2011. szeptember 30., péntek

Tündérmanó

Az eddigiek rövid összefoglalása: Zsigu eszik mint egy éhes oroszlán, kakil és alszik mint egy jóllakott oroszlán, szóval tökéletesen működik. Cucka egyre jobban van, már menne kecskét fejni (de azt csak vasárnap szabad neki).

U.i.: Hősanyánk máris a régi, annyira UNATKOZIK odabent, hogy más alapanyag híján anyatejből akar sajtot készíteni. És szülne megint. Bármikor.

2011. szeptember 29., csütörtök

Zsigu

Örömmel tudatom veletek, hogy Cuckafia Zsigmond ma 4:10-kor természetes úton, 3360 grammal és 54 cm-rel megszületett.

Baba, hősanya jól vannak.

A kicsilegény reggel 4-től 6-ig szopott, és Hunorra hasonlít.

2011. szeptember 28., szerda

5ös-7es

Ennyi percesek váltakoznak rendszeresen. Lehet, hogy túl korai, de a két kicsivel nagyon nehezemre esik befelé figyelni, így úgy döntöttünk, lassan összecihelődünk és nekivágunk az éjszakának. 

Fáradt vagyok. És jelen pillanatomban azt érzem, félre teszem (h)ősanyaságomat és kérek valami tompítót. Vagy újra műtétért könyörgöm, mint Minkócánál. 


S egy bónusz lak. 40+2. Szülés-közvetítő(k) lesznek, bár azt nem hiszem, hogy onlány maradok, szerintem csak a végén lesz erőm jelentkezni. S mivel, kísértetiesen hasonlatos a Minkaszüléshez a Zsiga kibukkanása is, így hajnal előtt kétlem, hogy különválnánk.

Köszönjük a rengeteg felénk áramló pozitívságot, nagy szükségünk van most rá!

Csóközön

innen is annak a kedvesdrága, és a szakmáját teljes szívéből szerető és gondos odaadással űző dottornénak, aki tegnap 4 órás várakozás után vérbosszút esküdve sem volt hajlandó aláírni az amúgy tökéletes köldökzsinór áramlásos és ctg paptyíromat, eszement felelőtlenségemre hivatkozva, mert még mindig szabadlábon lébecolok, hogy kapja be felelősségem teljes tudatában jól vagyok, csak az elmúlt évek távlatából már nagyon is elfelejtettem, hogy mennyire erősen is tudnak -nekem- fájni a tízpercesek (és akkor a kétpercesekre még gondolni sem akarok...)

Lesz itt szerdai szülés, most már talán én is elhiszem... de ha ismét csak szórakozik velem ez a kölök, akkor-akkor... még magam sem tudom mit csinálok vele, ha végre-végre kibújik.

2011. szeptember 27., kedd

S hogy mennyire jól is

A legendásan híres béka segge alatti vérnyomásom újabban sosem látott mélyrepüléseket hajt végre. (a legenda egyik része: még a kőkorszakban, az első munkahelyemen az üzemorvos kétszer futott neki a lemérésének, majd megkérdezte: egyáltalán fölébredtem-e ma már?)
Két nappal ezelőtt, megunva a szemem előtti színes karikák táncát és a fülzúgásom állandó háttérzaját, bedobtam egy duplakávét megspékelve egy fél literes kólával. A stimuláció annyira jól sikerült, hogy kedvet kaptam egy kecskefejéshez is. Aztán az istállóban pillanatok alatt levert a víz, a kezeim jégcsapok lettek, az arcom zsibbadt és az agyam dübörgött. Éppen a tüzetokádó sárkánykorszakomban leledztem, a család apraja-nagyja kimenekült a játszótérre, én meg közben a fejés alatt álló egy darab kecskelánnyal kedvemre vizionálhattam romantikus halálomat. (néha, tudok ám úgy viselkedni én is, akár egy férfi). Biztosra vettem, hogy éppen haldoklom, közben (fájdalommentesen!) megszülök és amíg valaki ránktalál, addig Franciska (a főszereplő kecskelány) elrágcsálja a köldökzsinórt és tisztára nyalogatja Zsigmondot. Sőt, még akár meg is szoptathatja. Szofisztikált parasztság vagy mi a szösz.
Aztán persze, életben maradtam  és ezen felbuzdulva a házbaérve mértem egy vérnyomást, attól tartva, sikerült feltornázom egy 220-asra a szimptómák alapján. De neeeeem, még el sem érte a normálisnak kikiáltott alsó küszöbét. 
És persze másnap reggel kávémentesen is mértem egyet, nagyon vicces volt, én ezidáig azt hittem, ekkora érték már összeegyeztethetetlen az élettel. Jobb híján az önnön vérnyomásom monitorozásával (is) foglalkozom. (és akkor hajjde kíváncsi vagyok arra, miként sikerül az én áldottjó védőnőmnek átlagosan 140-es vérnyomásokat mérnie...)

És tegnap óta új betegség is felütötte a fejét nálam: a fájdalomérzet hiánya. Nekiestem ugyanis az előző napi fahéjas kalácsom kicsöpögött és jól odaégett töltelékének a kivakarásához. Kis idő múlva beazonosíthatatlan veres lét is maszatoltam már a súrolószerrel. Mire felocsúdtam, oda lett a (be)mutatóujjam  karma húsig és máig nem értem, mért nem éreztem fájdalmat? És a legnagyobb gondom most az, miként fogom montírozni ezt az ujjam az első Zsiga fotókról?

