2011. december 31., szombat

Évzáró statisztika

Mióta szolgáltatót váltottam és nálamnál hozzáértőbbek elmagyarázták miért is jó az nekem, ha van a blogomon statisztika, azóta előszeretettel csemegézem a heti hírlevelet. Ebből nyújtanék egy csokorra-valót, szeretetvel.

A keresőkifejezések a kedvenceim. Mostanában a legkelendőbbek a "parti drogok" (na, ez hogy?) vagy az "anya-lánya szexvideók" (ilyen van?) , de mintegy mellékesen "2012 december 12 világvégé"-vel is többször visszalátogattak. (Kismici alaposabb megismerése után azon egy csöppet sem csodálkoznék, ha éppen a 3. születése napjára esne az ősrobbanás). Aztán van olyan is hogy "hogy mi" (aha az), "villámmekvín képek" (azok itt nincsenek, csak beszélünk róluk), "egy átlagos nap" (fehér holló), valamint "emeletes ágy összeszerelése", (ehhez a mellékelt linket tudnám ajánlani, mi eszerint dolgoztunk). De kerestek már nálam "kecske fejőgép"-et (azt úgy hívják cucka), "220-as vérnyomással mit kell tenni?" (felkeresni a körzeti orvost, bár nekem most erőst rendült a bizodalmam a doftorokban, igyon inkább fagyöngy és galagonya teát), "a többedik szülésnél nincs túlhordás" (nagyon rossz helyen jársz, itt csak az van. többedikre is), "közösen meztelenkedünk" (veled és itt aztán biztos nem)

A legtöbben még mindig a régi oldalunkról látogatnak ide, ezt követik Csöpkéék (régi és új oldalukkal egyaránt szerepelnek a listán), és nagyon szorosan következik a Kingáéktól érkezés. (a top tenben benne vannak még: Lillusék, Dius, Anyus, Csilli, Nani és egy számomra rejtélyes -és/mert zárt- Dominikalány honlap)

Szeretném megköszönni azt, hogy még mindig itt vagytok, hogy amikor feladnám, érkezik egy apró jel, egy pozitív gondolat, és újra erőre kapok. Hogy meddig írok még, azt nem tudom. Míg itthon vagyok, gyed-betegen, mindenképpen szükségem van erre a kiskapura, amin keresztül friss levegőhöz jutok vagy éppen kiengedhetem az itthoni gőzt. 
Köszönöm, hogy velünk vagytok, hogy kíváncsiak vagytok a mindennapjainkra, hogy hozzá(m)szóltok. Ez az év (is) mérföldkő volt a javából, voltak nagy megmérettetések, és óriási bukások. Születtek új barátságok és pár elvásott szál is lengedez még elvarrásra várva. Megszületett Bigi is, aki most már fődíj esélyes a legbesimulóbb gyerek kategóriában. Nagycsaládosok lettünk, és ennél többre én igazán sohasem vágytam. (talán csak még nagyobbra...)

Kívánok minden olvasónknak, barátunknak és szerettünknek egy olyan boldog új esztendőt, amelyben mindenki megtalálja a számításait, a boldogságát. Kívánok mosolyt a fáradt arcokra, megbékélést a keresőknek, társat az egyedül járóknak. Nyugalmat és figyelmet. Egymásra. Önmagunkra.

Bízz magadban!

Klasszisokkal jobban érezném magam, ha most az egyszer átvert volna az a jóöreg ösztönöm vagy  megérzésem.

Karácsony előtt pár nappal írtam, hogy a legidősebb legényünk ismét hasznos tagja a Holdacska csoportnak. Bár látszólagosan nem volt baja, nekem valahogy továbbra sem tetszett a gyerek. Túl voltunk egy öt napos AB kúrán, és mindenki azzal nyugtatott, hogy a hallása még akár hosszú heteken át nem lesz tökéletes, nekem mégsem tetszettek az éjszakai hurutos köhögései, a stagnáló aligtaknyolása. Egészen addig erősködtem, amíg a hitös fel nem vette a kapcsolatot egy fül-orr-gégész szakorvossal, akihez mindent rámkenve jelentkezett be. (a feleségemet aggasztja, hogy még mindig nem hall a gyerek, hehehe)
Tegnap délelőtt volt jelenésünk a rendelésén, ahol aztán beigazolódott a rossz érzésem. Rókabékának mucosus otitise (nyálkás középfülgyulladás) van, az arcürege telve gennyel, mellette hörghurut (szövődmény) és a fülei annyira tömve vannak fülzsírral, hogy beláthatatlanok. Ha sikerül a parafinolajos-melegítéses feloldása, még akár megúszhatjuk dobhártya érintettség nélkül is. Szavam nem lehet, ahhoz képest, hogy milyen keveset járunk szakrendelésekre (sőt, konkrétan ez volt a harmadik, az első kettő könnycsatorna-átmosást is beleszámítva, amit még pár hónapos korában abszolváltunk), Hunor ügyesen és talpraesetten elmondta a panaszait, jelzett, ha fájt a vizsgálat, de nem mozdult, egészen az orrbecsöpögtetésig. Ott eltörött a mécses, nem használt semmilyen korrupciós felajánlás, maradt a vegytiszta erőszak. 

Egy szekérderéknyi használati utasítással távoztunk, valamint egy 10 napon át tartó szélesebb spektrumú AB-, két fajta orrcsepp-, egy fülcsepp-, köptető- és egy bélregeneráló receptjével. A patikában megvettük a Cuki (és a doktornő) által ajánlott gyógysapkát is, még szerencse, hogy a szülinapokra kapott AnnaPetiGergő valamelyikében valaki "füles" volt és így nem tiltakozott annyira a sapek ellen a fiatalember, és azóta is büszkén viseli. Nem úgy a maceratúrát, ami az egésszel jár. Csöpögtet-szív, csöpögtet, bevesz, lenyel. És akkor jó, ha a csöpögtetés-orrszívás annyiszor történik, ahányszor egy jóvágású nátha esetében a fölnőttek kifújják az orrukat. Gyakorlatilag folyamatosan. Elég csak felemelnem a kezem, és már riadtan összerezzen a kölök. Még van hátra 9 nap. 

Igazán csak halkan és zárójelben kettő darab dolgot jegyeznék meg. Az egyik az, hogy ötödik hete stagnálunk, és ez engem mélységesen kétségbe ejt és elszomorít, ugyanakkor fölöttébb dühít is. Mert 4-szer látta orvos, többször jeleztem telefonon is, hogy nem érzek átütő javulást. És mivel ennek a fajta alattomos fülgyuszkónak gyakorlatilag igazán nincsenek is klasszikus tünetei, ha én nem erőszakoskodtam volna meddig jutunk a szövődmények palettáján ...?
A másik. Tudatosan vállaltuk a gyerekeinket és tudom azt is, hogy minden pénzbe kerül, ennek ellenére sokkolt ahogy röpködtek a tízezresek, akárcsak ősszel a falevelek. És persze, hogy kiváltja-megveszi-megteszi az ember a legjobb tudása szerint a tőle telhető legtöbbet, de könyörgöm, jelen esetben csak egy bagatell fülgyulladásról van szó, abba bele se merek gondolni, mennyibe kerülhet, ha egy gyerek igazán és tartósan beteg... 

(és az előző poszthoz: elbír az emeletes ágy felső szintje. már alig várom, hogy Hunor újra óvodás legyen, hogy a délutáni "magányos" perceimet ott tölthessem, ugyanis kismici a pofáraesése óta nem mer feljönni. )

2011. december 28., szerda

Az úriember

Délutáni vasalás közben (melyet szigorúan a gyerekszobában kell teljesítenem, Kolompos zenei aláfestéssel), szemem végigsiklik az új ágyukon és picinyke sóhaj kíséretében hangot adok sóher énemnek. Ez nem vicc, világ életemben emeletes ágyra vágytam, de egykeségemből fakadóan drága szüléim sosem vettek igazán komolyan. (és nem mellesleg a nagypapám nevével intarziázott századfordulós, kézzel faragott polgári bútoraink közé semmiképp sem illett volna egy szocreál emeletes ágy)
Hunor, az örökjószívű egyből felajánlja, hogy szívesen megosztaná velem a fönti ágyát, habááár -nyújtja el miközben az ágyaláját vizslatja- azt nem hiszem, hogy ez elbírna téged, anya.

Hát kösziszépen. Oké, érzem én azt a 3 nap alatt 3 rámcsússzant zabálásból fakadó kilót, nade azért mégiscsak! (és január egytől újvilág, ma update leckéket vettem a világhálón és célul tűztem ki, hogy bármennyire is hasad meg a szívem az ottfelejtett falatokért, beszüntetem a házi konyhamalac funkciómat és félre teszem az etióp gyerekekért folytatott aggodalmamat, helyette imprintingelem a minden maradékot eltüntető baromfiudvarunkat)

ünnepi élménypillanataink





2011. december 27., kedd

A hívőknek és a szkeptikusoknak

Azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, Hunor hány éjszakát aludt végig egyhuzamban a miágyunkon kívül. Talán egyet. Vagy kettőt. Még a régi lakásban, de akkor is egy szobában, és éjjel átjött. A mi hálónkon kívül pedig egyet sem. Sosem. 
A kezdetekben nem szerettem kimondani, mert a kimondások azok mindig olyan véglegesek, megmásíthatatlan állításokká nőnek. Szóval, együttaludtunk. Egyszobában, egyágyban. Először hárman, aztán már négyen, s végül most öten. Minka párszor még aludt a kisrácsosban, de Bigi már egyszer sem. És jó (volt) így, nekünk is, nekik is, erre volt/van igényü(n)k. Hiszek abban, hogy minden gyerek beérik a társadalmi konvenciók által támasztott elvárásoknak. Ki előbb, ki utóbb.

A klasszikus városi legendáktól, melyekben a tizenéves gyerekek még mindig a szülők között alszanak, mi valahogy egyetlen pillanatig sem tartottunk. A jólbevált válaszom az aggodalmakra, általában az volt, hogy az első barátnőjét Hunor biztos nem a mi ágyunkba hozza be, közénk. (bár Apjuk ezt egyetlen percig sem bánná, váháhá).

