2013. december 12., csütörtök

Mici négy -általában. Bővebben csakő -később.

"Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzdd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted."

(Ornella Fiorini: Lányomnak)

bájos mosolyú pizsamás szülinapos

2013. december 4., szerda

zanza a legidősebbről. hosszú, sokszálonfutó és olykor talán érthetetlen is lesz.

Az úgy volt, hogy bizonyos történések-sorozata egy olyasfajta kényszerpályára szorított minket, ahol meg kellett hoznunk egy nehéz döntést: a gyerekeket el kellett vinnünk a miovinkból. (mondtam már elégszer, hogy mennyire utálom a politikát?!)

Sokat tipródtam, miként jöhetnénk ki ebből a patthelyzetből a lehető legjobban. A régiovi általunk szeretett és megbecsült gárdája, azaz a gyerekeink családtagként szeretett óvónénijei is időben elhagyták a süllyedő hajót. Zsibbadt tehetetlenséggel nézhettük végig egy bosszútól elvakult ösztönlény maga körüli pusztítását...
Szerencsénk volt és ezért örökké hálás lehetek az univerzumnak, hogy szinte azonnal jött a megoldás, szomszédváros újovijába akadt még betöltetlen hely. Már csak a delikvensekkel kellett mindezt közölni -valahogy.

Hunor reakciójától eszméletlenül féltem, de azzal nyugtattam magam, ha én meg tudom lelkileg kellően erősíteni magam, hogy jó döntést hoztam, s ha ezt ő is érzi rajtam, talán könnyebben veszi majd az akadályokat. Valahogy így is történt. Megbeszéltük elmegyünk nyáron megnézni az újovit, kiválaszthatják az új-jeleket, semmi sincs még eldöntve (jajjdehogynem), ha tetszik, s jól érzik ott magukat, ősztől már kezdhetnek is ott. Félve mondom, de mindent kipipálhattunk szépen sorban, aztán elkezdődött a mindennapos robot.
Mici kisasszony is egész könnyen belerázódott, s már csak néha villan be az az emlékkép, amint lefelé görbül a szájacskája, amikor megtudja, hogy itt nincsenek  vegyes csoportok, s már csak ritkán visszhangzik bennem, hogy "de ugye anya, megbeszéljük, hogy együtt lehessek Hunorral, ugye?!" megfogalmazhatatlanul ramatyul éreztem magam, talán életemben először, amikor nem tudtam úgy és azt adni, ahogy nekik megfelelne, hogy a házon-kívüli védőburok továbbra is óvja őket...
Tudom, hogy ha igazán objektíven nézem a világunkat és alapul veszem, hogy az iskola már egy lóversenypálya, akkor igenis jó döntést hoztunk. Nincs ugyan iskola-előkészítő (hálistennek), de a nagycsoportosoknak nagyon is kemény beosztásuk van, minden nap történik valami, minden napra van valami program, bevivendő dolog, szülői házifeladat, kapkodom is szétszórt fejem, mikor melyik nap tornáznak-logopédiáznak-néptáncolnak-kirándulnak-gyümölcsnapoznak, decemberre már odáig jutottam, naptárba jegyzetelek (minden nap a fali-kiírást!), különben menthetetlenül elvesznék, s hol van ez még az iskolától?!

Jó ideje tudtuk már azt is, Hunor logopédiára szorul, saját magam szórakoztatásaként állapítottam meg (késleltetett beszédfejlődése volt, nem lep meg), hogy bizonyos betűket nem ejt ki tisztán (az autó pl még mindig antó), hogy elmosódott az artikulációja (hadar és lemaradoznak pl a szóvégek). Nos, ez ebben az évben megállapítást nyert és most már papírunk is van erről az egészről, valamint érthetőbb lett számomra sok más furcsasága is. Hogy képtelen hosszú ideig egy irányba koncentrálni, hogy szétszórt a figyelme, hogy lemegy akár kutyába is a szeretetért és a figyelemért, hogy a világon a legfontosabb számára az állandóság és a biztonság, hogy még mindig össze-vissza keveri a jobb és bal oldalt, az előre és hátrát, míg a 3 és fél éves húga már rég kívülről fújja a hét napjait sorrendben, Huncosnak továbbra sem megy, akárcsak egy történet időrendi sorrendbe történő visszaadása sem... aprócska dolgok, pici jelecskék, nekem csak annyit jelentettek, hogy Hunor más, mint az átlag gyerek, őt finomabban kell érinteni, nehezebben fogadja be a világot... és sokszor nekem sem megy a türelem, nem tudom megfogni őt, nem kommunikál velem, nem tudom, mikor teszek jót vele, hogyan kezeljem, hogy érintsem meg a lelkét... nos, most már neve is van ennek a jelenségnek, úgy hívják, hogy fennálló dislexia veszélyeztetettség. Kicsit újabb játék ez a sorstól, mert felnőttként tudtam meg, hogy nekem is ez volt, és még emlékszem ahogy estéken-éjszakákon át anyám rendületlen türelemmel próbál jobbról balra tanítani írni-olvasni (mert csak balról jobbra ment, és ez most nagyon vicces, mert ismét nem tudom, hogy merrefelől is olvasunk merrefelé...), különbséget találni a bé és dé betű között, melyeket olykor még ma is összekeverek...
S szintén hálás vagyok, mert most, hogy ez kiderült, részt vehet egy dislexia prevenciós terápián heti kétszer, esetenként háromszor is, tudom, hogy annak ellenére, hogy nem egy labda fájter -sőt!, mégis fontos, hogy labdázzon, akárcsak az, hogy hátrafelé járjon. Két hónap alatt is szemmel látható és füllel hallható a fejlődése. Az oviba-kerülésekor egy 5 éves kori tesztet töltöttek ki Hunorral, mely tulajdonképpen azt volt hivatott felmérni, mennyire érett a gyermek az iskolára. Szeptemberben ez a teszt 52 százalékosra sikerült, most a novemberi ismétléskor 81 százalékos lett.

Iskolára érett, óvodába tökéletesen beilleszkedett. Csak az a fránya nüansznyi rossz érzés is elmúlna belőlem, hogy talán mégsem. Hogy minden csak látszólagos....