Konklúzió: a túlhordás engem mély hipochondriába süllyeszt.

2011. szeptember 26., hétfő

Igen, megcsináltuk!

Bea szavainál jobban én sem tudtam volna megfogalmazni. Igen, ismét sikerült. Túl vagyunk a sövényen, immáron harmadjára is. És nyugodtan nevezhetjük ismét túlhordásnak, mert szerény számításaink szerint az őszi napéjegyenlőség dátumán illett volna Zsigmond uraságnak debütálnia. Kifejezetten örültem annak, amikor az első ultrahangos vizsgálatkor kicsit odább napolták a böcsült születési dátumát. De még így is képes vagyok ráhúzni pár napot.

Sebaj. Most már a várakozás izgalma is elmúlóban. Megadás van. Holnap ctg-vel kombinált ultrahangos köldökzsinórvér-áramlásos buli vár rám. Egy szerény 4 órás ambulanter hospitalizációra számítok, ennek megfelelően készülök is rá többnapi hideg-meleg élelemmel és olvasnivalóval. (meg egy zacskó kakaóval, Zsiga úr arra durran)  

(és holnaptól kicserélem a napsugaras-labdás terhesvonalzómat valami kellemes őszire...)

2011. szeptember 24., szombat

Szombat reggeli csendélet

Grófkisasszony pocakot vakartat hű jobbágyával. Hős legényünk -arckifejezéséből ítélve- nem feltétlenül elégedett alárendelt viszonyával:


(kis magyarázat: ezzel a feltétellel engedélyezte visításmentesen a hölgyemény, hogy lecserélődhessen végre a Csiribiri és helyét átvegye Lecsó, a főznitudó patkány, ami most a nagy kedvenc.)

2011. szeptember 21., szerda

Szememfényei, akik alig égetnek

Lesz összefüggés a két történet között. A konzekvenciát viszont nem vagyok hajlandó írásban is levonni.

Tegnap: szipákolós esős idő, Hunorért indulás, kis késéssel. Kismici nem, és nem hajlandó felvenni a kétszarvú katicás gumicsizmáját, helyette tüntetőleg a hófehér sportcipőjébe gyűri bele a böcsös csülkeit. Mondom, KÉSÉS, nem kicsit, beletörődöm, de a lelkire kötöm, hogy az egész utat a babakocsi fogságában köteles tölteni. Bólogat, kiröhög. És minden szembejövőnek mutogatja a cipőjét győzedelmes vigyorral. Mert ilyen lányom van. Szerencsére más még nem érti, azt hiszik a cipellőjével dicsekszik. Gonoszul rávigyorgom. Bukta.
Az én drágajóférjem a kiköltözésünk hevében (igen, még az őskorban), úgy elcsomagolta a kedvenc és strapabíró túlélő cipőmet (a rossznyelvek szerint- énszerintem- kidobta, de második éve tagadja rendületlenül), hogy azóta sem tudtam pótolni. Sem fizikailag, sem lélekben. Így a nagy rohanásban becsusszanok apjuk hasonló túrabakancsába, ami egy számmal ugyan nagyobb, de mostani állapotomon sokat még ez sem túl ormótlanítani-rontani.
Az oviba érve Hunor röpül felém és bárminemű bevezető előtt, a legélesebb hangján sikkantja már messziről: az Apa cipője, tud róla, hogy felvetted? mért vetted fel apa cipőjét? És hiába is próbáltam csöndesen a fülébe súgni, hogy majd hazafelé megbeszéljük, egy gyöngébb zsarolást is bevetettem (ha nem hagyod abba a kérdezősködést, nem megyünk be a boltba vitatigrisért...), a kérdések csak záporoztak, elégedett Kismici is áttért a saját cipellőjéről az enyémre és miközben mutogatott a lábaimra, hangosan apázott.
Sikerült annyira későn érnem Hunorért, hogy már csak az óvoda (fél) személyzete hallotta, de erősen kétlem, hogy ezt a frissen szerzett információt sokáig magukba tudnák tartani.