Pár hete-hónapja visszatérő motívum az esti meséinkben az emeletes ágy. Olyannyira, hogy ezt kértek karácsonyra is, közvetlenül a távirányítós autó (mert ettől lesz igazán boldog karácsonyom -by Hunor) és a baba mellett (újabban Kismici tartozéka 1-2 kopasz és meztelenre vetkőztetett baba, s ha megkérdezik tőle milyen ajándékra vágyik, komolykodva odaböki, hogy "baba").
Kicsit remegő gyomorral ugyan, de beszereztük az óhajtott ágyat, melyet majd a helyzet úgyis adja magát módon kívántunk bejuttatni a gyerekszobába. Adta is magát, Hunor ugyanis kiszúrta a pincében az ágy elemeit és annyira boldog lett, hogy könnyes szemekkel csivitelte, hogy a Jézuska elhozta a várt ágyat és hogy milyen aranyos meg kedves, és pillanatok alatt maga kreált magyarázatot is arra, hogy miért egy nappal korábban és miért a pincébe helyezte le. (sok kisgyerekhez kell mennie és nagyon nehéz az ágy, gondolta leteszi, aztán majd jön és összeszereli, de ezt igazán már nem is kell neki, mert majd Apával ők ketten)
A 24.-ei estét sikerült elbliccelni, a várt távirányítós autó és a baba megtette a kívánt hatást. Együtt voltunk, játszottunk nagyokat, ennyi év rutinnal és vendégfogadással a hátam megett már meg sem kottyant a karácsonyi előkészület, (évek óta kialakított és bevált receptjeink vannak, ipari mennyiségben utazunk, így szilveszterig majdhogynem kitartanak a maradékaink). Teljesült, amire vágytam. 
25.-én apjuk gyűjtött annyi lelkierőt, hogy sűrű anyázások közepette összeszerelte az ágyat és ezáltal újabb problémák merültek fel, így gyakorlatilag át kellett rendeznünk a gyerekszobát. Vérmes reményeket nem fűztünk az ottalvásukhoz, de mire végeztünk megállapíthattuk, hogy igazán előnyössé változott a gyerekszoba összképe. S ha még kikerülnének a bedobozolt kiegészítők is! (falmatricák, képek, hungarocell figurák)
A kölköknek nagyon tetszett az új birodalom, fel le mászkáltak a létrán, plüssállatokkal kuckósítottak, Hunorhoz fölkerült a már csak 3 húrral büszkélkedő "tikár" is, Mici körbebástyázta magát macskákkal-babákkal. És persze nem ő lett volna, ha Maugliként nem próbálta volna egy kézzel lógva tartani magát, hogy aztán bemutasson egy klasszice ajakfelszakadásos pofáraesést. 
Annyira nem volt még gyakorlatom az esti "fektetésben", hogy fürdetés után segítséget kértem... Hunortól. Megkérdeztem, hogyan szeretné a "szertartást" kialakítani. Kérte, hogy legyen halványfény, meséljek két mesét ebből, és aztán menjek ki nyugodtan, de az ajtót hagyjam nyitva résnyire. (Én kiegészítettem a létrán felmenetel előtt egy jóéjtpuszival, és kijövetelemkor is eggyel meg egy buksisimivel.) Így is tettem, a nappaliban még a  tévét is kikapcsoltuk, és riadtan néztük egymást a hitössel. Közben Kismici ki-be csattogott, valahogy éreztem, hogy ő lesz a gyenge láncszemünk. Pár perc múlva nem bírtam tovább és bementem meglesni mit csinálhat elsőszülöttünk. Az alábbi kép fogadott a felső szinten: 


Hitetlenkedtünk egy sort, aztán rákoncentráltam Kismicire is, aki nem nagyon értette a koncepciót és a hálóban kereste továbbra is a matracát, közvetlenül a mienk mellett. Végül befeküdtem mellé az alsó szintre, és pár perc múlva már ő is aludt. Hunor reggel 8-kor, Kismici 6-kor csattogott be hozzánk.


A tegnap este, az elhúzódó vendégeskedés mellett is már zökkenőmentesebben zajlott. Hunor már mászott is fel a maga szintjére, Kismici még rótt pár kört, aztán ő is betalált a helyére. Én pedig kényelmesen olvashattam még órákon keresztül az ágyamban. Majdnem, mint régen.
És ma már át sem jöttek, én 9-ig aludtam, a skacok 3/4 10-ig.(apjuk korán balra el, már dolgozik sajna)

S hogy mi miként éltük ezt meg? Azt hittük, hatalmasat alszunk végre a visszaszerzett területünkön. Ehelyett: az első éjszakán felváltva róttuk a köröket, mindenfélékre fogva, hogy miért is nem alszunk jól. (félünk, hogy lepotyognak, hogy megriadnak, teleettük magunkat, szomjasak vagyunk, mosdójárat, csillagok állása, hajnal 4-kor jeget kapargattam a fagyasztónkról, majd átrendeztem a fűszeres polcunkat a konyhában, Hitös pedig kávégépet takarított...) Aztán reggel mindketten kiböktük: hiányoztak mellőlünk. És örömködtünk, hogy legalább egy ágyasunk még maradt azért.


Kirepültek a madárkáink, brühühü.

2011. december 22., csütörtök

Hát akkor boldog karácsonyt!

Címszavakban: mindenki meggyógyult, ma már oviban a legnagyobb, Kismici éjszakai járatai minden reggelre okoznak pár felhőtlen percet (a legújabb, hogy ő alszik el legutolsóként, míg mi már javában álomország határán ejtjük csatornába az okostelefonunkat és próbáljuk nyugtatgatni magunkat, hogy nem is fontos az a többszáz odalett telefonszám -ezt álmodtam, addig Kismici még kétszer átöltözik, miközben átesik valamelyikünkön, sosem felejt el sissegés közben "csöndben-csöndben"-t mantrázgatni, ma éjjel kis liszttel felszórta a konyhát, tiszta Holle anyó ez a lány), Bigi pedig a nagy fülesmizéria közepibe kicsúszott a fókuszunkból, így csak a tényeket tudom, valamikor megugrotta a duplaszaltóját, azaz ráduplázott a születési súlyára: 6810 gramm és szintén egy óvatlan pillanatban a 62-es ruhaméretétől is érzéketlen búcsút vettünk. 

Csúszunk, mint általában, de most már kezdem valóban elhinni, hogy tényleg itt a karácsony, annak összes ríl életképével (még vár ránk egy 24.-e hajnali ikeja emeletes ágy összeszerelés, amíg a gyerekek alszanak) és vicces manójával.

Kedveseim, ezúton is köszönöm, hogy kitartottatok velünk-mellettünk, jóban-rosszban, betegségben-születésben!

BOLDOG ÉS MEGHITT ÜNNEPET KÍVÁNUNK MINDENKINEK!

2011. december 20., kedd

Napi átlag fogyasztás

Pénteken úgy esett, hogy jól esett, hogy részt vehettem egy évbúcsúztató borvacsorán, melynek keretein belül csodálatos és letisztultan finom egri borokat fogyaszthattunk a fenséges vacsora mellé.

BigulkaCsigulka persze nem bírta a hosszas nélkülözésemet, konzervből kellett kiszolgálni, és így derült ki, hogy a legkisebbünk 6 óra alatt fél liter üzemanyagot fogyaszt, ami fölszorozva, napi kettő liternek felel meg. Hoppácska. És ha ehhez még csatolom a napi fagyasztást is, tényleg csatasorba állhatok egy jóltejelő magyar tarka mellé.


Azt ugyan nem tudom, hogy százon mennyit használ el vagy hogy mennyi a részideje, de tegnap legurult/lekúszott/leevickélt a matracunkról és egyetlen mukkanás nélkül konstatálta az új domborzati viszonyokat.

2011. december 19., hétfő

Közelít az évvége

... és bennem ezer dolog fortyog-kavarog. Nem tudom kizárni a külvilágot, nem tudok szívvel-lélekkel ünnepbe öltözni és várni a csodát. 
Pedig készülődünk, hetek óta téliesített díszes a lakás, esténként égnek a mécsesek, a párologtatóból karácsonyi illat árad, néha még a belénkivódott bummbummbumm-ot is le tudjuk valami karácsonyos mjúzikra cserélni  és kisütöttem már több raklapnyi mézeskalácsot, (amik azóta persze már rendre elfogytak), de idén valahogy túl sok a kézzelfogható negatívság, ami alattomosan, küszöb alatt beszivárogva mérgezi az életünket. 

Ajándékok ügyében sem lettünk a fogyasztói társadalom példaképei. Hatalmas dolgot kértem, de sajnos az egyik plázában sem kapható: azt, hogy 2-3 napot MEGSZAKÍTÁS nélkül együtt lehessünk. Se egy telefon, se egy rövidke gyógypillantás egy tüncibünci állatkára. Se egy gyors oltás, se egy lemaradt aláírás a hivatalban. Az igazi ajándék a kettesben eltöltött idő lenne, de jelen állás szerint (és előreláthatóan még jópár évig így is marad), ez kivitelezhetetlen.
A Jézuska a kicsiknek már beszerezte a régvárt ajándékot is, a hálószobából önkénti kiköltözésük elhagyhatatlan tárgyát, egy emeletes ágyat. Végül ERRE esett a választásunk, felül Hunor szeretne aludni, természetesen -most éppen- Matuka ágyneműben (keresem már, keresem), de kiegyezik Villám mekklinnel is. A hölgyemény meg alul szeretne, matracon héderelni, -háperszehogy maca-, hercegnős ágyneműben.

A mindennapi körülményeink sem túl ideálisak: Hunor füles mizériája végül odáig fajult, hogy csütörtök délelőtt érte kellett mennem az oviba, semmi panasza nem volt, csak egyszerűen rosszul érezte magát, estére kicsit belázasodott. Péntek reggel szakorvosnál kezdtünk, tüdeje-torka-orra tiszta, így előbb homeopátiával indítottunk, a szervezete a jól eltalált szer hatására bereagált egy 40.5 fokos lázzal, hidegrázással és néminemű félrebeszéléssel. Ijesztő fordulat az, amikor a saját gyermeked nem ismer meg és összefüggéstelenül kiabál. (Volt azért egy vicces jelenetünk, amikor végre megnyugtattam és simogattam a fejét, megkérdeztem, hogy fáj-e valamije. Mondta igen, a lába. (miva???) Mert rajta csücsülsz, Anyuci. ) Estére jól lett teljesen, még borvacsorára is elzavart, az éjszakánk is remekül telt, szombat délelőtt ismét lett egy kis láza, de kedve töretlen volt. Vasárnap délelőtt ismét felkúszott a láza a csillagokig. (40 felettire) Ekkor a doktornéninkkel konzultálva arra jutottunk, itt az a pont, amikor eljött a -biztonsági okokból felírt és kiváltott- antibiotikum szirup ideje és ezennel lezárult egy újabb korszak: a négy év AB mentesség ideje is.  
Amiért ez nem a legjobbkor jött, az két, Hunor életében erős fontossággal bíró dolog: pénteken volt Huncos ovis szülinapi ünneplése, amiről természetesen lemaradt, és vasárnap délután az ovisok gyújtották meg kicsiny falunk templom téri adventi koszorúján a negyedik gyertyát, amiről szintén lemaradt, pedig állítása szerint volt egy kisebb, beazonosíthatatlan szerepe is.