2013. december 2., hétfő

hatéves

Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!
 (A. A. Milne: Hatévesek lettünk)


Az ajándékrúl: tegnap este, elalvás előtt megkérdeztem, hogy mire vágyik úgy igazán-igazán... és akkor azt mondta, hogy egy nagy kukásautóra. Mintha derengett volna, hogy már többször kért kukásautót különböző alkalmakra, de valahogy sose vettük komolyan, majdkinövi, és ezt szóvá is tettem... igen Anya, évek óta egy nagy kukásautót szeretnék, de még sose kaptam meg! és akkor eszembe jutott, hogy jééétényleg, s hogy elsőszülöttem mégse üljön 25 éves korában a pszichológusi kanapén eme feldolgozatlan gyermekkori trauma miatt, hát beszereztük a hőnvágyottat. Bódogság van. (meg sok apró ajándékbontó kéz...)

napimicit mindenkinek

Finom-lelkű Hunorvirágszálam, aki éppen ma hat éves (és erről is, meg majd a vele kapcsolatos óvodai és logopédiai dolgokról is szeretnék írni), egyik kedvenc asszociációs játéka az, hogy az ételeket (úgymint chipsz vagy keksz vagy kenyérdarabka vagy pattogatott kukorica vagy bármi tányéron fellelhető), előszeretettel hasonlítgatja különböző dolgokhoz. (úgymint szívecske, kisvirág, kutya, cica, bármi).
Minka, aki nyilván mindenben pontúgy vagy még jobban kell teljesítsen, az esti csipszrágicsálás közben egyszer csak lustán megszólal: Nézd, Anya... , s közben elmélyülten forgatja a kezében a darabkát, ...ez pont olyan, miiiint... -és igen, itt várok valami kedveset, valami törékeny megfoghatatlant- ...az arcodon a pattanás!

2013. november 18., hétfő

RettenetMiciről

Mostanában vannak gondjaink, nem kevés, de ezt már születése pillanatában (najó, inkább úgy fél-egy éves kora magasságától), borítékolhattam is.

Arra gondolok jpé-vel*, hogy az lehet a baj -az ovi szemléletváltásának egyeneságú következményeként-, hogy most fogja fel, hogy ő folyamatában éppen leválódik (így, megerőszakolt magyarosan), és ez ellen minden idegszálával tüsszögve tiltakozik. Az én másfél éves kora óta önállóan sztájlisztoló és egyedül öltöző Micinyulam mostanában mélytorok-hangon üvöltve kéri reggelente a ruháit, és ha ez nem lenne elég, olykor azt is kéri, hogy öltöztessem fel. Mindigkésésben családunk óvodába bezuhanó performanszát emeli egy kis ordibálós hisztivel, melyben hol követelőzve, hol könyörögve, majd végül rongybabaként összeomolva kéri**, hogy jöhessen haza velem vagy hozzám, akár egész napra vagy legalább ebéd után. (szinte kivitelezhetetlennek tűnő feladat az óránként közlekedő buszokkal, és akkor arról még nincs is szó, hogy mit jelentene ez Hunor számára is lebontva...). A reggeli óvoda projekt Apjuk feladatai közé tartozik, aki férfiember lévén nem erősíti a multitásztingos apukák kicsinyke táborát (inkább megígérve csillagokat is lehoz az égről szépleányának, csak hagyná már abba!), így mire elindul a maratoni reggelekből, még nagyobb késésben és sallangosra tépkedett idegrendszerrel közelíti meg munkahelyét.
Beszélgetünk róla. Itthon is, és odabent is szoktak, hiszen oly mértékben késleltetett ez a reakció (két és fél hónappal az új ovi megkezdése után, úgy, hogy már egy éve oviba járt, és tette mindazt abszolút zökkenőmentesen első perctől), hogy foglalkozni kell vele. Kérdeztem, bántja-e valaki vagy valami, de nem, és én is tudom, hogy nem. A reggeli nagyroham után egész nap mosolygós, jókedvű minden foglalkozásban és játékban benne levő tündérbogyó. (rákérdeztem és tudom, hogy ez így is van, hiszen látom, amikor érte megyek, hogy jókedvű-elégedett-boldog nyuszipók)



ápdét: ma egyetlen könnycsepp nélkül abszolválta a reggelt, amire Micicica rém büszke volt, nekem meg végre egy kavicsdarabka lemorzsolódott abból a nagy kőből, ami a szívemet nyomta...

* józan paraszti ész
** csütörtökön egész pontosan óvónéni általi apukáról leválasztott ordibáló otthagyott leánygyermekkel indult a reggel

2013. november 6., szerda

csicsergős

Ez most kicsit reklámozós magyarázkodós lesz. 

Az úgy volt, hogy én itt letettem mindenféle nagyesküket felvett fonalakról, meg virtuális újrakezdésekről. Igyekszem én a magam módján, de be kell látnom, megváltoztam. Már nincs erőm/időm a barokkos körgondolatokra/mondatokra, a számítógép előtt töltött hosszú percekre, ellenben a közléskényszer faktor még mindig csillagászati magaslatokban megtalálható bennem. Így hát -hála a nagyonokos telefonom applikációjának, amely minden nap azonos időben megbökdös és figyelmeztet, hogy ma még nem volt mozgás a blogom vészbukoldalán-, a cikorványos gondolataim átalakultak párszavas csicsergésekké vagy csak napifotókká, de azok legalább majd' mindennapos megnyilvánulások.

Ha továbbra is nyomon követnétek trehányanyu villanásait, megtalálhattok, ha az oldalsáv Hunor és Minka blog-jára kattintotok (vagy IDE) és ott kedvelitek az ördögfiókákat. 

Én szóltam.