Ma: délelőtt becsattogtunk a közeli szitibe és vételeztünk számomra egy valamirevaló tavaszi-őszit, az állatorvosné asszony mégse kacsázhat az oviba a gyerekért apjuk kitaposott bakancsába, ugyebár. (azt már tényleg csak zárójelben, hogy amíg én cipőket próbáltam, szépleányom a gyerekcipős pult előtt mélységes szerelembe esett egy nyaunyaus benti cipőbe, és szomorkás kutyapillantásainak még kőszívű apjuk sem tudott ellenállni, így idén télre már kereken 4 pár különböző fajtájú benti cipő várja, hogy kielégítse a kiskirálylány kényes ízlését)
Délután időben, magabiztosan az újcipőmben, leheletnyi sminkkel és parfümmel indultunk az Elsőszülöttért az oviba. Kb 4-re érünk oda és általában még egy óra kötelező udvari játék a szokott program. 
Huncos persze kiszúrja az új cipőt, ma csak annyit kérdez, ezt mért kaptad apától? (hjajj, ha tudnád, édesfiam...)
Míg játszanak, az új óvónéni óvatosan beszédbe elegyedik velem. Érzem, a kötelező udvarias, milyen okos-milyen kedves-milyen finom lelkű gyermek körökön kívül szeretne még valamit... amit viszont kérdez, attól megfagy az ereimben a vér: Hunor hogy áll a fogmosáshoz? nem is értem elsőre, megkérem fejtse ki, mert tényleg nem értem. Hát hogy, van-e otthon fogkeféje, szokott-e fogat mosni? hebegek-habogok, továbbra sem értem. merthogy az oviban nincs neki és azt mondja otthon sincs és mindig a mutatóujjára kéri a fogkrémet... Odahívom Rókabékát, aki a kérdésemre, hogy van-e otthon fogkeféje csak röhög. És elszalad. Izzadok. Aztán visszaszalad. Már nem magyarázkodom. Igyekszünk rövidrezárva elhagyni a süllyedő hajót. Kellően megsemmisülten. Hazafelé veszünk egy új fogkefét. És azt mondja, csak viccelt, hogy nincs otthon fogkeféje. A mostani bentiét meg valaki kidobta. 

Átértékelem a szülés körüli gondolataimat. Addig jó, míg odabent vannak.

2011. szeptember 19., hétfő

Neverending story

Ismét pocsék éjszaka. Ismét ctg, nulla magzatmozgás, értékelhetetlen simák görbék helyett. Bő fél órás várakozást, -melyeket felrázás, csikizés és csokis croissant bevetése előzött meg-, végül a gépről lecsatlakoztatás, fél liter kakaó és egy übergej kapucsínó oldott meg. Erre már fölébredt a drágagyermek és mutatott némi hajlandóságot 3 darab kiugró vonal produkciójára. (zárójelben felajánlottam egy hajnal kettes randit is, amikor garantáltan szambát jár a kispasi, de senki sem lelkesedett igazán az ötletért)
Az elmúlt napokban a hangulatváltozásaim tankönyvbeillően eklektikusak, így a biztos vesztesek rezignáltságával kértem, adja valaki azt írásban, hogy ha Zsigmond a kijelölt dátumig nem hajlandó útnak indulni, akkor nem jöhetek ide többet még akár vállalva a kétnapontát és a saját felelősségre szabadlábon ctg-t. (merthogy ugye be lettem fenyítve az itteni befektetős protokollal, amit jelen állás szerint, egy normális várandósságban pont semmi sem indokol, a két kicsit meg már meg sem említeném indokként...). Volt egymásra-mutogatás meg mindenféle hümmögés, persze írásos paptyírt erről senki sem ad(hat), a szememben lobogó őrület meg egészen elrettentő lehet. (apjuk is menekül, szerinte már az sem mindegy hogyan vesz levegőt mellettem... holott csak azért haraptam ma éppen le a fejét, mert belémfeszíti a gyereket azzal, hogy minden napra kitalál valami halaszthatatlan elintéznivalót, amitől én agyban blokkolom a szülést...)

Következő időpontunk péntek. És a buflák fejem már a múlté. brühühü.

2011. szeptember 18., vasárnap

Hunor mesél

Az ovi jótékony hatásaként könyvelem el, hogy Hunorvirágszál rendkívül segítőkész és előzékeny lett a kishúgával is. Merthogy az oviban ódát zeng a személyzet a kisróka empatikusságáról, melyet mostanáig idehaza nemigen tapasztalhattunk. Amíg nem aludt ő is odabent, vállvetve segédkezett a déli lefektetésben, a kisebbeket betakargatta és bevitte az alvóállatkájukat-cumijukat, nyugtatgatta a beszoktatás alatt állókat, simogatta és vigasztalgatta, hogy ne sírjanak. Itthon azért ennyire nem rózsaszín a helyzet, de a napi kötelező tesócsesztetésen kívül (mely mindkét fél részéről tökéletesen működik már), sokszor nézem csodálattal telve, ahogy együtt játszanak, ahogy egymást kiegészítve élik mindennapjaikat. A számomra legkedvesebb azonban még mindig az összebújva alvásuk. Akárhogy is térnek nyugovóra, bármelyik oldalunkon is alszanak el, reggelre megtalálják egymást és mindig összeér valamijük. Akárcsak az ikrek. (sajnos, hajlamos is vagyok sokszor elfelejteni azt a két év korkülönbséget, mert Huncos pontosan annyival később kezdett el mindent, mint amennyire Minkus korán)

A legújabb kedvenceim, amikor a Nagyfiú mesél a Kislánynak. A mesék lényegretörőek, a tartalmukkal nincs is baj, a stílus és előadásmódon szoktunk elfordulva rötyögni. (egyszer majd megpróbálom megörökíteni a családiba, de egyre nehezebb képeket-videókat készíteni róluk, mert amint kiszúrják a gépet, oda a varázs):


(na pölö itt is jól lebuktam)

2011. szeptember 17., szombat

Segítsüti 2011 ősze

A jól értesültek már biztos tudnak róla, hogy a mai nappal ismét útjára indul, az elmúlt évek alatt rendkívüli népszerűségre szert tevő gasztro-blogger akció, a Segítsüti, mely most már országhatárokon átívelő karriert fut be. Idei választott támogatottjuk a Szemem Fénye Alapítvány, mely  gyermekhospice házakat üzemeltet, ahol az életet megrövidítő betegségben szenvedő gyermekek és fiatalok, valamint családtagjaik kaphatnak állandó gondoskodást. További részleteket olvashattok a fenti linkeken, licitálni az ínycsiklandó sütikre pedig rövid regisztráció után az alábbi oldalon lehet. (és idén is van lehetőség céges segítségnyújtásra is, azt pedig ehelyt tehetitek meg)


Amit még fontos tudni: most először nem éjfélkor zárul a licit, hanem szeptember 20.-án, kedden, délután 16.00-kor!