Bágyadtan, de már nem lázasan. S hogy ez mi volt? nemtudom. A jolly jokerként bármikor kihúzható és bármit ráfogható vírusra tippelünk.

2011. december 14., szerda

Szülinapi parti

Mert volt egyszer egy szülinapi buli is...

2011. december 12., hétfő

Kismici kettő

Sosem fogom elfelejteni azt az ultrahangot, amikor megtudtam, hogy lányunk lesz. Emlékszem a doktor szavaira is (nem lehet minden alkalommal fiút csinálni), és emlékszem a félelmeimre, a vívódásaimra, hogy egy fiú után ugyan mihez is fogok kezdeni én egy lánnyal?! És nem felejtem el azt az éjszakát sem, amikor hosszas vajúdás után végre megérkezett közénk. Varázslatos, feledhetetlen érzés volt. Egy csoda volt a születése, egy hétköznapi álom beteljesülése.

Nehezen csiszolódtunk össze. Féltem tőle. Féltem, hogy elrontom, hogy túl kemény leszek vele, vagy  éppen hogy túl elnézően kezelem majd. Anyám túl magasra tette a mércét, szorongtam attól, hogy még a közelében sem fogok tudni érni. Az első hónapok óvatos tapogatózással teltek. Az igazi áttörést a diagnosztizált ekcémája hozta. Ekkor mertem igazán, -teljes lelkemmel átadva magam neki-, szeretni őt. 


Kismici a kislábujjától a feje búbjáig ízig-vérig nő. Egy kemény, harcias amazon cicalánybőrben. Roppant simulékony, türelmes és hihetetlen logikával rendelkező, kicsi érzékeny gyémánt. Tizenkétésfél kiló tömény báj, dacos önfejűség, kőkemény akarat. Köbö 3 hónapja csont egyedül öltözködik, mindennemű segítség nélkül. (Igen, zoknit is, cipőt is, igen nadrágot és fölsőt is. Átlag napi háromszor. Nem, a pelenkáját még nem tudja egyedül felvenni. És itt a még-en van a hangsúly.). Mindenevő és mindenivó, előnyben részesítve a húskészítményeket, kicsit háttérbe szorítva a gyümölcsöket.
A természetes úton történő érkezésével egy ismeretlen oldalammal szembesített és vaskos mankóval támasztotta alá rég elveszettnek hitt önbizalmam. Szeret, bújik. Ölelem, csodálom. Az én szerelmetes kistündérem...

Kidőltek

A nagy volumenű ünnepségről talán majd este, lábjegyzetként inkább megemlíteném a csodásnak egyáltalán nem mondható éjszakánkat. Korán feküdtünk, korán elaludtunk, hogy aztán még éjfél előtt vigasztalhatatlan Hunor sírásra ébredjünk. (elsőszülöttünk sírás technikája számomra roppant félelmetes, mert kezdi azzal, hogy elfelejt levegőt venni, majd folytatja a süvöltést köhögésig-fuldoklásig, különös alkalmakkor rókáig kitartva a magas cét...) Szerencsére, már beszél, így megtudhattam, hogy a jobb füle (füle??! OMG) fáj. Fájdalomcsillapító szirup, fülcsepp, orrporszívózás, mert nem akarja fújni a büdöse arra hivatkozva, hogy nem tudja, és tényleg nincs produktum a nagy kapacitású porszívancs ellenére sem.
Bigulka Darth vadereset játszott, szörcsögött és fújtatott, majd diszkréten ugatott párat, aminek a vége szintén egy laza kisvukot eredményezett, közvetlenül a két mellem közé. 
Aztán még volt zokniba bújtatott sómelegítés a fájó fülre, ágymegemelés a fuldokló- és levegőt nemkapónak.
Mindeközben a vellanykapcsolgatásokkal és emelkedett hangorgánumú szócsatákkal bővelkedő performanszban Kismici az igazak (és a születésnaposok) álmát aludta.

Reggel doktorbácsis kezdés, mert az éjjeli ügyeleti telefonkor jól megijesztettek, hogy a nagyonkicsiknél (3 hó alatti babáknál) a hörgőgyulladás egyszercsak átcsaphat tüdőgyulladásba. Igen, a láztalanság és vidámoskodás mellett is. Biggernyúl tüdeje tiszta, hörgőgyuszkója van, marad a konzervatív terápia: orrszívás, Hustagil balzsammal kenegetés és kiegészítésként fodormentával párologtatunk. (garantált az átható fogpasztaszag az egész házban)
Hunor füle tiszta, mára szabadnapot kapott az oviból, de holnap, ha nem lázas és nem fájlalja akármi-bármijét mehet.



Ma délben nem kellett könyörögnöm azért, hogy aludjanak...

Advent harmadik vasárnapja

A pénteki ovis kézműves-foglalkozás hozadéka ez a Hunor saját kezűleg alkotta papírangyalka az adventi koszorú közepibe. És milyen találó. 


A harmadik vasárnap angyala 
Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.

Pamparararamparam

Ígérem, egyszer utol is fogom érni a napjainkat, lesznek fotók, meg élménybeszámolók is a közös szülinapról, most kicsit ledöntött a lábunkról egy kis hörghurut meg egy kis fülgyuszkó, kinek mi jutott. Hangulatfokzóként egy fülbemászó napidal:


2011. december 9., péntek

S hogy mi van?

A december nálunk ünnepségsorozatos, menthetetlenül. Eddig elég jól vesszük az akadályokat, Huncos ríl szülinapja, a Mikulás prodzsekt is sikeresen abszolválva. S hogy érdemes volt-e játszani? hátperszehogy igen. Az éjjeli kikommandózásos ruhaszárítón átbalanszírozás zizegős zacskókkal eredménye egy korareggel már édesdeden éneklő kisróka lett, aki saját költésű dalával adott hangot tetszésének. Szövegében már most felismerhetőek a naiv költészetre utaló vonulatok, hogyaszonygya Mikulás, Mikulás, a jógyerekek ajándékot kapnak tőled, lálálá, Mikulás, Mikulás, én is jógyerek vagyok, lálálá.

Szombatra várható a grand mal* családi-baráti vonalon. Tegnap elkészítettem a hidegtálakat, kisütöttem sokrendebeli torta-alapot, Hunor tűzoltóautót rendelt eperkrémmel, amin így áll a tűzoltó (és ennél a résznél feláll, jobb kezét az égnek emeli, bal lábát kicsit térdben behajlítja és vigyorog), Kismici meg macskásat. Az ő torta alapjai még képlékenyek, bár valószínűleg kakaós lesz, csokikrémmel és/vagy marad a kerek tortaforma fondant macskával a tetején, vagy kivágjuk megőrülöktőle-dealányszereti HK macskára az alapot. Idő függvénye. (bár annak tekintetében, hogy ma gyerek-felnőtt kézműves-foglalkozás lesz az oviban, a hitös meg pigkillerkedik, azt gondolom ismét az éjszaka leple alatt fogunk alkotni, ergo sok időnk nem lesz)

S ha mindez még kevésnek bizonyulna, találtam egy blogot, amin ottragadtam és egyetlen éjszaka alatt kivégeztem, bár egyszerre tömény és talán kicsit sok is, de képtelen voltam lejönni, mindig csak még egyet olvastam vissza. Csütörtök hajnal 3-ig. Persze, most már könnyű, Bigul négy egymást követő napja átalussza az éjszakát, ami a gyakorlatban nálunk azt jelenti, hogy éjjel 11-től hajnal 6-ig durmol, nekem viszont 3-4 magasságban ki kő mennem fejni, ha nem akarom eláztatni a nyoszolyónkat. Vagy bedurrantani a tejtárolómat.


* ha már nagyroham: kedden hosszú hónapok vonakodása után, elmerészkedtem egy szemorvoshoz, mert jó ideje érzem, hogy valami gond van. Az asztigmatizmusom magasan szárnyal, napközben többször is előfordul, hogy a viselt szemüveg ellenére, a bal szemem kikolbászol a helyéről. Igen, balra el. Rém idegesítő esztétikailag is, de az igazi baj azzal van, hogy ilyenkor pár pillanatra minden egy képlékeny masszává válik körülöttem a dolgok elveszítik valós helyüket, körvonalukat. Általában kisebb koccanásokkal meg szoktam úszni. Esetleg pár kékfolttal gazdagodom.
Az összes frusztrációmat apránként rázúdítottam a nőcire, aki annyira kedves volt. És megértő. És megnyugtató. Akár egy pszichológus. És mindent elhitt nekem. Megállapítást nyert, hogy picurkát változott a cilinder beállítás, de oly mértékben aprócska ez a változás, hogy ez nem okozhat(na) ekkora életminőségbeli romlást. További vizsgálatok után megtudtam azért is furcsa az én történetem, mert abban az esetben, amikor az egyik szem kimozdul a helyéből akkor az agy azon félteke elrendel egy kis szünetet és ilyenkor a másik oldal (jelen esetben a jobb szem) veszi át a bal feladatait. Ám az én esetemben a pár másodperces szünetekben teljes a kikapcsolás, egyik oldal sem dolgozik. (vajon mit nem akarok észrevenni, ami ennyire a szemem előtt van?!). S a legérdekesebb az egészben, hogy az ilyen jellegű problémák egy hosszabban tartó lázas állapottól is előjöhetnek (az ugye volt, éppen Bigulvárás idejében), gyakorlatilag bármitől, hiszen az agy történéseivel-csodáival kapcsolatban a jelen orvostudomány igencsak sötétben tapogatózik...
Keddre elkészül az új szemem, ha amellett is folyamatosak a kikapcsolások, tovább kell mennem egy szemész neurológushoz. 
Először nagyon megijedtem, aztán amint lassacskán tudatosult bennem, hogy egy hétig meg kell tudnom oldani kikapcsolások nélkül, azóta egy sem történt. Pedig éjszakáztam, számítógép előtt is ültem, olvastam is, gyerekeket cipeltem, idegeskedtem, jókat röhögtem. Pont úgy éltem, mint eddig. És mégsem jött. 

