Napok óta érezhetően készülődik rá, először csak a kádban állt sikongva hosszú másodperceken keresztül kapaszkodás nélkül. Majd már a szobában is, bárhol bármikor. Kedd délelőtt fővárosi jelenésünk volt, így barátnőm vigyázott a Legkisebbre, aki az asztaltól elmozdulva, két bátortalan lépést tett felé.
Aztán délután már ráérzett a lépegetés ízére, -de én vagyok annyira rosszfej anyuka, hogy juszt se sétáltatom derékleszakadva, majd ráérez erre a mozdulatra is- és végre már büszkélkedhetek egy olyan gyermekkel is, aki a járássegítőt valóban rendeltetésszerűen használja. Imigyen. (tudom, setét és alig élvezhető, de a lényeg ott van)
Persze estére a Nagyok, szokás szerint megkergülve agyonszerették Dzsigánkat (Mici nagyon sajátosan, enyhe francia akcentussal ejti kisöccse nevét) és már csak arra volt időm, hogy hasra vetődve pár másodpercet -a szívem mélyén kívül- videjóra is megörökítsek szívmelengető triójukról.