3 napon belül

Ma reggel azzal ébresztettem a hitöst, hogy rámosolyogtam. (najó, előzőleg én már éjjel kigondoltam, hogy reggel ezt fogom tenni). Ő szentségelve hátrahőkölt és csípőből rávágta a diagnózist: max 3 nap! Akkorrra buflák fejet növesztettem és olyan tenyeres talpassá váltam a viszonylag nyugodt éjszaka következtében, hogy gyorsan vissza is kerestem az előző kettő érkezése előtti uccsó fotókat. És tényleg akkor is pontígy

Zsiga nyugodt, és most már belém is átköltözött valamiféle béke. Utolértük magunkat, megcsináltuk a kijelölt feladatainkat, elrendeztük a dolgainkat magunk körül. Gyerekfelügyelet is biztosított, a Nagyok is tudják, hogy most már bármikor indulhatunk, izgatottak-várják. Főleg a kórházi látogatásokat meg a hazajövetel utáni, előre beígért ötösben töltendő összeszokó napokat. Amikor majd Apa és Hunor főz nekem levest és sütnek szalonnát. (legalábbis Hunor így képzeli).
A szülőszobák is felújítva várják, hogy Zsigmond királyfi megfújja a rajtot jelző sípját. Emlékszem, Kismici még megvárta, hogy kiválasszam az új házunk falfestékeit. Úgy érzem, azzal, hogy agyban elengedtem a gátjaimat, a testem is pozitívan fog reagálni rá.

2011. szeptember 16., péntek

Újabb ctg

A nem szokványos éjszaka után, hajnal 4-kor, szolidarizáló lányommal karöltve (aki aggodalmaskodó kicsiny szívarcocskájával türelmesen totyogott velem a mosdó-, fájó- és ivójáratokkal gazdagon tarkított éjszaka alatt, minden rándulásomnál pici kezét a hasamra szorítva kérdezgette, hogy baba? baba?) végre elaludtunk, és tettük mindezt családi stábunk teljes elkéséséig. 
Egy furcsa hasremegésre ébredtem, melyet csönd követett. Megijedtem és mindenféle butaságot vizionáltam, hiszen Zsiga uraság a máskor jólbeváltakra sem reagált. (csoki, reggeli kávé, téliszalámis zsömle). Úgy döntöttem, bebumlizok mégiscsak arra a ctg-re. 
Barátnőstől-Kismicistől vágtunk neki a buszútnak, hogy pár óra múlva kiderüljön, Zsiga ismét megfordult, igaz most csak a tengelye körül tette, háttal kifeszítve feszültködik, éppen elég bonyodalmat-riadalmat okozva ezzel, míg értékelhető nst és szívhang nem született. Alig mozog azóta is, látszólagosan pihen. 

És csak remélni tudom, hogy a nagy út előtti nagyalvását abszolválja éppen. Bár tudom, ideje még bőven van, az én idegeim energiatartalékai viszont végesek.

Fohász

Mindenéji fájásimat add meg nekem ma is.

2011. szeptember 15., csütörtök

Csak a szokásos papírforma... de miért is lepődöm én ezen meg?!

Reggel félelmetes pakkal indítottam útnak az elsőszülöttet, ami nem kevés bosszúságot derültséget okozott apjuknak, aki szerint cukorfalat leszek, amint a Nyilasmisi mennyiségű cekkerrel, szuszogva a dinnyeméretű hasammal, hónom alatt a két süvöltővel a déli napsütésben térek majd haza. Annyi negativizmus szorult beléje, hogy én is elvesztettem már az egész ottalvás felé a bizodalmam. 

Az egész délelőtt nyögvenyelősen telt, állandóan az órát- a telefonomat nézegettem, vajh most éppen mit csinálhatnak?! aztán eljött az előre megbeszélt 2 óra (Jutkanénivel abban maradtunk, ekkor jelentkezünk mi, ha eddig minden rendben zajlik és nem jelentkeznek ők), kissé remegő hangon telefonáltam be, hogy pár szóból kiderüljön: teljesült a vágya, aktuális szerelem és legjobb barát között feküdhetett le és kis buksisimi után az elsők között szenderült álomra. Negyed 4-re kellett érte mennünk, ébredéskor volt egy kis riadalom (sosem aludt még sehol idegenbe nélkülünk), de hamar megvigasztalódott.

És holnap is bent akar aludni. Mert szerinte attól lesz nagy és erős. 