Ennek tükrében, valamint a minden mindennel összefügg világnézetem elve szerint, ismét magamban kellene keresnem a megoldókulcsot még mielőtt a doftorok rám nem sütnek valami gyógyíthatatlant.

2011. december 5., hétfő

Kismici mondja

Miközben pucoljuk a csizmáinkat kollektíve (Anyu, léci mosd meg az enyémet is, mert én nem érem el a csapot...) jönnek a jobbnál-jobb kérdések. Mikor jön a  Mikulás? amikor már alszunk mindannyian. De akkor én ma nem alszom el soha-soha! (megvan rá az esély, édesfiam, ovi után lehúztál itthon egy közel négy órás este nyolcig tartó alvást...) És hol jön be a Mikulás? a kéményen keresztül. És beesik a kandallóba? nem esik bele, lecsúszik. aham, és onnan hogy jön ki? a kandalló zárva van, betöri? de arra felébredünk. nem töri be, majd nyitva hagyjuk az ajtaját, jó? jó.

A(z anyja) ki(s)csibe meg csicsereg egész nap, és engem totálisan kenyérre ken azzal, ahogy svédkislány néven nevezi magát. (bár utánanéztem a "puppa" nem egyéb, mint kemencében sütött, sajtos, töltött burgonya, tehát hű önmagához és van köze az ételekhez)


2011. december 4., vasárnap

A (korrigált) második

A második vasárnap angyala
A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra. 
 

Én a vízilovakkal vagyok

Egyetlen tulajdonsággal nem tudok mit kezdeni: mégpedig az emberi butasággal. S ha ez rosszindulattal és alkalomadtán irigységgel is párosul? sikoltva menekülnöm kell, mert hiába is sorakoztatom fel az ész érveimet, ha valaki szemellenzővel szocializálódott és ezen változtatni sem akar/tud, ott azon túl kell lépni, azt az ajtót be kell csukni.
Érvényes ez az univerzum történéseire is, de a saját közegünktől sem kell messzebbre menni. Amikor megérkezik a templomtérre a Mikulás és a könnyebb átugrani, mint megkerülni nagymami, gyöngéden betaszajtja onokáját és teszi mindezt úgy, akár egy jól irányzott tekegolyó: bábuk módjára röpülnek útjából a bőgő párévesek.  

Nem vagyok toleráns. Sosem voltam az. Igaz, türelmet tanítanak a kicsik  7/24-ben, de az más. Velük az vagyok. Egy bizonyos pontig. (pl Kismicivel egészen addig tudok az lenni, amíg éppen nem a magaspolcra feltett sminkcuccaimat kaparintja meg). Az 5 évvel ezelőtti énemhez képest pedig egy buddhista szerzetes lettem, bár tény, van még mit csiszolnom. Főleg a hangerőmön. S kicsit továbblépve, azon is érdemes lenne elgondolkodnom üres óráimban, hogy miért vonzom be az összes ikú betyárt és ha már bevonzottam, mért nem tudok jót röhögve odébb állni, mért rágódom a megoldókulcsukon álmatlanul forogva éjszakákon át?!

A hétvégén házi használatra kipróbáltunk egy új mézeskalács receptet, sosem fogom megérteni, hogy miért, amikor az évek óta bejáratottal sosem volt bajom. Ezzel annál inkább, baromi nehezen állt össze a tésztája, morzsálódott, és a kétszer két ügyeskezű segéd-törpnyúl sem biztosította a teljes gázzal való haladást. Persze menet közben az is kiderült, hogy tisztázatlan körülmények között eltűnt a formaszaggatós dobozom, így 90 százalékban nagy- és kismackók, 10 százalékban (olykor fejetlen) angyalkák születtek.

És igen. Elkészült a földesúr csűrkapuja is. Ezt is megéltük.

2011. december 2., péntek

Negyedik

Napok óta hangolódom a mai napra, akárcsak évekkel ezelőtt. Lassan valóban elfogadom, hogy nálunk a nagy eseményekre való készülődésekre az elő-frusztráció mindig rányomja a bélyegét. Így az esti üvöltözős pelenkapacsi kiosztása után villanyoltással díjaztam abbéli igyekezetüket, hogy az őrületbe kergessenek egymás piszkálásával-cincálásával, majd az abból fakadó nyávogásukkal. (könyörgöm, árulja már el valaki, hogyan kell higgadtan kezelni azt a szituációt, amikor a képedbe röhög a majdnemnégyévesed, te pedig fölényedből fakadóan próbálsz büntetni... és hol van még a kamaszkor?!)
A helyzet végül odáig fajult, hogy üzentem a Jézuskának, aki ma reggelre eltüntette szőröstül-bőröstül az adventi naptáraikat. (így leírva szembesülök igazán a setét és bosszúálló oldalammal...)
Ma éjjel valószínűleg csillámporba forgatták őket az álommanók, a szárnyaik még nem nőttek ugyan ki, de két angyalka közreműködésével telik a mai napunk. (bocsánat három, de Bigulkáról még nem tudok rosszat, egyelőre ő a mi simulékony Harmadikunk)

Délben felköszöntöttük a Négyévesünket, volt torta meg a régóta kért tikárt  is megkapta. Sosem pörgetem végig a cselekedeteimet: azóta a kiskobzos mindent zenei kísérettel ad elő, így beszélgetünk, így kotlott a gondolkodó trónján is. (apropó trónus: ma először maga intézte a Kula bácsit búcsúztató papírmunkát is, és saját bevallása szerint mától ez így is lesz, kivételt képeznek ez alól a folyékony macicsapatos napok...)


S hogy milyen ő? átlagos testalkatú (1 méteres 15 és fél kilós) visszapofázó, határait naponta többször is tágítgató kiskamasz. Igazi elsőszülött, annak minden előnyös és hátrányos tulajdonságával együtt. Érzékeny lelkű, okos, barátságos, életvidám kisember. A legtökéletesebb tanítóm, csupa olyan tantárgyat okít, melyeknek hiányában ma kevesebb lennék. Empátiára, türelemre és lelki tisztaságra tanít. És a legfontosabb dolgot köszönhetjük neki, amiért örökké hálásak lehetünk: családdá alakított minket.

Boldog Szülinapot kicsi Rókabékám! 

2011. november 29., kedd

Kéthónapos

Elvarázsol finomságával. Megbabonáz és elröpít valahová nagyon mélyre azokkal a rég nem látott ismerőskék szemeivel. Szeretem a puha érintését, az együttalvásunk birtokló tapintásait. Ahogy megpihen, puhán és lágyan. Ahogy rámnevet, ahogy megérint. Szeretem, ahogy kisajátítja lopott perceink. Ahogy reszketi érintéseim. Álommosolyát, háborítatlan békéjét, nesztelen rezdüléseit, mohón kapaszkodó érintését.
Szeretem, hogy annyira más és mégis ismerős. Szeretem a bőre lágyságát, törékeny ujjacskáit, hurkás combocskáját, gömbölyödő pocakját. Szeretem a huncut fényt a szemében, pöttöm hangocskáját, komolykodó arcocskáját.


(a hátam viszont egyre kevésbé szereti a húsnyúl este mért 6020 grammját...)

És nem tudok elmenni a másik közelgő dátum mellett sem, hiszen, éppen négy éve volt az utolsó ctg-s vizsgálatunk Hunorral, és akaratlanul is újraélem a várakozás pillanatait, az utolsó napok nyeretlen(gyerektelen)csikós zabolátlanságát...

2011. november 28., hétfő

Emlékeztek?!

Akik mégsem, azok számára ITT egy kis segítség. Újra használatban a kiskörtés. (csak tudnám harmincakárhány éve hogyan voltak képesek ilyen minőséget gyártani...? )

2011. november 27., vasárnap

Kezdődik az advent

Azt hiszem, sosem lett volna ennyire fontos és belémivódó ez az ünnep, ha négy évvel ezelőtt, éppen nem advent első vasárnapját választja a Legnagyobbik az érkezéséhez
Hiszen mi másról is szól ez az ünnep, mint a szeretetről és lelkünk készülődésére az ünnepre? A Természet körforgásának azon szakaszához értünk most, amikor felkészülünk a megújulásra és a szeretet ünnepére.
S ebben a globális változásban, valahol a nagyvilágban megteremtett egy anyát és létrehozott egy családot. Hiszen, mi is megváltoztunk, mások lettünk Hunor érkeztével.


Az első vasárnap angyala 
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

2011. november 23., szerda

Hejjóvoda 2.

Pár hete készítettem egy listát, nyomja már a bögyömet és még az eltelt hetek tükrében is tanácstalankodom. Alfák és omegák, kezdet és vég. Születés és halál. 

Valószínűleg korosztályos informálódás lehet, hiszen egy kedves baráti blogban is olvastam több felvonásban az érdeklődésről, igaz, ott kicsit idősebb a delikvens kérdező. S hogy miért kerülhetett ez nálunk napirendre, nem nehéz kitalálni, nyárvégén, szinte a gyerekek szeme láttára távozott el a szeretett Dédijük és rá pár hónapra született meg Bigulkánk. 
Azt gondolom, a gyerekeknek csak és kizárólag az igazat kell és lehet elmondani. Így volt ez a régmúltban is, amikor generációk éltek egy fedél alatt, a születés és a halál nem volt tabu, a régebbi társadalom szocializálta a gyermekeket. Még a karonülő csecsemőket is odavitték elbúcsúzni a haldoklóhoz. Emlékszem, az én nagymamám addig nem tudott elmenni, míg anyuék be nem vittek a halálos ágyához.  Elbúcsúzni. 
Így, amikor Dédit a rohammentő vitte el a házunkból, és Hunor rákérdezett a visszafordíthatatlanra, nem tagadtunk, annyit mondtunk, amennyit magunk is hittünk-éreztünk. Imádkoztunk és reménykedtünk... aztán elengedtük. Rengeteg kérdése volt... mért halt meg a Dédi? eltemetjük a Dédit? és a kertbe hova ássuk el? és melyik csillag lett az égen, anya mutasd meg! sokat beszélgettünk és a mai napig beszélgetünk, ha akarja, a halálról, az elmúlásról. Emlékezünk Dédire, Öregpapára. Elmeséltük, hogy  Dédinek szép és hosszú élete volt, és ő már nagyon öreg volt és beteges, és ugyan most elment és már nem lakik velünk, a csillagok közül mindig látni fog minket és vigyázni fog rájuk. 
Megnyugodott és mindannyiunk közül talán ő kezelte a legjobban az érzéseit. Hetekkel később, egy összebújós estén a könyökömet simogatva megkérdezte, miért ráncos? Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy mert már öreg vagyok. Fuldoklásig zokogott és csak nagyon nehezen tudtam kiszedni belőle, hogy miért sír. Mert féltett, hogy engem is elveszít, hiszen, ha öreg vagyok, én is meghalhatok. Hosszú perceken át csitítottam és megfogadtam, hogy tőlem aztán könnyen nem szabadul, nekem még ki kell szekíroznom a világból a menyjelöltjeimet és agyonszeretgetnem-kényeztetnem az unokáimat. Addig nem mehetek el. Száraz gombócok maradtak aztán a torkomban. Elsíratlan könnyek tályoga.