2013. november 1., péntek

Mindenszentek

"Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek."
(Kányádi Sándor) 
 

2013. október 22., kedd

step by step

Tartozom még egy óvodaváltásos abszurd drámatörténettel. (igen, idén az összes elvemet sutba-dobva, óvodamódosításra kényszerültünk. A miérteket nem szívesen boncolgatnám, a tényeken már mit sem változtatnak a cikorványos gondolathalmazaim) 

Szóval az újovi. Szomszédvárosban. A skacok külön csoportba járnak, Huncos felelősségteljes nagycsoportos, csodaszarvas helyett helikopter lett a jele. Kicsit nehezen rázódott bele a kissé katonás mindennapokba, kicsit újra körömrág, de a nagyfokú megfelelési kényszere nem engedi meg, hogy nehezményezzen felénk... nagyon kell most figyelnem és ráhangolódnom, ahhoz, hogy érezze, bízhat bennünk, számíthat ránk. Néha nehezebb napjai vannak, túlságosan érzékeny és jóhiszemű, a maga sajátos és olykor túl finom eszközeivel próbál beilleszkedni egy számára vadidegen és évek óta összeszokott fiúcsapatba. (azaz egy volt ovistársával együtt teszi, akivel a klasszikus bajtársiasság összes fokozatát előadják... olykor nehéz sóhajok, összepillantások, bezzegelések, hogy a mirégiovinkban miként is volt ez vagy az másként, s a görcsös egymásbakapaszkodás is megér egy említésnyit) ... tudom, hogy hiányzik neki az a fajta szeretet, amivel itt beburkolták, a régi barátok, a szeretett óvónénijei és dadusai... de ez az ovi sajnos már nem létezik...
Micike büszke kiscsoportos, egy adminisztrációs hiba folytán az első napjait középsősként töltötte, nem kis fejtörést okozva ezzel a vezető óvónőnek. (hogyan hozzuk tudtára azt, hogy nincs jó helyen úgy, hogy a legkevésbé sérüljön az a csöpp kis lelke...?!). Húsnyúl, egy verőfényes délelőtt önként megoldotta a problémát: átcuccolt a kiscsoportba, hogy ő mától inkább oda szeretne járni. És aznap délután ezerwattos vigyorral fogadott: kééépzeld anya, én már kiscsoportos lettem! Jele a mézeskalácsbaba helyett a kisvirág lett. Gondoskodó és bájos, a legkisebbek bátorítója, segítője, a beszoktatós gyerekek ölelgetős és csitítgatós védőangyala. 

A ma délutáni programunk a szomszédvárosban indult, egy aluljáró egyik falának gyerekkezek általi dekorációjával. (majd folytatódott egy játszóterezéssel) 




Kicsit ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyfelől melegséget éreztem a sok "idegen" kedves felénk nyitása miatt... Szívszorító volt a falon látni ezeket az apró kezeket... ők már ide tartoznak... Mici fesztelen bája, ahogy számomra vadidegenekkel csacsog, mert ő -velemmel ellentétben- minden gyereket és minden hozzátartozó szülőt (és nagyszülőt) is ismer... Hunor nagyfiús viselkedése, ahogy féltőn óvja a kistesókat*, annak ellenére, hogy itthon 3 másodperc alatt vér folyik (nyilván átvitt értelemben).
Másfelől pedig fáj, hogy mindezt nem a választott otthonunkban kapjuk... tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában...


* történt ugyanis, hogy az egyik csoporttársa, minden előzetes nélkül, miután Bigi sapkáját lerántotta a fejéről, jó nagyot taszajtott is rajta, úgy, hogy kisszöszkém térdrerogyott. Persze, sírva fakadt, és akkor a semmiből ott-termett HősHunor, és emígyen kiabált: Piiistiiiike (aki nemPistike), te a barátom vagy, de ő a testvérem, éééérted? őt nem bánthatod soha többet, mert ő a testvééérem! és erre Mici is rámélytorokhangozott, hogy ő a teeeeesóóóóónk, éééérted?!  Értette ezt ott mindenki, de legfőképpen én... torokgombócostól homályosszemestől...

2013. október 13., vasárnap

in memoriam

... mert amikor éppen nem egymást túlharsogva vagy az ököljog bevetésével próbálnak akaratot érvényesíteni, na, azokban a pillanatokban torokgombóc-képzően tüneményesek is tudnak lenni.
Minden nemúgysikerültért bőséggel kárpótló pillanatok ezek...

2013. október 7., hétfő

az áprilisi helyzet karcolatban

Nos, mivel másképp nem ment (vagy legalábbis én nem tudtam megoldani), beszúrtam posztként a kora áprilisi Hunor remekművet. Számomra nagyon sokkoló sokatmondó. Még mindig beleborzongok, hogy mennyire  jól érzékelte a láthatatlan csápjaival az adott helyzetet.... A narancssárga figura apjuk, balján az esernyő alatt az én vagyok, a gyerkők balról jobbra: Hunor, Mici és Bigi.

2013. október 5., szombat

Kicsi tükör

Ha fikarcnyi kételyem is lenne afelől, hogy valóban jó-e az út... na, az pontma oszlott el, amikor elsőszülöttem az alábbi vidám (család)rajzzal örvendeztetett meg: 

(balról: Anya, Apa, Minka, Zsiga és Hunor)


Hihetetlen egy forma, a maga túlfejlett érzelmi intelligenciájával együtt...

2013. szeptember 29., vasárnap

Bigi kettő, más szavaival


"A gyermek minden pillanatban teljes és totális, és semmiben sem lát ellentmondást. Amikor haragszik, akkor ő maga a harag; amikor szeret, ő maga a szeretet. Úgy lép át egyik pillanatból a másikba, hogy közben nem csinál belőle dilemmát. Semmiből sem csinál problémát. Nem rágódik ellentmondásokon, mert még nem gyártott magának elméleteket. Még nem tudja, hogy milyennek kellene lennie. Egyszerűen csak hagyja, hogy történjenek az események - együtt áramlik az élettel." (Osho)

Nagyon boldogságos kettedik születésnapot kívánok, az én -továbbra is- Buddha békéjű, élettel áramló legkisebb királyfimnak! (bulifotók, részletek folyamatban... most éppen óvodai házifeladatozunk a legnagyobbal, ójajjnekem)