És igen, mindenki TUDTA előre. És SENKINEK sem voltak kétségei. Csak én érzem magam egyik szeme sír a másik nevet királynak. Mert egyrészt csak éppen annyira vagyok büszke erre a rókabékára, mintha ma vette volna át a Nobel díját, másrészt meg olyan hamar szakad az a láthatatlan zsinór... ez a röpke délelőtti 3-4 óra hamar elröpült, innenstől 6-8 órát lesz távol tőlem-tőlünk. Ami egyrészt szintén könnyebbség, másrészt meg hiány. Meg kell szoknom a gondolatát annak, hogy egyre önállóbb, egyre nagyobb lesz az olyan rész az életében, ami tőlem már független.

És bár sokszor bizonygattuk, hogy mennyire hamar felnőnek és csak az első pár év a  kőkemény szimbiózis, azért ma mégiscsak megilletődötten nézegettük egymást apjukkal, hogy mennyire nagyfiúnk is van már... és amikor megpendítettem, hogy kettőt pislogunk és a koliba költöztetjük be pontugyanígy, apjuk a szokásos cinizmusával megjegyezte, reméli, akkor azért nem Márkó és Roland között szeretne majd aludni...

2011. szeptember 14., szerda

És ím a mininő

... aki birtokba veszi idösanyja új táskáját:


A Nagyobbik, a délutáni spontán teljes stábos alvás előtt, egyszer csak megjegyezte, hogy ő holnap szeretne az oviban aludni, majd megkérdezte, hogy hol lesz az ágya és hogy lehet-e a két barátja között? valamint beviheti-e a villám meklínes ágyneműjét? Lányos zavaromban, csak bólogattam, meg szempillogtatva-ölelgetve dicsérgettem az elsőszülöttet, hogy mennyire nagyfiú már és hogy mennyire büszke vagyok rá. 

Hm, ha ezt a mérföldkövet is ilyen könnyedén veszi, esküszöm könyvet írok. A gyereknevelésről. (Bár ahhoz legalább még egy darab sikertörténetet fel kellene mutatnom, és Kismici esetében az újra működő barnamacikról tudnék csak írni. Az úton átkelés és annak veszélyei hagynak még néminemű kívánnivalót maguk után...)

2011. szeptember 12., hétfő

Zsigmond második ctg-je

...pontosan ugyanolyan érdektelen és semmitmondó volt, mint az első. És most negatív vagyok, de javarészt nehezen tolerálom az emberi butaságot és rosszindulatot. 

Történt ugyanis, hogy amikor a végére érve udvariasan kértem volna a következő heti ctg időpontot, -ami tulajdonképpen teljesen fölösleges papírforma, nem is értem, mi szükség rá, hiszen érkezési sorrendben történik a vizsgálat-, az időpontot adó ober stummer kommandante kerek perec közölte, hogy betöltött 38. héttől bezony ám, hogy kétnaponta kötelező a ctg. Kentem én a gyerekekre, meg a bejárhatatlanságra, meg a kezelőorvosom szokásaihoz (mely szerint, csak túlhordás után igényli a kétnapontát), de süket füleket és bunkó merev elutasítást kaptam. 

És most nonkonformista leszek. Akkor is hétfőn megyek el a következőre. 

S hogy valami cukkerről is: Hunor egyre inkább tologatja ki a délben értemenésének időpontját. Kezdte az ebéd előttel, majd folytatta ebéd utánnal, aztán jött az egy mese meghallgatása, majd az összes meséé és most ott tartunk, hogy jobb esetben fél 2-kor hazacipelhetem végre. Az ottalvásnak nem látom értelmét, hiszen már csak szökőévben alszik nap közben, általában, ha beteg, azt viszont simán el tudom képzelni stréber rókagyerekről, hogy kiudvarolja az ottmaradását, miközben az óvónénik között szöszmötöl. 
No, de nem is erről szerettem volna, hanem arról, hogy hosszú ideje nincs szó nálunk Szonjusról. Ha kérdezem, nem válaszol, így én is hanyagoltam a témát. Helyette egyre több fiúnév került képbe, akikkel játszik, akik a barátai. És ma, amikor érte mentem, ott találtam Huncost Szonja ágya előtt üldögélve, és az orrától kettő centire tologatva a mentőautóját, miközben beszélgettek. Aztán itthon, mintegy mellékesen elköpte, hogy ma ketten voltak naposak a Szonjával. Szonja hozta a vizet, Hunor pedig terítette az evőeszközöket. Tyű.

Dunai fürdős és barackos diznyóetetős

Amíg én megpróbáltam a lehetetlent és igyekeztem ura lenni a házban kialakult napi káoszon, a fiúk kihasználva az indián nyár nyújtotta örömöket, lelátogattak a Dunára-tanyára. Arról persze nem volt szó, hogy rögvest bele is vetődnek teljes meztelenségükben, mint ahogy arról sem, hogy rózsaszín hercegnőnk kézből fogja etetni azokat a vadorzó, szintén rózsaszín konnektororrúakat. (a dolog pikantériája, hogy miközben Kismici kedvenc elfoglaltságát gyakorolta, azaz állatokat etetett, a szomszédnéni megjegyezte, az ő lánya is ilyen fajta volt, nincsenek is meg az utolsó ujjpercei, mert lerágta egy kan...)
Ilyenkor sem bánom, hogy csak utólag és itthon rekonstruálódnak a történések. 