Bigul születése környékén esténként átbeszéltük a kórházban töltendő időszakot, kértem vigyázzon helyettem is a kishúgára, ha nagyon hiányzom jelezze annak, aki éppen vele van és hívjanak. Bármikor. Ismét voltak kérdései, leginkább az foglalkoztatta, hogyan fog érkezni Bigi, konkrétan hogy hol jön ki belőlem? (merthogy ő emlékszik arra, hogy ő a hasamon keresztül érkezett... ) Megcéloztuk azt a "p" betűs helyet, ami amúgy is szinte naponta megbeszélés tárgya, hogy a lányoknak az van, a fiúknak meg fütyije. A válasszal elégedett volt, a gyártási folyamat -ekkor- még egyáltalán nem érdekelte.

Pár hetes volt Bigi, amikor egyszer úgy jött haza az oviból, hogy az első kérdése az volt, hogyan kerül bele a baba az anyák pocakjába? Nagyot kellett nyelnem, egészen meglepett a kérdéssel, azt hittem, még van pár gondtalan évem, amíg ez először elhangzik. Aztán kezdtem volna az anya és apa mesével, melyben a főszereplők annyira szeretik egymást, hogy egy felhőn lógó pici lélek kedvet kap lecuccolni hozzájuk (ezt régebben sokszor kérte esti mesének Huncos), de idegesen közbevágott, és nehézkesen, de megértette velem, hogy a gyakorlati rész érdekli igazán. Előkaptam az egyik kedvenc gyerekkönyvemet, végiglapoztuk, majd mivel láttam rajta, hogy még mindig nem győztem meg teljesen, egy szakkönyvet is. Ekkor megnyugodott, azóta is nagy szeretettel lapozgatja ezt a könyvet és előszeretettel adja tovább a belőle szerzett -sajátosan értelmezett- tudást a húgának.

Ismét hetek teltek el, a téma hanyagolva volt, mígnem egyszer tetemre-hívva meg nem érkezett az oviból, hogy hogyan is van ez az egész baba-dolog? elismételtem, amit legutóbb, de valahogy most nem volt rá vevő. Faggatott, fogást keresve rajtam. Rákérdeztem, mi a baj, hiszen már görbülésre állt a szája sarka... hát, hogy ez nem igaz, mert kisbence kinevette őt, hogy ez nem így van, a baba attól lesz az anyuka hasában, hogy az anyuka sokat eszik és ettől megnő az. És a baba nem is úgy születik, ahogy mondtam, hanem a gólya hozza. Mert kisbence anyukája azt mondta. (igen, a 21. században!). És ekkor már zokogott, így visszanyeltem a nyomdafestéket nem tűrő kikívánkozókat és nyugalmat erőltetve magamra azzal simítottam el a dolgokat, hogy oké, apa orvos, este megkérdezzük őt is. Közösen átbeszéltük, végül győztünk.

Ámbátor végtelenül szomorú vagyok, mert Hunor fájóan nyitott másokra. Fájóan, mert a nagyfokú pozitivitásából fakadó végtelen büszkeség mellett ott motoszkál bennem az aggodalom is. Féltem őt a pofáraesésektől, félek, hogy kiölik belőle ezt a finomságot, ezt az érzékenységet. És tudom, hogy a szocializáció az ennek a bizalomnak az összetörésével jár, és az összes falat sem húzhatom el előle. Törvényszerű, hogy neki(k)megy, hogy betöri a fejét. Nekem más dolgom nem lehet, mint buksit simogatni és ápolgatni a sebeket. (és elfogadni, hogy mindig mindenhol lesznek kisbencék...)

2011. november 21., hétfő

Micidal

A művésznő kérte, hogy örökítsem meg önálló dalra-fakadását. A repertoáron az aligfelismerhető csipp-csipp csóka szerepel: 


aztán még követte pár örökbecsű darab, úgymint a popopó (a gyengébbek kedvéért: a ma van a szülinapom-pom-pom), bumbumbum  (erről már többször írtam), és a bó-bó (halászjutka: boldog szülinapot), de ezekkel már nem untatok, megtartjuk őket hómvideóknak.

2011. november 20., vasárnap

Szakmai siker

Nem titok, évek óta virtuális kertészkedem. Jókatona vagyok, megbúvok a hátsó sorokban, végzem a rám mért feladatokat, néha hangot adok nemtetszésemek, máskor átvágom a gordiuszi csomót. Névtelenül könnyű.

Nem tudom, melyik korcsoportból kerül ki a legtöbb virtuális játékos (csak sejtéseim vannak), így csak reménykedem, hogy bölcs meglátásaim miatt szavaztak meg céhtársaim elnöki pozíciót nekem, és nem a soraim mögül kiérezhető évek száma miatt. 


Vasárnapi csendélet van, túl egy rubintrékán, amit kettecskén szerettünk volna Hunorral a kicsik alvásidejében abszolválni, hogy szépek és csinosak legyünk. Miután megkaptuk a lelkifröccsünket RR-től, hogy erősek vagyunk és ügyesek és mi látjuk őt, de ő nem lát minket, ergo lehetünk akármilyen bénák is, de ne hagyjuk abba, ezen Huncos be is pörgette magát (de hol lát minket? benne leszünk a tévében? rékanéni itt lesz velünk? és azt akarod anya, hogy olyan hajad legyen, mint neki? -na, ezt aztán végképp nem tudom, miből következtette ki... cirka 43 kérdés egyetlen perc alatt) Az első szakasz (20 perces), második bemelegítő percében adtuk fel mindketten és döntöttük el, holnap lesz a nagy nap, amikor elkezdjük. Bár Hunor szerint, már ettől is nagyon erősek és izmosak lettünk.

És ma még bűnözök, sütöttem egy szekérderéknyi túrós pogácsát is. Egyáltalán nem ápdétet.

2011. november 19., szombat

Kényszeresek egymás közt

Hunor sem volt kispályás, ami a dolgok ritualitását (van ilyen szó egyáltalán?) illeti, nem volt mindegy (sőt, a mai napig nem mindegy, de már sokkal együttműködőbb), milyen színű tányérból eszik (nagy narancssárga svédáruházas), milyen színű szívószállal issza a reggeli kakaóját (már lélekben készítem, hogy az ezerdarabos tiritarkából már csak pár darab zöld van, lassan kezdjen megbarátkozni valami más színnel) melyik bögréből iszik (autós, repülősnyúlas vagy kacsás), és sorolhatnám napestig, de Lujziána messzemenően túltesz elődjén. Az élet összes területén.
Hogy mindent egyedül akar és tud csinálni, az öltözködéstől a vajaskenyér megkenéséig, azt már lassan benyelem. Hogy első pillanattól egyedül eszik, hogy egyetlen kanál ételt sem volt hajlandó etetve elfogadni, elkönyveltem. Elfogadom, hogy mindenhonnan késünk vagy az előkészületbe belekalkulálom a magányosan kieszközölt dolgok idejét is.


Ezúton viszont csókoltatnám annak a pelenkagyártó cégnek a marketingeseit, akik édibédi NEM EGYFORMA állatfejekkel díszítették termékeiket, így minden egyes tisztába tételkor végignyalhatom a raklapnyi adagot egy-egy nyau-nyaus darabért. (köztes megoldásként olykor-olykor becsúszhat egy-egy kutyás darab is, sőőőt a macisakat is macskának sütöm el, bár egyre kétkedőbb pillantásokkal szemlél Ludminka)

S hogy kitől örökölhették...? akad egy tippem, mióta tudatosult bennem, hogy a különböző színű mosásokhoz különböző illatú öblítőt használok... mert így illenek egymáshoz...

2011. november 16., szerda

címnélküli

Sikerült kizsarolnom a mininőből a fényképezőgép átjátszókábelét, nem adok teret a találgatásoknak, úgysem találnátok ki merre volt: a bébitaxi fogantyú-helyének a lukába csűrte be. Aprólékos, hosszas és türelmes munka eredményeként. 
És két év kellett ahhoz is, -meg egy eltüntetett telefonképernyő bizgető (a képen látható kis botocska)-, hogy fél órán át összefüggéstelenül üvöltözzek, sokszor bezzegelve a régmúltat, amikor még gondtalan munkábajáró hölgyemény voltam és a legnagyobb problémámat az aznapi ruhatáram kiválasztása okozta. Az avilági életemre már csak egyetlen luxuscikk emlékeztet, mégpedig a mindig aktuálisan friss telefonom, amihez foggal-körömmel ragaszkodom. ésatöbbi. Kiokádva a felgyülemlett feszültséget, konstatáltam, hogy a mégnincskétéves (!!!) lányom letöltött a netről egy új sablont a telefonra. Azóta megbarátkoztam vele, és egyre nagyobb ámulattal figyelem a kislibát, akinek ez egy szoptatásnyi idő alatt sikerült, billentyűzárfeloldásostól, míg én 3. év aktív használat mellett még azt sem tudtam, hogy létezik ilyen opció. És a pöcök nélkül is van élet, hiszen már laza volt és végre megszűnt az állandó para, hogy elveszítem. Akkor most tulajdonképpen akár hálás is lehetnék? feszültség levezetve, telefon újjávarázsolva, aggodalmaim lemorzsolva... 