2013. szeptember 19., csütörtök

a fonal, s annak felvétele

Nehezen rázódom vissza a virtuális életbe. Kavarog bennem ezer gondolat, nem is értem igazán, mit keresek újra itt.
Pár hónapja/éve még konkrét választ tudtam erre adni: sorstársakat, hasonlóan beszűkült hátébéket, akik szintén képben voltak az éjjeli szoptatás-hegyektől, a sokrendbeli mackós-pelusokon át, a fognövesztős éjszakák abszurditásáig. Mert ez egy nagyon más világ. Összetett és meghitt, a sohaelnemszakadó lelki köldökzsinórunk által szorosan körülhatárolt terület. Nem értheti ezt senki más, oly sokszor még az apukák sem. Legalábbis szeretjük ezt hinni. És sokszor ebben az őrült körforgásban szükség van a levegőre. Bizarr kombináció, de számomra az önmagam ironizálása, az olykor béndzsóra sikeredett anyaságoskodásom megírása, mindig minden vészhelyzetre gyógyír volt. (igen-igen, a jóöreg Cyrano effektus) Aztán lassan betemetett ez az egész. Egyre inkább már nem megélni, hanem sokkal inkább túl kellett élni. A rózsaszín máz nélküli szürke mindennapokat. Az egyre nehezedő terheket, amiket először vidáman, majd elfogadóan, végül már gyűlölve fogadtam be.

Tavaly télen robbant a bomba. Alapjaiban remegett meg minden, amit az elmúlt években közösen építettünk magunkban és magunk köré. A sok éven át finom kérések, az anyázások, a hisztik, a követelőzések, a nüansznyi érzelmi zsarolások, a játszmák egyszer csak csurig töltötték azt a bizonyos poharat. Új életre vágytam, másra, sajátra, csakenyémre, gyerekekkel, egyedül, mással, máshogy, máshol, térdelve a pokol tornácán és lebegve egy hetedik mennyországban... minden értelmetlenné vált, minden elvesztette a jelentőségét, az életem ezidáig fontos szereplői kiestek a rosta likán, s alig maradt fenn pár ember. Mert alig hagytam, hogy mellettem maradjon bárki is. Nekem épphogycsak annyi erőm maradt, hogy a gyerekek felé fenntartsam a látszatot, (igen, az összes elvemet szembeköpve), hogy biztosítsam őket minden pillanatban a szeretetemről. Azt hiszem, egyfajta groteszk vegetáláson mentem keresztül: belőlük táplálkozva éltem, s amit ők adtak, azt megcsócsálva visszatoltam beléjük. Így belegondolva, nem tudom, hogyan voltam képes végigcsinálni, nappal menekülve minden és mindenki elől, kétségek közt tipródva, éjjel beszélgetve-tanácstalankodva. Pedig azt hittem, önismeretből sok újdonságot már nem nagyon tud villantani nekem az élet. (jajjdehogynem)
Végül mindennapi fogalmakká váltak az életünkben a válás és a hogyantovább ezután kérdéskörök... 

Aztán egyszer csak felébredtem. (igen, elképzeltem, hogy nincs kanál, mert tényleg minden fejben dől el!) Fuldokolva, rácsodálkozva arra, hogy sikerült négysarkából kimozdítanom a világomat. Nem, nem vagyok rá büszke, de attól még majdnem sikerült, a tényeken a sajnálatom mit sem változtat.

S most tapogatózva, ismerkedve az új szabályokkal, az új tulajdonságokat és tapasztalatokat szerzett szereplőkkel, de már újra egymás kezét fogva keressük a helyünket az új alapokon. Mindketten sérültünk, a sebeink mélyek és sokszor még a simogató kéz érintésére is fájnak, de menni fog. Mennie kell.
(és erről meg EZ a vers ugrik be... akkor még nem is sejtettem a viharfelhőket, és nem tudtam azt sem, amit ma már igen, hogy a tudatalattim kétségbeesett segélykiáltása volt ez a pár sor... édes istenem, hogy mennyire igaz minden szava...)

2013. szeptember 17., kedd

The big recurrence

"Figyeltem, ahogy gesztikulál, mintha egy felnőttet utánozna. És akkor egyszer csak rám tört az az érzés. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül. Minden szülővel megesik néha. Nézed a gyerekedet egy teljesen hétköznapi pillanatban, nem egy iskolai előadáson vagy egy sportversenyen, és egyszer csak rádöbbensz, hogy ő jelenti az egész életet számodra, és egyszerre vagy meghatott és rémült, szeretnéd megállítani az időt."
(Harlan Coben)


2013. július 16., kedd

amikor azt mondja, hogy szőlő

Csumpici Gáspár, hétköznapibb nevén Pelenkási Bigulka beszél. Általában hablatyol nagyhangon és felelőssége teljes tudatában szigorúan szemöldökösszevonva, ám egyre többször nevezi nevén az embereket, tárgyakat. (sőt akár rövidke mondatokra is képes hogyaszongya: tedd le, anya gyeje, apa gyeje, tutuá = túrórudi, kokoá = kakaó, brubruá = autó  és persze hogy most nem jut eszembe több...)

Engem megvesz kilóra, akkora cukkerborsó:


Hétvégén meg több napon át visegrádi palotajátékolt az ifiúr és böcsös testvérei, előbbiről körösztapja lőtt egy kedvenc csontrágósat, utóbbiakról szégyenszemre én meg jól nem tettem. (bezzeg az iccakai fölnőttbuliról még videók is készültek, ójajj...)

2013. július 9., kedd

Variációk egy témára, avagy hogyan is illeszkedett be KisKokó családunk mindennapjaiba

Cuki állat-gyerek fotók következnek. Állatbolondok számára kötelező. (ugyanmár, dehogy vagyok én elfogult)

Azonban, akik szerint a macska csak egy -jobb esetben- egerésző háziállat, az az alábbi fotókat csak saját felelősségre nézegesse:

délutáni csöndes-pihenő
virágos ruhás lány ufószeművel
a kötelező "valami morzsolgatható" jelen pillanatban egy kismacska láb

2013. július 3., szerda

FHV reload

Óh, boldog békeidők, amikor csak úgy jódógomban süvöltözöm méhem gyümölcseivel
Aztán, beköszön egy régnemlátott vendég, mely megsorjázza a felnőttlakosságot is, nos akkor rájövök, hogy a bio üdítők (gondolom, szintén bio) festékszínezőit képtelenség bármivel is eltüntetni a lepedőkből, nomeghogy Ágnes asszony hozzám képest hobbizgató cserkészlány (már ami a bűnhődéses mosási kényszeres részét illeti, a többiről most inkább nem nyilatkoznék)

2013. június 24., hétfő

és már megint Mici

Mici kisasszony, a félrehallások és elcsípett szavak sajátos történetté alakításának a nagymesterasszonya, hétvégén ismét alkotott. 

Történt ugyanis vasárnap, hogy miközben cukorborsó módon hajasbabáját fésülgette (értsd ezalatt: versenyt motorozott eszetlen tempóban és hangerővel a bátyjával a teraszon), mintegy semmiségként odabökte, hogy Anyaaaaa, engem a Noel úgy hív, hogy Dzsonkó Posztó! Többszöri visszakérdezésre is kitartott amellett -egyre erőteljesebb hangerővel nyomatékosítva-, hogy őt pediglen Dzsonkó Posztónak nevezte. 
Ellenvetést továbbra sem tűr, de anyjában méltó partnerre talál (kire is ütött ez a gyerek, hm?), így felhívtam föntebbemlített kisfiú anyukáját, hogy aztán egy jót röhöghessünk kibogozhassuk, hogy kisfia valóban szerepjátékosat játszott Micivel, egészen pontosan Mici játszotta a verdák közismert Joe Komposztorát

Emíltettem már, hogy milyen jó dolog is lányos anyukának lenni?!

2013. június 17., hétfő

Hogyan ismerkedjünk rendőrökkel

Sajátos Minka-módszer. Mindenesetre hatásos.

Percekig biciklizz ezerwattos vigyorral a fejeden és bizonyos időközönként egy-egy röpke pillanatra végy csak tudomást arról, hogy a helyes 30-as rendőrfinnyú mennyire jól szórakozik belevalóságodon.

Amikor nem marad már más bemutatható brinyós performansz a tarsolyodban (két keréken állva biciklizés, nyikorgó kontra fék, rendőrkocsi milliméterekre való megközelítése járműveddel), akkor föntebbemlített ezerwattossal az arcodon közelíts a rend éber őrei felé emígyen: van egy kis kokónk! *

A magyarázkodást hagyd anyádra.


* új cicánk lett, s mivel még anonim és nagyon hasonlít elődjére, így ideiglenes a kiskokó névre (nem)hallgat.


2013. június 16., vasárnap

Árvíz 2013

Helló Duna... 


... üdv a kertben/udvarunkban: 


Szerencsénk volt, a házat nem érte el. A gyerekek -mint mindenben- most is meglátták, megélték a csodát. 


Azt hiszem, nekünk felnőtteknek is sikerült egy szeletkét megérezni belőle. Szurmai János gondolatait kölcsönözném, aki jelenlévőként tökéletesen szavakba öntötte a lényeget, a megélt pillanatot: 

Ünnep - a bajban.
Aludtam rá egyet, hogy biztosan meg tudjam fogalmazni, mit láttam az árvízben dolgozó embereken.
Boldogok – a baj kellős közepén.
Igenis boldogok: a középkorú hölgy, aki hét közben unott arccal veszi át a hivatalban a papírokat, most a szakadó záporban sem hagyja abba a zsákok pakolását; az eladó, aki pontosan hatkor akkor is lehúzza a rolót a kisboltban, ha pár elkésett vevő futva érkezik a busztól, most nyakig sárosan cipekedik, a szabadnapjain; a legendásan kelletlen autószerelő a legnagyobb zsákokat veszi a vállára.
Cipekedés közben félmeztelen férfiak évődnek az asszonyokkal, akik kacagva válaszolnak nekik. Vadidegen emberek szólnak egymáshoz a legnagyobb közvetlenséggel, bizalommal és figyelmességgel...
...aztán késő este, a sötétben kis csapatokban indulnak hazafelé, fáradtan, vizesen, mocskosan és szakadtan. Nem várnak köszönetet sem. Eltölti őket egyfajta csendes elégedettség.
Csak tér kell az embereknek: igazi, valóságos feladat. Alkalom, hogy megmutathassák, mi mindenre képesek igazán.
Ezt is az árvíz hozta: a lehetőséget, hogy olyannak láthassuk egy időre magunkat, amilyenek mindig is szerettünk volna lenni.

2013. június 1., szombat

biciklisták

Amíg a mai Bumbis szenvedélyemnek hódoltam, -aki kivételesen bújós-ruharágcsálós és fotogén jókedvében leledzett-, a Nagyok megtanultak biciklizni. Vagyis inkább pontosítanék: kiderült, hogy TUDNAK biciklizni! (vivát futóbicikli és kismotor által tökélyre fejlesztett egyensúlyérzék) Persze ez sem ment zökkenőmentesen, Hunor találta a biciklit (a lovardás ovistársáé), ráadásul az ő mérete is volt, de persze Kismicc sem maradhatott le illetve ki a mókából, -ezt mélytorokhangon többszörösen is a világ tudtára adta-, s így neki a méretei miatt a felszálláshoz segítség kellett. (a leszálláskor alkalmazott kaszkadőresést akár Talmácsi is megirigyelhetné)

Ím a bizonyítékok:



Bumbisan:


Új feladat belőve: biciklivadászat két méretben ON.

2013. május 30., csütörtök

napibölcs

- Anya miért sírsz? 
- Mert fáj a szívem. 
- De miért fáj? 
- Mert csalódtam valakiben és ettől most nagyon szomorú vagyok. 
- Anya, felejtsd el. Én mindig így szoktam, és aztán sokkal jobb lesz minden.

Gyermeki tisztánlátás és mesterkéltség mentes logika. A legjobb tanító mester.

2013. május 2., csütörtök

közkívánatra

Mici, családunk udvari bolondja, újabban bearanyozza mindennapjainkat. Olykor rendkívüli éleslátása varázsol el, máskor szőkenős értetlensége csal mosolyt arcomra. Egy dolog azonban bizonyos: ő az a lujzibujzi (saját magát becézgeti emígyen!), aki senki számára sem marad közömbös.

Történt a minap, hogy Minkus erős érdeklődést kezdett mutatni Bigi fogantatását illetőleg. Általában az igazat és csakis az igazat szoktam mondani nekik, ám most annyira furin alakultak a kérdései, hogy a beszélgetésünk végére egy későbbi időpontra való elnapolást indítványoztam.

- Anya, a Dzsigát (még mindig dzsé a zsé) miért nyelted le? azt akartad hogy a hasadba kerüljön? 
- Ööööö, nem, nem nyeltem le a Zsigát, Zsiga először a szívemben, aztán a pocakomban kelt életre, és amikor már nagyon szűkös volt neki a lakosztálya kibújt a mivilágunkba.
- És ki tette bele a hasadba?
- Amikor Apával úgy gondoltuk, hogy szeretnénk egy újabb kisbabát, akkor erre rábólintott a Jóisten is és leküldte Bigit. (tudom, elég béna magyarázat, de csípőből sose mennek a roppant jóféle válaszok)
- Ki? Jézus? (hittanórára jár és verhetetlenül kántálja az egyházi énekeket, sajátos micinyelven természetesen)
- Nem, kicsim, nem Jézus, hanem az ő apukája. 
- A Mikulás? ...és mindeközben kikerekedett értetlen bociszemekkel meredt rám.

Persze megnyugtattam, hogy a Mikulás nem Jézus édesapja, amit ő hangos és csilingelő nevetéssel vett tudomásul és már röpült is ezerfelé. Világot felfedezni, tapintani, érezni, megélni. 

(meg kell jegyeznem, hogy ez a poszt nem jöhetett volna létre enélkül a pár rám vonatkozó sor nélkül, ami rendkívüli módon be- és megtalált és erőt adott. és különben is királylány, ennél ezerszer nagyobb gödörből is kievickéltél már valahogy. és nem, képmutatva nekem sose ment, csak őszintén és tisztán, és hiszem-tudom, hogy eztántól is menni fog. s ha eljön az ideje, talán ide is le merem majd tenni, erre a virtuális asztalra is a batyumat, okulásként vagy csak emlékezésként.)

2013. március 14., csütörtök

A kommunikációról

A pár napos kényszerpihenő alatt történt, -mely a Legényeink orrszívásáról és köhögéscsillapításáról szólt, és igen, Mici kisasszony, az ájronlány, ezalatt végig óvodába járt és nem átállotta minden nap Huncos orra alá dörgölni, hogy a bentléte alatt ő bizony csak és kizárólag Huncos barátaival játszik-, hogy egy délelőttön a zuhany alatt állva, samponnal a fejemen hallom, hogy Bigi neheztel valamiért. Huncos mellettem teszveszel lelkesen és kérdez, percenként 42 darabot, melyekre szinte választ sem vár, így megkérem, nézzen már rá lesz szíves kisöccsére.

Hunor kötelességtudóan kimegy, hallom, hogy megkérdezi mi a baj Zsiga, mire Zsiga még jobban zsörtölődik, majd befut a kiskopaszom emígyen:

- Anya, ne foglalkozz a Zsigával, nincs semmi baja! Ő így kommunikál a világgal.

Én meg még így se, de tessen ezt most elnézni nekem. (mert az elmúlt hetek alatt is történtek ám dógok, Bigi -kis rásegítéssel ugyan, de-, köszöni szépen, lemondott az anyjáról és annak tejiről, 12 fogú lett, születtek kiskecskék meg nagy döntések is)

Lelkiismereti posztomat olvashattátok. Önmagam megnyugtatása végett született.

2013. február 27., szerda

egy újabb tiszteletbeli óvodás

A tavasz tagadhatatlan közeledtével, egyre több kedvvel vetem bele magam a szabadtéri és netmentes életbe. (mondjuk, ebben egész komoly szerepe volt egy elkallódott számlának és a szolgáltató sávszűkítésének is... telefonról meg nem olyan, na, még a nagyonokos és nagyonszép és nagyonújról sem). Szívesebben viszem reggel én oviba a Nagyokat és Bigi uraság is egyre nagyobb érdeklődést mutat a kinti lét felé, mióta kétlábonjáróvá avanzsálódott. (ez konkrétan azt jelenti: behozhatatlan a teraszunkról, a járókelőket meg éles sikkantgatásokkal szólítja meg, s ha végül mégis becipelem, teljes testét hátrafeszítve földön fekve tiltakozik a diszkriminatív eljárás ellen. óóóó, hát még egy szunnyadó rebellis kölyökforma volt lánykorom minden álma!)

Ma reggel is boldog nirvánában* indultunk az ovi felé. A célobjektumhoz sikerült majdnem egyszerre odaérnünk (azaz a parkolóba egyszerre majd onnan a Nagyok közelharcot vívtak, hogy ki ér be elsőként az oviba, amiben az őrült szülők is részt vettek, Apjuk nehezítőtényezője a hóna alá csapott Bigger volt, az enyim meg a magossarkú csizmám, futásnál kifejezetten előnyös!), majd lelkemből szakajtott magzataim kitalálták (igen, mindhárom!), hogy ugyan maradjak már egy kicsit velük.

Bigul nem sokat gondolkodott, bevetődött az ovisok közé reggelizni a világ legtermészetesebb módján: 



A miovinkban -mint már oly sokszor említettem- hagyományőrzés éltetődik (ejj, de szép magyaros szót sikerült találnom),  így ünnepeink alkalmával ötletesebbnél ötletesebb dolgokat találnak ki. Tavaly ugye kicsihuszárunk volt, idén is előadnak valamit a gyerekek, és most a fiúk is lányok is kartonpapírra varrnak: a lányok pártát (Micicica egész lassan halad vele, hiába no, ő éppenmost pókember korszakát-  és sze-rel-mes vagyok Anya-ét éli), Hunor viszont önmaga türelmetlenségét meghazudtoló módon öltögette hosszú perceken át - a szemem láttára!- a huszársüvege címerét. 


 S hogy miért, illetve hogy kiért is nem halad Mickó pártája....



* ami nálunk úgy zajlott, hogy Hunor és Minka más és más szülővel szeretett volna óvodába menni, ezért hangorgánumukat és mindennemű más eszközüket is bevetették, majd végül Mici kis kört tett Apjukkal egy munkázós címen, Bigi az ő társaságukat választotta, Hunor pedig futóbiciklivel és velem óhajtotta abszolválni azt a 150 méternyi távolságot.

2013. február 15., péntek

nekem valentin



2013. február 13., szerda

Zajos farsang

Tavaly már sikerült ódát zengenem kedvenc óvodánkról, idén csak annyival egészíteném ki, hogy a fél 11-es kezdésre megérkező viharos hófúvás kicsit elbizonytalanított, bár azzal nyugtatom magam, ez már valóban a Tél király utolsó és mindent beleadó ereje lehetett. 
A gyerekszám meg az influentikus felsőlégúti mizéria következtében csappant meg alig 20 főre. 

Tél elzavarva ("nekünk most már tavasz kell!" és lőn, ma már olvad is) , feladat teljesítve, megérdemelt fánkok a pocakban:


S aki még nem unja, annak ITTEN látható egy hosszabb verzió is, melyben fiúk-lányok csúfolódnak egymással. Nyomokban fellelhetőek a migyerekeink is. (kis segítség: Huncos piros síoverall, Mici ződ nadrág, vajszínű kabát)

2013. február 12., kedd

ha már gyerekszáj: a szerepekrűl

Zajos farsang tiszteletére, ma 4 gyerekem lett hirtelen, ami nem baj, mert -továbbiakban- vendéggyerek, a  legkönnyebben kezelhető az összes gyerekem közül. (nyilván, mert nem az enyém, höhöhö)

Mici, a  démoni nő, a gyerekszoba közepén öltözködik, s közben vendéggyereket ösztökéli munkára emígyen:

- Te most mosogass el! micsinálsz? mosogassá már!
- De én nem tudok mosogatni, az a lányok dolga! -válaszolja vendéggyerek kissé megszeppenve.
- Nem tudsz? akkor tanuljál meg, mert én nem fogok mosogatni!- buggyan ki ösztönösen Ősasszonyból az újabb életigazság. 

Vajh megszületett-e már az a férfiember erre a világra aki ezt a nőszemélyt el fogja viselni?! (a kérdés költői. és btw sokat lehetne tanulni Micilányka hozzáállásából...)

2013. február 11., hétfő

a legszebb bók

Anya, neked annyira gyönyörű a hajad, nagyon szépen fénylik, úgy, mint az oviban Annácska pónijának a rózsaszín sörénye!

Ezt most inkább nem kommentálnám.

2013. február 10., vasárnap

a farsang... s ami utána következett

Idén -hála a világvégén élésünknek vagy éppen a szülői erős cenzúrának, bár ebben annyira még magam sem hiszek- sikerült megússzuk a betmen, szupermen, pókember körjátékot. (ami azért is fölöttébb vicces, mert kb azt sem tudják kik ők, de az oviban az udvari játékokban a fiúk mind szuperhősök, akik megmentik a világot és azt hiszem, ez így is van rendjén) 

Hunor pár hete megtanult békaként kruttyogni, számára teljesen magától értetődő volt, hogy béka lesz. Kismici picit tanácstalankodott, majd azt mondta ő bárány lesz. A következő életembe istenbizony megtanulok varrni és zsákszámra fogom unatkozó délelőttjeimben gyártani a kreatívabbnál kreatívabb kötött és horgolt játék tüncibünciket és jelmezeket is saját kútfőből fogok alkotni, de jelen életemben a guglit, aki a barátom, hívtam segítségül.

Találtam is egy jóáras béka-, meg egy bárányjelmezt, pár napon belül házhoz is érkezett, frissen-illatosan. (nekem csak az álarccal kellett megküzdenem, heves anyázások közepette korareggel. álarcok még ITT találhatók.) Ám. Akkor derült ki, hogy a béka jelmezbe max Micit tudom belepasszírozni, a bárányka (inkább kos), meg talán még Huncosra is nagy. Napokig gyűjtöttem a lelkierőt, Hunort ismerve, iszonyat nagy hisztire számítottam... de úgy látszik, már ő is öregszik, abszolút lazán fogadta, sőt, mindkettő kifejezetten örült az új felállásnak. 

A farsangra pénteken került sor, a nagyok imádták, Bigi meg végre azt, hogy minden asztalra tökéletesen felér és át is csapott önkiszolgáló üzemmódra. 

a lovag és az angyalka szárnyai alatt megbúvik egy kisbéka
jobbszélen a kiskos
a mindig éhező
A nagy bulira való tekintettel, viszonylag korán elaltathatóak voltak, Apjuk is kimenőn, én meg barátnős megvidámodást terveztem pár üveg bor társaságában éjjelre. Este Hunor elkezdett tüzelni, éjjel jól aludt, ám ezt a tüzelő jószokását egész szombaton fenntartotta, 3 óránként felkúszott közel 40 fokosra, bágyadtkodott és aludt. (két óra alvással a hátam megett, egész üdítő volt egy szenvedő férfiembert kiszolgálni... node, aki éjjel leány, annak nappal is helyt kell állnia, ugyebár...) Mára már jobb a helyzet, legalább nem lázas, kicsit taknyos, de az se igazán jellemző.

Kóbor vírus, én így imádlak! (és ezt most csak nagyon halkan és közben élesen lekopogva: ez az első megbetegedése Hunornak a teljes téli időszaka alatt, leszámítva az ilyenkor általános taknyolást, és még emlékszem a tavalyi évre, amikor szinte minden óvodai ünneplésről lemaradt a fiatalember az állandó lázas és ismeretlen eredetű felső-légúti cécói miatt)

2013. február 7., csütörtök

édes álom

Jelen esetben az ellenségeimnek sem kívánok egyetlen olyan gyermeket sem*, aki egy óvatlan éjszaka alatt üvöltve és anyját verve növeszt ki kettő darab fogat: egy bal felső és egy jobb alsó őrlőt. (ójeee, 11 fogú lett. túl a felén!)

Ennek fényében ma bizonyára remek és hatékony napom lesz negyed óra összalvással a hátam megett.