Éjjel meg két órán keresztül ötperceseztem, ami inkább csak mélységesen dühített, mert tudtam, hogy ebből sem lesz szülés, viszont arra pontosan elég volt, hogy képtelen legyek elaludni. Már éppen a hajnal kettes melegvízes fürdőzésen töprengtem, amikor a háztájiak intermezzója megzavarta gondolataimat: egy tiklány koncsertózott, én villanyt kapcsolva evitáztam a népemhez az erkélyről, majd mivel sem a kutyák, sem a kecskék, sem a ház ura nem vett komolyan, én is nyugovóra tértem az ekkor már muladozónak tűnő jóslóimmal. 

Azt hiszem, én a sokadik szülés után is a rutintalanok táborát erősítem. És már előre röhögök az október elejei szülésemen.

2011. szeptember 10., szombat

Ötnyulak

Az, hogy nem mindig egyszerű az életünk, -nem újság.
Az, hogy szeretjük önmagunk életét olykor/mindig még eseménydúsabbá tenni, -az sem.

Nadehogy, a férjek gyöngye hazaállít 5 darab 1 napos kulcstartóméretű kisnyúllal, melyek árván maradtak és hozzápróbálja az aktuálisan alfa-anya szerepet betöltő nyulunkhoz, de valahogy juszt sem akarnak összeszokni, majd mikor kérdőjelekkel az arcomon valami érdemleges választ várok a hogyan tovább?-okra, mert rínak a kicsik, nem szól, csak fölcipeli őket egy baba szappanos dobozban és a továbbiakban a lelkiismeretemre bízza a választ! (és közben Hunor már skandálja a lépcsőfordulóban, hogy Anya fogja szoptatni a kisnyulakat)

Igen, ismét dezsavü. A gyerekszobában, -igaz, most nem a járókában, hanem egy aprócska dobozkában egy gyermekkori pólyába bélelve- szundítanak a kétóránként jólevő, egyszerre 2,5 milli kecsketejet beszlopáló árvácskák.


Feladom önmagunk megértését.

2011. szeptember 9., péntek

Anya, kezdődik!

A nagyfiam ma délben azzal fogadott az oviban, hogy készített nekem egy karkötőt. Hitetlenkedtem egy sort, de aztán az óvónénik segítségével, hamar fény derült a mikéntekre és akkora nagy piros pipa került a rég nem karózott elveim mellé, mely megtámaszt most jó ideig. 
Lesz nálunk egy vándorkiállítás, melynek keretében a szervezők ma látogatást tettek a helyi hagyományőrző óvodánkban is. S ha már jöttek, nem érkeztek üres kézzel, igazi kincseket vittek a legkisebbeknek: agyagot és nemezeléshez szükséges anyagokat, szénrajzokhoz való eszközöket, valamint szövéshez való textíliákat.
A kicsik bármit kipróbálhattak, szokás szerint, semmi sem volt kötelező. És az ezidáig minden közösségi kötelező alól ügyesen kibúvó nagyfiam most elsőként foglalta el a helyét a nemezelő asztal mellett és saját maga kútfőjéből merítve karkötőt készített nekem, sötétzöldet, mert olyanom nincs. És nagyon büszkén adta át, és én még büszkébben viselem, főként annak tudatában, hogy hazafelé még a használatára is kioktatott ("Anya, ez mindig-mindig rajtad kell legyen, fürdéskor is, csak törölközéskor kell levenni, és ha születik Zsiga, akkor is rajtad kell legyen, mert erőt ad!")

És annyira örülök, hogy Hunor esetében minden mehet a saját maga alkotta tempó szerint. Hogy semmi sem kötelező. És mégis megérik-beérik rá. És gondolok itt az átaludt éjszakákra, a beszédre, a szobatisztaságra, az óvoda-érettségre. És akár most a manuális dolgokra.

(és akit a cím megtévesztett és az alapján azt hitte, hogy szülünk, az most dőljön hátra és engedje el ezt a gondolatot még kb egy hétig:  a kiszemelt kórházban egy hetes felújítás van a szülészeten... itt addig nem lesz szüléstörténet, míg azt be nem fejezik!)

2011. szeptember 8., csütörtök

4 év? állapotunkat tekintve talán 44...

Megbolydult hormonjaim játékaként ma már túl vagyok többrendbeli teleormányolt papírzsepin. (itt is köszönöm a reggeli kávé mellé emailben kapott szüléstörténetet, amiben volt minden földi jó, és ennek örömére az amúgy is duzzadt nyálkahártyámat még jobban feláztattam). Aztán a kistündér Csiribirit kért zenei aláfestésnek, no, nem kell arra gondolni, hogy megzabolázódott a kiskirálylány, az ő kedvence a bumbumbum-os, amit már most lelkesen üvölt a megfelelő helyeken. (ettől függetlenül nekem azért akadt pár líraibb, amin kedvemre szüttyöghettem, a kis szívarcúm csodálkozó pillantásai tüzében)

S hogy a mai napunk még tökéletesebb legyen, reggelre apjuknak csípődött be valamije-valahová deréktájékon, majdnem ott is ragadt a birodalmi trónon, bár csillámporos hercegnője végül sikerrel, szinkronnyögve buzdította felállásra. És további címszavakban: tömegoltás a szemerkélő esőben és romantikus megemlékezés egy négy évvel ezelőtti napra. Ami akár 44 éve is lehetett volna. Vagy 444.


"Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szívem, s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra."
/Weöres Sándor/

2011. szeptember 6., kedd

Udvari harcosok

Csak megtöltjük azt a "baleset" címkét giga méretű betűig...

Szombaton megérkezett a téli tűzifánk. A skacok vállvetve talicskázták be, ki-ki a mérete és teherbírása szerinti mennyiséget. Idősebbik bohóchalunk addig-addig ugrabugrált, amíg sikerült közelebbi kapcsolatba lépjen az udvari lépcső sarkával. A találkozás szerencsésnek mondható, kicsit hasadt-nem vérzett-nagyon dagadt, és napokkal később is a szivárvány összes fellelhető színében pompázik a jobb félteke.



Kismici szája-homloka már szépen gyógyul. És tényleg olyan ez a blog lassan, mint egy betegnapló: ha éppen nem arról írok, hogy melyik gyerekem hol és miben törte szanaszét magát, akkor beriasztok egy kis szülésesdivel. 

2011. szeptember 5., hétfő

Folytatás

Este, miután jól megriogattam a környezetemben élő összes jóérzésű embert, egy forró fürdő után (ami természetesen totálisan elmulasztotta az összes kóbor fájásomat is), ágynak dőltem és komatózus álomba merültem. Reggelig. Hosszú hetek óta először még egy hajnali mosdómenet se tudott felébreszteni. 

Kora reggel már vasalgattam, sárkánykodtam kicsit, majd elvonultunk az első hivatalos ctg-nkre. (ami elviekben a második kellett volna már legyen, de nem akadunk fel az ilyen apróságokon, mint egy hanyag kismama). Árukapcsolással megejtettük az utolsó trimeszter vérvételét is, és egész időben zártuk a napot. (már ha az egyórára beesést Hunorért az oviban annak lehet nevezni)

A ctg-t, az évek rutinjával, felturbóztam egy kis negédes icetea és diós búrkifli kombinációjával, ami talán túl jól sikerülhetett, mert Zsigárdi uraság majd szétrúgta háza falát, negyed óra elteltével le is kapcsolt a kedvesdrága szülésznő a rendszerről. Közben megvitattuk az előző napi izgalmakat, amiknek különösebb jelentőséget ő sem tulajdonított, csak a szokásos örökérvényű frázisokat pufogtattuk el, melyek szerint nincs két egyforma szülésindulás valamint, hogy többedik gyerek, komótosabban készülődik neki a nagy útnak.

S hogy én mit szeretnék? Mivel az összes gyerekem túlhordott vagy annak közeli állapotban döntötte el a megindulását, és ezt most sem vártam másképp, kiegyezhetünk egy szombat koradélutáni startolásban. Mert akkor még fodrászhoz is eljuthatnék akár. És az összes előre betervezett is megvalósulhatna.

2011. szeptember 4., vasárnap

Látogatottságnövelő bejegyzés következik

Bár még nem akartam írni róla, mert ugye ez nem is igazán jelent semmit (a linket csak saját felelősségre nyissátok, undi elemeket tartalmaz!), csak annyit, hogy talán lassacskán munkába lép a gépezet, de aztán arra jutottam, mégiscsak lejegyzem a későbbiekre vonatkozóan. 
Mert milyen jól is jött ma ennek tekintetében, hogy pár évvel ezelőtt oly gondosan és gyakorlatiasan fölvéstem, hogy mi kerüljön a kórházi csomagba? Pillanatok alatt becuccoltunk Hunor segítségével, -bár részéről voltak kényszeres elemek, pl. amikor körmeszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy kórházi könyvként az annapetigergőt vigyem, mert Zsiga azt szereti, vagy amikor a n+1.-en plüssállatkát kellett kiebrudalnom a szülőszobai pakkból-, de alapvetően szűk 10 perc alatt minden a helyére került. 

És nem, lélekben csöppet sem állok még készen a szülésre. Kettő darab jóslófájásokkal bőven átitatott éjszakát tudok magam mögött, és a jövőhetünk programokkal sűrűn teletűzdelt. Fáradtnak és erőtlennek érzem magam, és ezen az a  tény sem segít, hogy a lelkiállapotom a tüzetokádó sárkány és a sírásból hisztérikus röhögésbe átcsapó némber között lebeg. S közben rendszertelenül fájdogálok.

2011. szeptember 2., péntek

Az első ovis nap eredménye

Tegnap megkezdtük az ovit. Nem éreztem félelemet egyetlen pillanatig sem, hiszen hetek óta egyebet sem hallok, mint azt, hogy mikor lesz már végre ovi, és ha elsétáltunk az intézmény előtt, mindig rá kellett próbálnunk a kapunyitásra, hátha mégiscsak nyitva van és csak én nem tudok róla. (és itt is kösz fiam, a megelőlegezett bizalmat)