Ezáltal pótoltam a hathetes Zsigubabás fotót is, amit a Hugicánk lőtt az ébrenvizslatóról. Úgy látszik, oszlóban a láthatatlan köldökzsinórunk, ugyanis Bigul 3. napja levált rólam, a szombat esti magamrakötéses elaltatáskor jelezte, hogy köszöni, nem kéri. És azóta sem. 3 napja vagy rajtam alszik el vagy egyedül/mellettem, ágyban. Igaz, a mienkben.

S amikor még ZsebiZsigu volt (apjuk szerint én meg négylábú):


Így hétfő délután -Kismici különleges engedélyével- megejtettük első babakocsis Hunorért menésünket. Kicsit remegtem, de tökéletesen abszolváltuk mindannyian, Hunorral sosincs ilyen téren gond, kivételesen Mickó is képes volt mellettünk haladva (vagy belátható távolságon belül) motorozni, Bigul pedig aludt. 

S egy bónusz kép, az ezt látjuk a hálószobánk ablakából című albumhoz. Bizonyos fény- és hőmérsékleti viszonyok meglétekor, évente egyszer-kétszer látható ez a gomolygó jelenség a Duna felett, a sárkány (k)úszik a visegrádi vár felé...

2011. november 12., szombat

S az ajándék

Kerek dátum ez az ötös, így volt ezzel az én áldottjó másikfelem is, de így voltam ezzel én is. Ennek örömére, tegnap reggel ideböffentette, dolga vagyon székesfővárosunkba, ha gondolom, bevisz, szippanthatok jó mélyeket a szmog-szerelmemből. (meg még egy utánvétes könyvcsomagot is átvett zsörtölődés nélkül, sőőőt, az este fél 11-kor általa prezentált Márton napi libavacsora mellé cserepes korallvirágot is kaptam -Istenem, add, hogy ne nyírjam ki időnek előtte-, de ezekért már teljesítenem is kell, aszongya a nagy Ő) 
Az idővel nem volt túl bőkezű a kedves most sem: készülődésünkre kaptunk kerek 20 percet, zuhanyostól-sminkestől két gyerek felöltöztetésestől. Egész jó időt futottunk, ha jól emlékszem, csak egyszer acsarogtunk össze. 
Kismici az út alatt szorongatta a minitévéjét és hangolódott a közelgő szülinapjára, Bigul nyikkanás nélkül szundított. Az Örs vezér tér környékén szabadultam a kocsiból és azonnal az jutott eszembe, hogy meglátogatom a svédáruházat, úgyis akad(na) beszereznivaló bőséggel. Többek között Huncos legújabb hóbortja, hogy ő Kismicivel átcuccolna a saját szobájába éjszakára, ha kapnának egy emeletes ágyat. És erre még a fentebbemlített hölgyemény is bőszen bólogat, ha mellékeljük a nyaunyaus ágyneműt is. Háááát, ha ezen múlik. Úgyhogy most bújom az aukciós oldalakat, meg a bútorboltok weboldalát és keresem az igazit, hogyha mégsem működne a dolog (ezt azonban kétlem, mert eddig amit Huncos kinyilatkozott, az mindig úgy is volt. lásd óvoda, és óvodai ottalvás pl), nem hasadna ketté a szívem a kidobott pénzért, ha mégsem válna be a terv.

Aztán eszembe jutott, ha már itt vagyunk Bea-közelben, rácsörgök, hátha. És igen, bár ebéd közben voltak, mégis ránkértek. Közben beértem az áruházba, és olybá tűnik, harmadjára sem szereztem kellő rutint (azaz síkhülye vagyok), és ahelyett, hogy örültem volna, hogy Bigul rajtamlógva alszik, én megkerestem a baba-mamaszobát és fölébresztettem az alvó oroszlánomat. Mentségemül, a jószándék vezérelt, vagyis inkább az önzés, szerettem volna, egy laza órát szoptatás- és pelenkázás-mentesen eltölteni, barátnőzve. Ehelyett közel 40 percig birtokoltuk az elkülönített helyiséget, kétszer tankolt, kétszer macizott a mérges kisember, egyszer nyakon öntött egy deci féligemésztett tejjel és egyszer a markomba eresztette sárga medvecsapatait.

Persze a naaagy bevásárlásból semmi sem lett, örültem a gyorsan elkövetett ebédnek, Bea vidámságának és Milán mosolyának. Jó volt kicsit kiszakadni és megölelgetni őket. És még a visszafogottan kézenfogósnak induló lányom is bemutatta miként kell hullafáradtan földhözvágólagosan hisztizni, természetesen ebédidőben, és hol máshol, mint az áruház tömött ebédlőjében.

(azért egy kecskefejésmentes wellness-hétvégének is tudnék örülni.  És mivel a hitös nem olvas, bízom abban, egy IRL-es cimbi csak megsúgja neki)

2011. november 11., péntek

5 év

A tél közeledte csak úgy ontja minálunk az évfordulókat, emlékezetes dátumokat. Jókat, rosszakat egyaránt. A mai különlegesen bizsergető, hiszen polgárilag éppen öt éve mondtuk ki a boldogító igent és lettünk férj és feleség. S ha ránézek az órámra, még az idő is stimmel.

Emlékszem, utolsó pillanatig nehezen hittem el, hogy mindez tényleg velünk történik. Próbáltunk hagyományőrizni, a vőlegény már koradélutántól egy barátjánál készülődött, mi, lányok, pedig rihegve-röhögve készülődtünk -azaz inkább készítettek-, sűrűn lecsúsztatva egy-egy kétcentest. Emlékszem, hófehér ruhában még egy gyors cigit elnyomtunk az erkélyünkön, a lakótelep közepibe, és emlékszem a büszkeségre is, amit akkor éreztem, amint elkaptam egy-egy lopott függönymozgást, ahogy mások nézték készülődésünket. (azt tényleg csak zárójelben, hogy akkor pöfögtük a tényleg-az-utolsót, amikor már rég a helyszínen kellett volna lennünk...)
És emlékszem, hogy út közben a hídon majdnem leröpült a cikázó menyasszonyi kocsinkról a csokor, és arra is emlékszem, hogy végig röhögtünk és a magossarkaiban pompázó szőkenő barátnőm kikiabálta a bénázásunkat dudálással is nehezményező autósoknak, hogy vigyázat, menyasszonnyal vagyok, és egyáltalán nem félek használni!
És emlékszem arra a pillanatra, amikor már egyértelművé vált, hogy az a közel száz ember tényleg azért gyűlt össze, hogy tanúi legyenek a boldogságunk konszolidált megpöcsételésének. s hogy aztán végigbulizzunk egy füstös szórakozóhelyes éjszakát.


Valamint egy bizonyíték arról, hogy volt idő, mikor még nekem is volt jó lábam, hogy már 5 éve sem voltam normális. És azóta a helyzet csak súlyosbodott 3 gyerekkel:

2011. november 10., csütörtök

6 hét

A gyermekágy hivatalosan is lezárult, Bigul újszülöttből csecsemővé avanzsált. Tegnap -már a hivatalos szervekkel való megfenyegetésnek engedve-, megejtettük az egy hós státuszvizsgálatot is. Bigi feltankolás után volt, így bárgyún tűrte a csűrögetését-csavargatását, és még a támadónő újabb problématalálására is csak egy nyálcsíkkal kevert tejköpettel volt hajlandó reagálni. Én már ennyivel sem. 

A drága gyermök jól teljesített, egy nappal a hathetese előtt 5220 grammosra mázsálták, ami annyit jelent, hogy (bár hajnal 4-kor valóban nem tuszkoltam mérlegre, annak ellenére, hogy éppen félkómában rémálomkodott kicsiny családunk apraja-nagyja), születési súlyához képest 2 kilót gyarapodott.

S hogy milyen a mi hathetesünk?  általában morcosan (bizonyos megfigyelők szerint inkább komolyan), kancsalít fókuszál a világra a tisztakék szemeivel. Pár napja teliszájjal mosolyog, általában reggel, frissenébredve. A mekegő sírása mellé, jókedvében, egy diszkrét "eő"-zést is felvett a repertoárjába. Még mindig sokat alszik, napközben rajtam, éjjel mellettem, köztünk. A 200x220-as matrac szűkösnek bizonyult, ezért a rácsoságy kókuszmatraca az enyém mellé került, és az lett Kismici éjjeli vacka. Esténként úgy alszunk el, hogy miközben Bigul álombaszopja magát, Huncosnak (baloldal) mesét olvasok, Kismici (kolbászol, mert látszólagosan nem érdekli a mese, inkább jószokásához híven, piszkálódik mindenkivel), mese után a kislámpa lekapcsolásának a felelőse, majd elvetődik a priccsén (jobbomon), és fogja  a kezem, míg át nem ér álomföldre. (ez a demo verzió, 80 százalékban működik, a maradék 20 abszolút képlékenyen változó, a fáradtság és a hiszti faktorból fakadóan).
Biginyúl éjjel egyszer ébred, leszámítva a 11-12 óra körüli  utóvacsoráját. Érdekes, ő is, akárcsak nővérkéje, véletlenül a születési ideje környékén teszi, ekkor pelenkacsere, majd kb egy egy órán át tartó fénybenézéssel le lehet rázni. 8-kor farkaséhesen ébred, kicsit somolyog a nagyvilágnak, majd magamrakötöm és indul is a nappali alvása. 2-3 óránként eszik, azt követően kicsit ébren nézelődik, majd panaszosan nyenyereg, ezzel jelezvén, elfáradt, de egyedül nem tud elaludni. Hiába simogatás és bújás, csak egyre hevesebben kezd el sírni, elfogadtam, ő valóban kendős legény, már a magamrakötés perceiben elalszik.
Sosem hittem volna, de tökéletesen működünk mi így újra 2:1-benként, együtt vasalunk, fejünk kecskét és még ebédet is főzünk. (sőt, pár guggolás után, másnap garantált az izomláz...)


(a fotót majd pótolom, ha sikerül kiszednem Mici kisasszonyból, hogy hova rejtette el a fényképezőgép átjátszókábelét...)

2011. november 6., vasárnap

Lógok még...

...sok egyéb más mellett egy kecskeszaporulat-módosításos poszttal is. Régebben írtam már arról, hogy a -viszonylag- kevés helyre való tekintettel, a fiatal jerkéink és a tejet nem adó lányaink, a falu határában, egy tanyán élnek. 
Ősszel ivarzanak a kecskelányok, emiatt is és a télre való felkészülés miatt, gyakorlatilag felére csökken a tejhozamuk. Így már elég a napi egyszeri fejésük, sőt lassanként átállhatok a kétnaponkéntire. (és majd egyszer arról is, hogy a kétgyerekkel fejésnél már csak a háromgyerekkel fejés a viccesebb... egyszer már írtam róla, hogy mióta gyermekeim vannak, igyekszem káromlás helyet dudorászni, így buktam le a takarítónénissel is, és tegnap este óta már azt is tudom, hogy az újabb pszicho slágerem a már-minálunk-babám...) Node, ha már ivarzás! Osztottunk-szoroztunk-körbekérdeztünk és a legjobb megoldásnak az tűnt, ha nem mi visszük mindösszes 10 leánykánkat (akikből 7 ivarérett), hanem, ha inkább hozzánk jön a bak. Rögvest akadt is egy vállalkozó szellemű, "Kedves" névre hallgató példány, akit akár örökbe is megnyerhetünk, elvégre egy ekkora háremhez dukál egy hímnemű egyed is. Kedvesünk jellemét megismerve/megszeretve, valamint szagát lassacskán elfogadva (s akkor még daliás termetéről szót sem ejtettem... ), át is kereszteltük őt Bendőnek.


Állományunk hazaköltöztetését követő napon készült az alábbi csoportkép is, melyen mind a 13 nálunk állomásozó ördögfajzat szerepel, köztük az én rózsaszín csodának álcázott enyim is:


Bendő látszólagosan jól végzi a dolgát, az eredményességéről karácsony magasságában már fogunk tudni nyilatkozni. Sikereiben bízva, voltak vendéghölgyei is múlthéten nálunk. Szóval oka nem igazán lehet panaszra. 

S végül egy aktuális hír: Katóka, a kukonya társalkodónő, aki képtelen volt elfogadni identitását és kutyaként próbálta élni mindennapjait, végre önmegvalósíthatott és a mai naptól megnyerte álmai munkahelyét: egy közeli állatsimogatóban lett hosztesz(kecske)lány.
Amikor még velünk élt:



(s még mielőtt szegény állatokat kizsákmányoló gazdáknak tűnnénk: Katókának volt egy régi balesete, még az előző gazdájánál átvetődött a szögesdrót kerítésen, mindkét tőgye megsérült, nem tud már kiskecskéket ellátni. Vérbő menyecske mivoltának köszönhetően túl sokszor áll meg egy laza pásztorórára a baknak, és hajlamos az ikerszülésre is. Jelen állapotomban pedig egy fikarcnyi késztetést sem érzek ikerkecskék felnevelésére.
Jámbor természetéből fakadóan fajtársai kiközösítették, az embereket viszont imádja. Bónuszként kaptuk, de nem sikerült nálunk sem túl jól a beilleszkedése, így az előző -erdész- gazdájával konzultálva elhelyeztük őt álmai lakára. Látogatni fogjuk. Megígértük. )

2011. november 3., csütörtök

Számadatok

Bigulka, akit a jóidöse már csak a Bigger névvel illet, -ugyebár, nomen est omen-, észrevétlen meglépte az 5 kilás határt, az esti csakúgy mérésnél 5180 grammot mutatott, a még mindig kölcsön, rendelős mérleg. (lehet ám a fogadásokat kötni, hogy a gyermekágy végire megüti-e a két kiló pluszt...) Lassacskán az összes 56-os újszülött méretű rucit elcsomagolhattam, mert őurasága kinőtte valamennyit.


Már nem vagyok biztos benne, hogy hasfájós. Ugyanis, mióta megvontam Puki-szan nagymesterünktől az esti gázosító adagját, helyette magamrakötve folytatjuk a kilenc hónap alatt már jól bevált szimbiózisunk, valamint elfogadtam, hogy továbbra is Holstein frízként funkcionálok és úgy tűnik, Bigusz nem bírja ezt olyan iramban, mint ahogy nővérkéje, tehát marad a fejés, -elmúltak az esti üvöltéses produkciók. És így megoldódott az ördögi kör és még a fölöslegnek is akadt gazdája, egy korababa személyében.


A vidéki ember hozzáállása a hordozáshoz is megér egy nyúlfarknyi említést: az első hetekben az a hír járta, hogy mégsem szültem, hiszen továbbra is nagy hasam van. Aztán elterjedt, hogy mégiscsak. A történet ismeretében pedig kengurunak hívnak...
Bigi nem az a baba, akit etetés után ott lehet felejteni. Ő mihelyst megérzi, hogy elhagytam a szobát, mekegős üvöltésbe csap át, keze-lába csatakos hidegre izzad. Mindez pillanatok alatt. Ellenben már a magamrakötözés menetébe belealszik. 
Bigusz ébrenlétei alatt nem fénybenéz, mint elődei. Minimalista. Számára mennyei boldogság a fehér, huzat nélküli svédáruházas antiallergén párna a rubinvörös hálószoba falához támasztva. Mosolyra fakasztja.

2011. október 29., szombat

Különös éjszaka volt

A tegnapot, bár zsúfolt volt és izgalmakban nem akadt ezúttal sem hiány, teljes erőből átfonta valami nosztalgikus báj. Emlékeztem az egy hónappal ezelőtti napra. Bigul születésére. 

Délelőtt már túl voltam egy fájásokkal sűrűn tarkított éjszakán, hogy aztán hajnal 6-kor varázsütésre minden elmúljon, én pedig bekucorodhassak a kicsik mellé. Két óra elteltével egy gerincig hatoló éles fájdalom ébresztett, és ekkor már tudtam, egy napon belül vagyunk a nagy találkozástól. Megkértem a hitöst, maradjon inkább velünk, bár nem tudom, hol a vége, de nyugalmat adna a közelsége. Nem ácsingóztunk összefonódva és türelmetlen mosollyal méricskélve a perceket, mindenki tette a dolgát. Végrendelkezett. Próbáltuk elterelni a gondolatainkat a lassan érkező, ám folyamatosan jelen levő fájásokról. Apjuk az állatokat látta el, rendet rakott a portán, én elindítottam pár utalást, feltöltöttem a hűtőt a kórházi napokra egy túlélőcsomaggal, majd elkészítettem egy adag sajtot és összekaptam a házat.
Közben a fájások jöttek-mentek, tankönyvi letisztult rendszerességről még mindig nem beszélhettünk. Onlány voltam Orsival, aki arra a kérdésemre, hogy mikor induljunk be a kórházba ennek tükrében, egy nagyon találó és számomra rendkívül hasznos választ adott: amikor már otthon nem bírok magamra figyelni, de ő biztos benne, hogy érezni fogom azt a pillanatot. (és ez valóban így is történt)
Közben elérkezett a délután. Fáradt voltam, és bár igyekeztem a fájások között ledőlni-pihenni, Kismici és az izgatottságom miatt ez nem mindig sikerült. A lelkem mélyén az az örökérvényű klasszikus éltetett, hogy minél többedik várandósság, annál intenzívebbek a fájások, ám kárpótlásként, gyorsabb lefolyású is ezáltal a szülés maga. (hát, ez nálam nem érvényesült). Próbáltam azt vizionálni, hogy mire bemegyünk, már majdnem csak a tolófájások maradnak hátra, és rövid időn belül  a karomban is tarthatom a legkisebbünket. A nagyfokú fáradtságba csöppnyi izgalom is vegyült, hiszen mindannyian tudtuk, már csak órák kérdése az egész. Közben legóztunk, besötétedett, 6 óra is elmúlt már, Hunor, aki általában a leghiggadtabb mindannyiunk közül, kérte hívjuk át a bébiszittyót. Én megpróbáltam a forróvízes kádazást, de a fájások nemhogy elmúltak volna, egyre erőteljesebben érkeztek, és az sem segítette elő az ellazulásomat, hogy mindkét gyerek ruháját levetve csapódott be mellém a kádba, locsolgatva, ugrálva rajtam. Na, én ekkor éreztem, hogy elérkezett az indulás pillanata. (5-7 perceseim voltak ekkor)
A Zazitól kapott ajándék levendulás palacsintát kulcstartót szaglászgattam egész nap fájásokkor és úgy éreztem, használ és kellemesen eltompít a levendula ereje.
9 óra is elmúlt már, mire a kórházba értünk, a kanyargó hegyi úton elég erőteljesen hullámzottak a fájások, de jöttek, szépen jöttek. A vizsgálat során 4 centisre ítéltettem, és egy hajnal kettes szülés jóslatával lettem ctg-re kapcsolva, ekkor még mosolyogva viccelődtünk. Éreztem, hogy ura vagyok a testemnek, örültem a sűrűsödő és erőteljes fájásoknak, mert tudtam, minden egyes darab egyre közelebb visz a célhoz. Az erőm fogytán volt, hiszen második éjszakája nem aludtam már, így jól esett a lelkemnek az a hozzávetőleges időpont, tudtam, addig ki fogok/ki kell tartanom. Orsival megállapítottuk, a legjobban a derekam masszírozása tompít és én az érkezők közben illóolajos flaskát szaglásztam felváltva a levendulás tasakommal. A következő vizsgálatnál, kb másfél órával később, már 6 centis volt az aranykapu, burkot repesztett a szülésznő és jöttek is szépen a fájások, egyre intenzívebben, ekkor még labdán ültem, néha sétafikkantottam is, az egyre erőteljesebben rámtörő fájdalmak ellenére is képben voltam, igyekeztem átengedni magamon a régnemérzett érzést és hagyni, hogy a természet végezze a dolgát. Éjfél magasságában ismét megvizsgált a szülésznő és állítása szerint semmit sem haladtunk az elmúlt egy órában. Közben leesett Bigul szívhangja is, így ágyra parancsoltak. Zavaró volt, hogy az előző két gyerekkel ellentétben, akik gyakorlatilag végigaludták tulajdon születésüket, Bigi végig rugdosott-mocorgott, ébren volt.
Összetörtem. Testben és lélekben egyaránt. Mert a lelki szemeim előtt lebegő még hátralévő két óra, amit ki kell bírnom elillant és a helyét a fenenagy bizonytalanság vette át. És hogy mennyire agyban dől el minden? Fekve gyakorlatilag megszűntek a fájásaim, hosszú perceken át tudtam pihenni, sőt olykor el is aludtam 5-8 percekre. Kemény lélekpróbáló időszak volt ez. Az összeroskadás és az önmarcangolás ideje. Sírásos és feladásközeli pillanatok.
Orsi és a Hitösúr tanácsára végül hajnal kettőre összeszedtem minden erőmet és felálltam. Hagyva, hogy segítsen a gravitáció is. Ekkor újra és még elementárisabb erővel jöttek a fájások, de ezeket már nem tudtam kontrollálni, féltem tőlük és csak arra fókuszáltam minden idegszálammal, hogy túl legyek rajtuk. (ekkor törtem meg valahogy a jobb kezem hüvelykujját is, ami a mai napig nem működik tökéletesen a rákent tubusnyi csodaszerek ellenére sem)
Voltak kieső részek, azt tudom, hogy az egyik fájás alkalmával a falon függő gégecsőre esett a pillantásom, és ekkor bevillant, hogy én most azonnal AKAROK érzéstelenítőt, anélkül nem vagyok hajlandó egy perccel sem tovább folytatni az egészet. Közben olyan hangok hagyták el a testem, amikről magam sem hittem, hogy képes vagyok azokat kiadni. Arra még emlékszem, hogy Orsi ezeknek örült, mert ezek hangok. Végig bátorított, mellettem volt, suttogta belém az erőt. Ennek ellenére nehezen hittem el, hogy a tortúrámnak valamikor is vége lesz. Talán csak a halálommal.
Apjuk -aki már amúgy is egyre nehezebben tolerálta eszement hisztériámat- ekkor kiment a szülésznőért, hogy megkérje, mégha nem is van úgy, de mondjon valami biztatót. Persze, a konspiráció elméletek odaadó híveként azonnal összeállt bennem a kép, hogy annak ellenére, hogy a szülésznő orvosért menne, én már nem akarok hinni neki és továbbra sem adom fel a tompító iránti vágyamat. Menet közben már egy pálinkával is kiegyeznék, és ennek -az akkor már orvossal és szülésznővel kibővült környezetem számára- hangot is adok. Mert sírva vigad a magyar.
Aztán jön a kitolási szakasz. Még mindig nem akarom elhinni, mert egyáltalán nem olyan fájdalommentes, mint ahogy az a Minka esetében volt. 4 óra tízkor, gátvédelemmel végre megérkezik Zsigmond, földi nevén Bigulka, akit azonnal rámtesznek, ő pedig az előzetes összes rá- és a világra-zúdított szitkom hatására felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. És már ekkor tudom, hogy megérte. Hát hogyne érte volna meg. Az ólmos fáradtságtól reszketek, a felgyülemlett adrenalin hatására még több hülyeséget beszélek. (ezekért folyton elnézést is kérek, így még lehetetlenebbé válik a helyzet). Az ügyeletvezető az első császár miatt még elvégez egy méhűri betapintást, persze nehezményezem, sűrű bocsánatkérések közepette. Látom, a hitös egyre nehezebben viseli felfokozottságomat, ő totálisan leamortizálódott. Jelzi, ha elengedem, ő hazamenne. 


Nagyon sok minden kavarog azóta is bennem... ismét sokat tanultam. Legfőképpen önmagam gyengeségeit ismertem meg. A határaimat. Eddig is hittem abban, hogy a dolgok -főként- agyban dőlnek el. A pozitívak és a negatívak egyaránt. De ennyire saját bőrön talán még sosem tapasztaltam. Általánosítani sem lehet. És az aranyszabályok a szülésre nem vonatkoznak, mindenkinek más és más: nem feleződött a vajúdás ideje -sőt, ellenben sokkal intenzívebb és ezáltal sokkal küzdelmesebb is lett.
Közvetlenül az esemény után úgy éreztem, soha többet nem szeretném átélni még egyszer azokat a fájdalmakat. De az idő gyógyít és idealizál.
Bármikor. Bárhányszor. Még a hasfájásos napok és alvásmentes éjjelek ellenére is.

2011. október 25., kedd

Napigyors

Már megint csak a csúsztatások meg a restanciák.

Pedig hétvégén volt egy léleksimogató kecskés-szappanyos-tőtöttpaprikás nagytalálkozás, aztán egyértelművé vált, hogy azok a láztokozó veres körök a tejtárolómon mégsem "csecs-foltok", mint ahogy azt előzetesen a hitös lódoktor diagnosztizálta, hanem valószínűleg mellgyulladás.

Az október 23-ról meg sok magvas két profán gondolat is eszembe jutott:

- az egyik EZ a játék, amely rádöbbentett, hogy ismét eltelt egy év. S hogy mi valósult meg a három éve megálmodott álmaimból? Huncmackó valóban szerelmes egy (pár) 4-5 éves szöszkébe. Ugyan nem kell előttük elhaladva az oviba jutnunk reggelente, de olykor a kertben elvétve tengődő virágaim látják kárát a minimacsó udvarlási szokásainak. Hugi valóban szeretne minden reggel oviba menni, majd kérvényezem alkalomadtán a korkedvezményes beíratását. Rá(m)férne. Türelmemet lassacskán inkább bárgyúságnak nevezném, és egyáltalán nem függnek össze az ÁTALUDT éjszakákkal, ugyanis kicsit túlteljesítettük a 3 éves tervünket és az előzőekben emlegetett gólyabácsi/néni egy hónappal ezelőtt már lepottyantott az udvarunkba egy babakék kiscsomagot, akiről pár napja kiderült, hogy nem az éjszakákat váltotta fel a nappalokkal, hanem kőkeményen hasfájós. Így este 6-7 órától hajnalhasadásig szoptatás-ringatás-összebújás-masszírozás kombóval lavírozunk, hogy aztán napközben a fiatalember ébreszthetetlenül kidőljön, akár rajtamlógva is, én meg éberkómában Kismicizhessek.
Viszont valóban régnemlátott módon elhúzódó indián nyarunk volt. 

- a másik meg az, hogy Bigulka éppen ezt a napot választotta ahhoz, hogy kettő darab 56-os méretű elsőruciját kinője. Van humorérzéke és stílusa, de ezt már a születési dátumával is bizonyította. (és lassan tényleg megérik bennem az a szüléssztori is... )

2011. október 21., péntek

Hejjóvoda 1.

Kezdjük a kisebb falattal. Az agresszióval. Bár totálisan nem tudom elhatárolni a másik témától, de megpróbálom lemetszeni róla.

Mielőtt gyereke(ke)t vállaltunk, lehelyeztünk pár alapkövet, amelyek mentén szeretnénk a kicsik életét terelgetni. Nyilván voltak köztük már az első időszakban bebukósak, veszett fejsze nyelűek, (ugyanis a gyerekeken tényleg nincs ki/be kapcsoló gomb!), de a nagy részük teljesíthető-vállalható maradt. Ilyen elvek a maradjunk mindig őszinték, ne nézzük hülyének a gyereket, azért mert ő csak 80 centi, éppenannyi esze van, mint nekünk, sőt, olykor tisztábban is lát. És ide sorolnám a nem bántalmazzuk, nem verjük a gyereket, épp elég baj, az, hogy néha remegnek a falak a hangerőmtől. (önuralom, önuralom, mély levegő beszív-kifúj, gyakorlom én, mégse megy mindig... és erről ösmét eszembe jut a szülésünk, mert ottse). Még mielőtt piedesztálra emelném hősanya mellszobrom, azért azt elárulom, hogy néhanap, egy felpörgött tesós őrületet én is egy jólirányzott pelenkáracserdítéssel egybekötött szoba-elvonóval szoktam jutalmazni.
Azt gondolom, egészen jól boldogultunk egészen az óvoda kezdésig. Mert a sok-sok pozitív mellett, értelemszerűen negatív burjánzások is vannak. Amikkel olykor nem nagyon tudok mit kezdeni.
Adva van egy Hunor-korabeli kisfiú (plusz egy év), csoporttárs, nevezzük kisbencének. Kisbence látszólagosan kedves és segítőkész, harsány és csivitelős, ő az első, aki bármely szülő belépésekor nyakbaborul, örül, üdvözöl, és rögvest figyelmezteti erre a delikvens gyermeket is. Elsőre szimpatikus, ám idővel bőralámászóan beépül. És kisbence okos is. És mindentudó. Mert kisbence szülei mindent megbeszélnek kisbencével. Az persze jelen esetben egyáltalán nem mellékes, hogy a gyerek kérdéseire adott válaszok még köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. De kisbence kellően harsány és megvannak a maga által otthon már jól kifejlesztett és begyakorolt eszközei ahhoz, hogy érvényesítse igazát. Így vagy úgy. (és akkor most nem mennék abba bele, hogy hiszek a frusztráció-agresszió hipotézisben, mely szerint, ha valakit meggátolnak a személyes erőfeszítéseiben, akkor az illetőben agresszív hajtóerő keletkezik, és ebből fakadóan mindenképpen kárt tesz a frusztrációt okozóban. Kisbence viselkedése a fönti elmélet tipikus esete)
Az elmúlt hetekben itt él velünk kisbence is. Az ő hangján sivít Hunor, az ő bicskanyitogatóan felnőttes szavai köszönnek vissza akkor is, ha Huncos Minkát nevel. (úgy szájon váglak, hogy kiesik az összes fogad) És az ő felpörgetett mozdulatai dobják fel a plafonig hazaérkezéskor a cipőt, rúgják -jelképesen- fejbe kismicit, ütik meg apát. És ő az, aki büntetéskor a szememberöhög, aki rácsapáskor képenviháncol nem fájt-nem fájt, köszönöm a lekvárt danolással. (ezt se tőlünk)
Mert kisbence ekkor figyelmet kap. Mert akkor róla szól minden. És fókuszban lenni jó. Ezt már négyévesen is tudják.

Este, lefekvéskor a takaró melegében vannak tiszta pillanataink. Ekkor átbeszéljük kisbence butaságait, interaktív meséinkben sokszor előfordul egy kisbencére hajazó kisfiú, aki szófogadatlan és engedetlen, bántja a gyerekeket/felnőtteket és ezzel szomorúságot okoz szerető szüleinek. Tudom, hogy érti. 

Nem tudom, hogy ennél többet mit tehetnék még. Meg szoktam kérdezni, kitől hallja ezeket, fel szoktam ajánlani, hogy bemegyek és elbeszélgetek az óvónénijével (Andinéni szerelem van még mindig, előtte persze halál égő lenne a "rosszarca"), ilyenkor megemlíti kisbencét, átrágjuk magunkat a dolgokon, belátja, hogy kisbence viselkedése nem helyénvaló. 
Aztán minden marad a régiben. 

Kedves rutinróka szülők: van valami életvezetési tanácsotok kisbence kiiktatására? (a túszul ejtése és átprogramozása már a listámon van...)
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator