Mici, családunk udvari bolondja, újabban bearanyozza mindennapjainkat. Olykor rendkívüli éleslátása varázsol el, máskor szőkenős értetlensége csal mosolyt arcomra. Egy dolog azonban bizonyos: ő az a lujzibujzi (saját magát becézgeti emígyen!), aki senki számára sem marad közömbös.
Történt a minap, hogy Minkus erős érdeklődést kezdett mutatni Bigi fogantatását illetőleg. Általában az igazat és csakis az igazat szoktam mondani nekik, ám most annyira furin alakultak a kérdései, hogy a beszélgetésünk végére egy későbbi időpontra való elnapolást indítványoztam.
- Anya, a Dzsigát (még mindig dzsé a zsé) miért nyelted le? azt akartad hogy a hasadba kerüljön?
- Ööööö, nem, nem nyeltem le a Zsigát, Zsiga először a szívemben, aztán a pocakomban kelt életre, és amikor már nagyon szűkös volt neki a lakosztálya kibújt a mivilágunkba.
- És ki tette bele a hasadba?
- Amikor Apával úgy gondoltuk, hogy szeretnénk egy újabb kisbabát, akkor erre rábólintott a Jóisten is és leküldte Bigit. (tudom, elég béna magyarázat, de csípőből sose mennek a roppant jóféle válaszok)
- Ki? Jézus? (hittanórára jár és verhetetlenül kántálja az egyházi énekeket, sajátos micinyelven természetesen)
- Nem, kicsim, nem Jézus, hanem az ő apukája.
- A Mikulás? ...és mindeközben kikerekedett értetlen bociszemekkel meredt rám.
Persze megnyugtattam, hogy a Mikulás nem Jézus édesapja, amit ő hangos és csilingelő nevetéssel vett tudomásul és már röpült is ezerfelé. Világot felfedezni, tapintani, érezni, megélni.
(meg kell jegyeznem, hogy ez a poszt nem jöhetett volna létre enélkül a pár rám vonatkozó sor nélkül, ami rendkívüli módon be- és megtalált és erőt adott. és különben is királylány, ennél ezerszer nagyobb gödörből is kievickéltél már valahogy. és nem, képmutatva nekem sose ment, csak őszintén és tisztán, és hiszem-tudom, hogy eztántól is menni fog. s ha eljön az ideje, talán ide is le merem majd tenni, erre a virtuális asztalra is a batyumat, okulásként vagy csak emlékezésként.)