A nagy nap közeledtével már rendezgettem agyban a gondolataimat, ám setét árnyként egyre többször követett az a gondolat, hogy az oviszsákot csak sikerált valahová nagyon jó helyre elsuvasztanom. Természetesen, hogy meglegyen. Még emlékszem arra, hogy kivételesen gondosanyaként, amint véget ért az óvodai év, hazahoztam, kimostam és kivasaltam, majd töprengtem egy sort, hogy hová is tegyem, és végül felcsillan a fény, és betettem oda. Valahova. Bárhova. Akárhova. Amire, egy hónap távlatából, már nem emlékszem. 
Még uccsó este is bíztam a mindentelrendező gondviselésben, és önmagamat felmentve hajtottam álomra a szemem, reggel majd csak benyúlok abba a szekrénybe, -amibe előzőleg már többtucatszor!-, és most tényleg ott lesz az oviszsák. 
Persze, nem volt. És amint ezt két ártatlan mondat közt közöltem a közel négyévesemmel, robbant is a bomba. Hogy mi??? PONT ELSŐ NAP NINCS MEG AZ OVISZSÁK? Így ő nem mehet oviba! Volt itt kérem szépen, minden földi jó, Huncos hörögve és morogva kirugdosta a számára elérhető magasságokban leledző szekrénye tartalmait, én először próbáltam megnyugtatni, hogy oviszsák nélkül is van élet, de bármi kedves, csak olaj volt a dühe tüzére. Így végül én is a kemény fellépést választottam az egy szál fütyiben komikusan (és kísértetiesen rám hasonlító) tombolóval szemben, alternatívaként felajánlottam annak a lehetőségét, hogy amíg nincs új oviszsák, addig nem kell mennie oviba sem. Erre lehiggadt és ideig-óráig beérte a kedvenc kutyás-macskás zacskójával is. 

A következő meglepetés a délelőtt folyamán ért. Örültem, hogy egy gyerekes, lányos anyuka lehetek, gondoltam elintézzük a kötelező köreinket, csakcsajok módon. És itt nem kell hosszú sorbaállásokra gondolni, kis lélekszámú faluban élünk, mindenhol 5 perc alatt végeztem. Az ilyenkor kötelező (most éppen a várandósságra/szülésre vonatkozó) kérdezz-felelekekkel együtt. A postán-bankban még bűbáj királylány volt, két kézzel szórta csókjait, a mellettünk üzemelő boltba érve, azonban egy új arcát ismerhettem meg törpillának. Kezdve azzal, hogy gyakorlatilag kifutott az útra, és folytatva azzal, hogy nem akart távozni a boltból, ami igen frekventált és háperszehogy tetszetős volt számára, hogy minden vásárlónak volt egy kedves szava hozzá. Végül a bevásárolt termékekkel útnak indultam haza, gondoltam alkalmazom a Hunornál már bevált módszert, búcsúzom-otthagyom és duzzogva ugyan, de követ. Búcsúztam-otthagytam, ő sikított és a lépcső tetejéről egyesével dobálta ki utánam a papucsait. Kellemes percek voltak ezek is. (végül egyik hónom alatt a bevásárlással, másik hónom alatt a sikoltozó Kismicivel, és számban a lakáskulccsal távoztunk a helyszínről. És akkor csodálkozom, hogy már előre sajnálnak az emberek a három gyerek miatt)

Kis lelki felkészülés után nekivágtunk Huncosért az oviba. Ott egy újabb meglepetéssel várt a Legidősebb, homlokán egy kétcentis ragtapasszal, arcán karmolásokkal, akár egy dzsungelharcos. Mint kiderült, az egyik csoporttársa aknásat játszott, melynek lényege, hogy ül a földön és a körötte lévő tárgyakat (kavicsok, homok, faágak, rohadt gyümölcsök -több gyümölcsfa is van az ovi udvarán-), aknavetőként dobálja maga köré. Az én értelmes nagyfiam meg beállt hősiesen az aknavető elé, így válva háborús hőssé. 

Pár napja kérdezte tőlem valaki, hogy mire vágynék most a legjobban az életben. Sok dolog eszembe jutott akkor, de mára már tudom, mi az az egyetlen, ami jól esne. Szeretnék unatkozni egy kicsit.

2011. szeptember 1., csütörtök

Gyermekeim beszélgetnek

Remélem, az évek előrehaladtával, ennél értelmesebb diskurzusra is sor kerül majd kettejük között, mint ezek a fajta klasszikusok, melyekből naponta többtucat születik, különböző variációkban és témákban.

Az alapszituáció: egymás mellett ülnek kanapén/szőnyegen/autóban. Hunor tárgykört választ, tegnap előtt történetesen a barátaival próbált meg Kevésszavas Kismici előtt felvágni. Emígyen:

H: Nekem sok barátom van!
M: Nyem.
H: de igen, Minka, nekem az oviban sok barátom van. Nem hiszed?
M: Nyem!
H: Felhívjam a barátomat, hogy elmondja neked, hogy ő a barátom?
M - bólogat mélyeket.
H - elővesz a zsebéből egy kisautót, tárcsáz és beleszól: Háló, szia barátom! Minka nem hiszi el, hogy a barátom vagy! (háttérben M ismét közbeszól egy határozott Nyem-mel)
H -kis szünetet tart, majd telefonál tovább: elmondod neki, hogy a barátom vagy? El? 
M -fejcsóválva Nyem-ez rendületlenül.
H - leteszi a kisautót, majd Minka felé fordulva: Most már elhiszed, hogy a barátom?
M: Nyem!

És itt a vég. Hunor dührohamot kap, és jobb esetben csak üvölt, rosszabb esetben hozzávág valamit a kishúgához. 

És nemsokára már hárman lesznek. Csodás.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator