pofáját" hogy közvetlenül mellettem álltak, én meg mosolyogva közbeszóltam, hogy arca van, a többi stimmel és tegnap esett el a motorral. Máig nem értem, hová menekültek olyan viharos sebességgel el mellőlem)

Pénteken már lélekben hazagondoltunk, bár istenigazából úgy lett volna pihentető, ha onnanstól nagyszülők/apró manók/bébiszitterek átveszik a kölköket és még egy hetet maradhattunk volna, úgy igazán pihenni. Nélkülük. Fagyi és vízidodzsem és játszótér és pattogatott kukorica és vízijátszótér és palacsinta kunyerálás nélkül. Csöndben. Még kb 10 év. Addig vágom a centiket, onnantól meg visszasírom majd ezeket az időket.

Vasárnap korán keltünk, összepakoltunk, leandert kunyeráltam a háziaktól, ajándékot vásároltunk, elbúcsúztunk a tengertől, és 10 óra magasságában nekivágtunk az útnak. Belefutottunk egy nagyobb balesetbe is, szerencsére minket már letereltek, de annyira jól sikerült a manőver, hogy az a plusz 50 kilométer, bő két órás csodaszép kilátással tarkított szerpentines utat jelentett. A gyermekeim nem díjazták ennyire. És a férjem sem.

Hazafelé már Hunor Mickóval karöltve művelte az odavezető úton begyakorlott borzalmakat, azt hiszem, most sem találták el a legmegfelelőbb lélektani pillanatot erre. Az egyik benzinkúton konkrétan gyerekrablásszerűen kötöttem be a rúgkapáló és torokhangon segítségért kiáltozó lányomat. Míg én mosolygással próbáltam a körülöttünk állók bizalmát elnyerni, addig a másik felem üvöltött, hogy csukjam be az ajtókat és padlógázzal megindult. Szeretnek minket. Ez jó.

És a képek, a teljesség mindennemű igénye nélkül (alternatív link ITT található):

(negatív krónika: Norbi óvó ápdét szemei nem vigyáztak kellően rám, kicsit félredobtam a cucka-fogy projektet, így vissza is kúszott a már leadottból 7-ből 2 bátortalan kiló...)

Zsigger már nyolc (és fél)

Miközben minden előjel nélkül berongyolt életünkbe a tomboló nyár, szinte meg is feledkeztem Biggermájszter rendhagyó hófordulós kimittudjáról.

                                                                                       

Harmadik gyöngyszemünk, a világbéke-lelkületű Zsigababa nem az a kifejezetten örökmozgó típusú gyerek, általában nyugodtan és rötyögve szemléli a világot, amiben kulcsfontosságú szerepet tölt be az ő szórakoztatására alkalmazott 2 nagyobb testvér. Sokszor írtam már, hogy Bigi mennyire tökéletesen besimul az életünkbe, valójában ő a legharmonikusabb és leghiggadtabb gyermekünk. (kivételt képez ez alól, ha a minőségi élete komfortja sérül, lásd teli pelenka vs éhes gyomor).
Annyira nyugodt, hogy már-már el is kezdtem aggódni pöppet, és minden arra alkalmas pillanatban óvatosan (mondhatni enyhe tudatossággal a tudatalattimban) elkezdtem mozgásra "ösztökélni". De a bölcs-Buddha mosolyú gyermekem csak akkor és annyit mozog, amennyit ő szeretne, pedig előfordul, hogy játékokat mutatunk neki, vagy befektetjük a két első gyerek által nagyon szeretett játszószőnyegre, amiről mindenféle érdekes lelóg.

Végső elkeseredésemben még csontkovács doftornak is megmutattuk, aki szerint megérne egy „átkopácsolást” a nyaktájéka, egy minimális letapadás érezhető a bal oldali részen. A hitös azonban elővette szigorúbb énjét, majd elmagyarázta másodszülött fiának, hogy itten bizony megváltoznak a játékszabályok és megszűnik az őt állandó jelleggel, játékkal elárasztó Kánaán, mostantól minden darabért meg kell küzdenie. Majd ennek rendje s módja szerint a legifjabbat a szoba közepire helyezte a gyerekszoba szőnyegére és félméternyire körbecuccolta kisautóval, kedvenc zenélővel.  (jelentem, működik, a hófordulóját követő napok egyikében megmozdult és most már laposkúszásban, előre-hátra pörgéssel, határozott ráktechnikával közlekedik.)

Én mindenben próbálom a legjobbat felfedezni, a helyzetekből tanulni, mert ez visz tovább. Tehát a legjobb abban, hogy ő a maga visszafogott módján ficereg, gondolom az, hogy egyfelől nem nyalja fel egészen konkrétan a lakás minden zegét zugát, másfelől optimálisan működik kertészkedős kvatrónk a nyári nagymelegekben, őbékességessége pár méterre tőlünk egy pokrócon sziesztázva megfigyel. (oké, tegnap azért már bejátszott egy kis hagyma- és kaporkóstolgatás is) Számomra nincs rémisztőbb hang/kép annál, mint amikor egy meztelen felsőtestű, csakpelusban lévő gyerek kúszik a kövön-padlón és csapódik a hasa. (ha még emlékeztek terminátorné asszonyság közlekedő technikájára, akkor tudjátok miről beszélek, ha már nem, ITT megtekinthető. )

És ha már szóba került a pelus, akkor ennek is hagyománya van a családunkban. Hunor elvarázsolódott a pampers állatfiguráitól, nagy kerek szemekkel figyelte, majd állatminták szerint szelektálta és nagyokat nevetett nekik. Imádta őket. 
Kismici már tovább fokozta mindezt -mint úgy általában minden vonalon mindent-, csak bizonyos állatok voltak számára megfelelőek. Csakis így adódhatott, hogy ha elfogyott a kedvenc macskása, a macisakat és a nyuszisakat is eladtam másféle cicásnak. Nem volt könnyű meló. A csirkésektől például határozottan elzárkózott, azokat csak álmában sikerült rávarázsolnom. (és még reggel is képes volt dührohamot kapnia átvertségéből fakadó csalódottságában)

Bigi pedig ennek is örül. Én meg a rohamos fejlődésének. Hasizomból felhúzza magát ülőhelyzetbe, az anyatejen kívül egyre érdeklődőbben figyeli a mi ételeinket, bár mennyiségeket továbbra sem hajlandó elfogyasztani, pár szem párolt sajáttermesztésű borsót, egy-két csipetnyi kecskesajtot már hajlandó volt elfogadni. A krumplis pogácsa a kedvence, ebből legutóbb két átlagos házi méretűt is elnyammogott. Súlya stagnál, 8750 gramm, hossza is stabil, 74-es méretű fölsőket és egy lehelettel kisebb számú (68-as) nacikat visel. És még mindig két kiscápa-fogú. (hegyesek ugyanis) Gügyög-gőgicsél, ha hangoskodás van körülötte –ami nem ritka, csak az alap egész napos zsibvásár-, ő is belekiabál, próbálja utánozni a nagyok hanglejtését. 

Pár hete az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem többed(blogger)magammal egy kötetlen beszélgetésen, ahol jelen volt a sokunk által tisztelt és ismert kismamablogos és pempörsz-szakértős Vida Ági is, aki a gyerekek mozgásfejlődését a lelki oldaláról is megközelítette és egy gyakorlott kisbabás dietetikust is bombázhattunk a hozzátápláláskor felmerülő kérdésekkel, valamint felhívta a figyelmünket az ilyenkor elkövethető durvább hibákra. A hangulat jó volt, a gyerekek felszabadultak, az élmény örök. 

az enyém "bölcsbaglyos"

Amikor az embernek 3 gyereke van, akkor az idő nem a legjobb barát. Mert csak pörög-pörög... esténként amikor elcsitul minden, akkor jönnének a gondolatok, az élmények, a vágyak, a listák, de sokszor olyan fáradt vagyok, hogy már a mesemondás közben bealszom, néha még a gyerekek előtt. Ezen mondjuk sokat nevetünk. Viszont elszállnak a gondolatok, a napközbeni kis csodák, csak azok kerülnek feljegyzésre itt a blogban, amelyek maradandóbbak, sok kicsi csoda a múltba vész. Néha átfutott az agyamon, milyen szép is lenne ha rendszerezettebben tudnám vezetni, ha lenne legalább egy olyan füzetecském, amit tényleg rendszeresen vezetek, ahová felróhatnám a napközbeni gondolatokat kulcsszavakkal, hogy aztán felvéssem a családi krónika hasábjaira. De ez csak kósza gondolat volt. Mostanáig.

Merthogy a napokban a postás egy szépséges és praktikus (sosem gondoltam volna, hogy anyaságom ezen stációjába ezt a két szót valaha is fogom egy mondatban használni) szóval szépséges és praktikus ajándékot hozott, egy igazi és hamisítatlan postbookot. Külseje-belseje választható és abszolút magunkra szabható. Szép, és mint ilyen nehéz volt beleírni, nehéz volt megkezdeni a tisztaúj illatos lapok telejegyzetelését, igyekezvén apró gyöngyöcskéket biggyeszteni beléje, merthogy ez nem monitor, erről nem lehet egy "delete" billentyűvel mindent kitörölni. Pont az ilyen nagyon fáradt anyukáknak találták ezt ki, mert megkezdték nekem a legfontosabb mondatokat, az én dolgom csupáncsak annyi, hogy a napi eseményekre gondolva befejezzem. És olykor feladatokat is kapok, melyek segítenek még idejében felrázni a szürkeségből, lapok közé rejtve az aprócska életesszenciákat. S még az sem baj, ha nem naponta írok, és nem is mindig a legtökéletesebb napról, ugyanis burkolt a feladat: megtalálni a szépet, a jót, a napi pozitívot még a legkaotikusabb életciklusunkban is.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom kipróbálásra ezt a remek találmányt, -melyet nem mellékesként, egy nagyon kedves magyar házaspár talált ki és készít házilag-, mert ha csak egy hét után is visszaolvasod a napi gondolataid, sokkal nyitottabbá válik a szíved a szépre, a jóra. Mert a szépség, a jóság ott van előttünk, bennünk, a kapcsolatainkban, csak éppen nyitottá kell válnunk arra, hogy meglássuk ezeket. A postbook ebben is segít.

Remek társ. Remek ajándék. Remek választás.

A babsztori

Ismerek egy lányt. Ha nagyon szomorú vagyok, meglátogatom. Nem tudom, honnan és miből meríti az erejét, de szívesen meghúznám olykor-olykor a kupáját, hiszen a lényéből áradó sok-sok pozitív gondolattól,  mely csak úgy pulzál a soraiból, a lelkem is helyrebillen. Mert így is lehet. Mert csakis így lehet. 

Talán Ti is ismeritek Őt. Mosolyka maga a csoda, az életerő, a vitalitás - kerekesszékbe szorítva. Most valami fantasztikusat talált ki. Sorszámozott babokat osztogat, boldogság-bonbonokat terít szét világszerte, de nem ám akármilyeneket: sikerélmény bogyókat.

Az enyém a 38.-as számú, mely talán már holnap megérkezik. Siessetek, le ne maradjatok erről a babszemnyi gondoskodásról! 

S hogy mi van?

A december nálunk ünnepségsorozatos, menthetetlenül. Eddig elég jól vesszük az akadályokat, Huncos ríl szülinapja, a Mikulás prodzsekt is sikeresen abszolválva. S hogy érdemes volt-e játszani? hátperszehogy igen. Az éjjeli kikommandózásos ruhaszárítón átbalanszírozás zizegős zacskókkal eredménye egy korareggel már édesdeden éneklő kisróka lett, aki saját költésű dalával adott hangot tetszésének. Szövegében már most felismerhetőek a naiv költészetre utaló vonulatok, hogyaszonygya Mikulás, Mikulás, a jógyerekek ajándékot kapnak tőled, lálálá, Mikulás, Mikulás, én is jógyerek vagyok, lálálá.

Szombatra várható a grand mal* családi-baráti vonalon. Tegnap elkészítettem a hidegtálakat, kisütöttem sokrendebeli torta-alapot, Hunor tűzoltóautót rendelt eperkrémmel, amin így áll a tűzoltó (és ennél a résznél feláll, jobb kezét az égnek emeli, bal lábát kicsit térdben behajlítja és vigyorog), Kismici meg macskásat. Az ő torta alapjai még képlékenyek, bár valószínűleg kakaós lesz, csokikrémmel és/vagy marad a kerek tortaforma fondant macskával a tetején, vagy kivágjuk megőrülöktőle-dealányszereti HK macskára az alapot. Idő függvénye. (bár annak tekintetében, hogy ma gyerek-felnőtt kézműves-foglalkozás lesz az oviban, a hitös meg pigkillerkedik, azt gondolom ismét az éjszaka leple alatt fogunk alkotni, ergo sok időnk nem lesz)

S ha mindez még kevésnek bizonyulna, találtam egy blogot, amin ottragadtam és egyetlen éjszaka alatt kivégeztem, bár egyszerre tömény és talán kicsit sok is, de képtelen voltam lejönni, mindig csak még egyet olvastam vissza. Csütörtök hajnal 3-ig. Persze, most már könnyű, Bigul négy egymást követő napja átalussza az éjszakát, ami a gyakorlatban nálunk azt jelenti, hogy éjjel 11-től hajnal 6-ig durmol, nekem viszont 3-4 magasságban ki kő mennem fejni, ha nem akarom eláztatni a nyoszolyónkat. Vagy bedurrantani a tejtárolómat.

* ha már nagyroham: kedden hosszú hónapok vonakodása után, elmerészkedtem egy szemorvoshoz, mert jó ideje érzem, hogy valami gond van. Az asztigmatizmusom magasan szárnyal, napközben többször is előfordul, hogy a viselt szemüveg ellenére, a bal szemem kikolbászol a helyéről. Igen, balra el. Rém idegesítő esztétikailag is, de az igazi baj azzal van, hogy ilyenkor pár pillanatra minden egy képlékeny masszává válik körülöttem a dolgok elveszítik valós helyüket, körvonalukat. Általában kisebb koccanásokkal meg szoktam úszni. Esetleg pár kékfolttal gazdagodom.
Az összes frusztrációmat apránként rázúdítottam a nőcire, aki annyira kedves volt. És megértő. És megnyugtató. Akár egy pszichológus. És mindent elhitt nekem. Megállapítást nyert, hogy picurkát változott a cilinder beállítás, de oly mértékben aprócska ez a változás, hogy ez nem okozhat(na) ekkora életminőségbeli romlást. További vizsgálatok után megtudtam azért is furcsa az én történetem, mert abban az esetben, amikor az egyik szem kimozdul a helyéből akkor az agy azon félteke elrendel egy kis szünetet és ilyenkor a másik oldal (jelen esetben a jobb szem) veszi át a bal feladatait. Ám az én esetemben a pár másodperces szünetekben teljes a kikapcsolás, egyik oldal sem dolgozik. (vajon mit nem akarok észrevenni, ami ennyire a szemem előtt van?!). S a legérdekesebb az egészben, hogy az ilyen jellegű problémák egy hosszabban tartó lázas állapottól is előjöhetnek (az ugye volt, éppen Bigulvárás idejében), gyakorlatilag bármitől, hiszen az agy történéseivel-csodáival kapcsolatban a jelen orvostudomány igencsak sötétben tapogatózik...

Keddre elkészül az új szemem, ha amellett is folyamatosak a kikapcsolások, tovább kell mennem egy szemész neurológushoz. 

Először nagyon megijedtem, aztán amint lassacskán tudatosult bennem, hogy egy hétig meg kell tudnom oldani kikapcsolások nélkül, azóta egy sem történt. Pedig éjszakáztam, számítógép előtt is ültem, olvastam is, gyerekeket cipeltem, idegeskedtem, jókat röhögtem. Pont úgy éltem, mint eddig. És mégsem jött. 

Ennek tükrében, valamint a minden mindennel összefügg világnézetem elve szerint, ismét magamban kellene keresnem a megoldókulcsot még mielőtt a doftorok rám nem sütnek valami gyógyíthatatlant.

Segítsüti 2011 ősze

A jól értesültek már biztos tudnak róla, hogy a mai nappal ismét útjára indul, az elmúlt évek alatt rendkívüli népszerűségre szert tevő gasztro-blogger akció, a Segítsüti, mely most már országhatárokon átívelő karriert fut be. Idei választott támogatottjuk a Szemem Fénye Alapítvány, mely  gyermekhospice házakat üzemeltet, ahol az életet megrövidítő betegségben szenvedő gyermekek és fiatalok, valamint családtagjaik kaphatnak állandó gondoskodást. További részleteket olvashattok a fenti linkeken, licitálni az ínycsiklandó sütikre pedig rövid regisztráció után az alábbi oldalon lehet. (és idén is van lehetőség céges segítségnyújtásra is, azt pedig ehelyt tehetitek meg)

Amit még fontos tudni: most először nem éjfélkor zárul a licit, hanem szeptember 20.-án, kedden, délután 16.00-kor!