*emlékeztetőül: ő az első kölök, aki olyan hangerővel süvölt, hogy még a macskát is képes felébreszteni, így öten nyugtatgattuk egy adott pillanatban úgy hajnal 3 és 4 között...

2013. február 3., vasárnap

önjáró

Bigi  az elmúlt két napban tökéletessé fejlesztette kétlábonjáró technikáját, oly mértékben, hogy már egy elfogadható videót is sikerült lőnöm róla. Mondjuk, nem volt nehéz, hiszen, nagy százalékban most már így közlekedik.

Amit még tudni érdemes:
Igen, Kismici újabban ennyire harsány és nem csúnyákat mond, hanem -jelen esetben- kisvakondnak hívja a kisöccsét (de kistányérnak és kisvillának is szokta nevezni), akinek ez ellen abszolút nincs kifogása és bármikori szomorúságát pillanatok alatt tudja széles vigyorrá varázsolni. 
Bigi lóratermett legény, kurtalábú és széles terpeszű, ezáltal még elfogult anyai szemem számára is eléggé sajátosan közlekedik. (konkrétan terpeszben)
Hunor pedig egészen egyszerűen nem akart benne lenni, inkább velem kamerázott.


2013. február 2., szombat

Achtung-achtung!

Pár hete az a megtiszteltetés ért, hogy -valószínűleg- egy kedves-lelkes olvasó, benevezte a Cucka blogot az nlcafe versenyébe. Ezúton is köszönöm, s bár nem erősségem az ön-menedzselés és dobogós helyezésre sem számítok, mégis megosztom Veletek a hírt: ha van kedvetek az alábbi linken szavazhattok ránk. Vagy másokra. Köszönettel-tisztelettel, cuckanéni.

2013. február 1., péntek

Mici-zanza

Valahogy éreztem, hogy Szendvics-Micivel, a rettenet középső lányformátummal, lesznek még (óvodai) gondjaink

Pár napja kezdődött, hogy egy reggel kategorikusan kijelentette, ő nem szeretne óvodába menni. Viszonylag könnyedén meggyőzhető volt a világ rendjéről (kismókus, az ovibajárás a ti feladatotok, ha ti sem mentek -mert persze erre Hunor is rákontrázott-, akkor anya sem kel ma fel az ágyból és nem mossa ki a ruháitokat, nem főz vacsorát, nem teljesíti a kívánságaitokat, apa nem megy dolgozni, lázadás lesz, káosz és anarchia...) , ám 1-2 nap elteltével, újra porondra került a téma. Ekkorra azonban a miért is nem szeretnél ma oviba menni? kérdéskörre már konkrét választ fogalmazott: mert unatkozom.
Elég bután néztünk Apjukkal karöltve a 3 éves múltra, majd megígértük, hogy az oviban megkérjük az óvónéniket (stréber mutter in eksön), hogy lássák el őt plusz feladatokkal. Indulás előtt azért még Mickó kikuncsorgott belőlem egy olyan ígéretet is, mely szerint délután mutatok neki számokat (úúúú, én erre nem vagyok bekalibrálva) és leírjuk együtt a Minka betűt. (amit természetesen még aznap délután be is hajtott rajtam)

Az oviban meg jeleztük, hogy Mici kisasszony többre vágy. Mily meglepő ez csak számomra volt újdonság, itt nálunk ugyanis az a szokás, hogy a ballagók maguk szövik a tarisznyájukat, s mint kiderült, Mici is buzgón beült szőni közéjük. 

Ennek tükrében, talán már iskolát kellene keresnem neki ősztől. Mindenesetre, elég erősen kétlem, hogy ez a kisliba még 3 évet kibírna az ovi keretei között...

2013. január 28., hétfő

egyszervolt

Régen volt, talán már igaz sem volt, amikor egy éjszakába nyúló rendelésre, behoztak egy elárvult oroszkék macskalányt végleges elaltatásra. A cicalány középkorú volt és valahogy azonnali pátyolgatását élvezte az összes ottdolgozónak. Így ideiglenes befogadásra került a rendelőbe, ahol lassacskán köz-kedvenccé vált, makrancos és változókedvű természete ellenére is. A hónapok teltek, a hely szűkössé vált, konkrét gazdája továbbra sem akadt a leányzónak. Lassacskán szembe kellett nézni azzal a lehetőséggel, hogy menhelyre kerül vagy ami még ennél is rosszabb, tényleges elaltatásra kényszerül.
Apjukkal azidőtájt kezdtük meg közös életünket és ekkor már velünk lakott szüleimtől megörökölt Chanel lányunk is, mégsem gondolkodtunk sokáig, magunkhoz vettük őt. Eredeti nevét sosem tudtuk, de fajtájából fakadóan Natasának kereszteltük. (s mivel egy faházban tengette mindennapjait, a vezetékneve a Faházová lett) A beilleszkedése ugyan hagyott némi kívánnivalót maga után (emlékszem én hónapokon át tartó nappaliban kanapé mögött lakásról és szobanövényre járó alomhasználatra is...) , ám a két kukonya öreglány valamilyen csoda folytán lassacskán elválaszthatatlanná barátkozott.


Az évek teltek, gyerekeink születtek, elköltöztünk. A természete nagymamássá vált, megértő és roppant mód toleráns mindannyiunkkal, a hányattatott életünkből fakadó változásokat zökkenőmentesen kezelte.

Beletörődő nyugalommal tűrte a Hunor általi sajátos beropiztatását:


és ha már túl sokáig abajgatták, -bár eredendően vérmes természetű volt-,  sosem bántotta egyiküket sem, inkább hanyag mozdulattal fölfeküdt a komódra, megtalálva ezáltal is egyedi világa lelki békéjét:


A betegségének semmilyen látható előjele nem volt, ezért is ért gyomorszorítóan váratlanul, hogy szombat reggelre deréktól lefelé lebénult.  Két nap versenyfutása volt a lehetetlennel, ezalatt akadt időnk elbúcsúzni, simogatni őt. Hálát adni azért, hogy annyira végtelenül toleráns volt velünk. Hogy ennyire szeretett, s hogy ennyire szerethettük. Hogy olykor lehetett alkalmi derékmelegítő, máskor depressziósok hálótársa vagy vendégágyban lábmelegítő.  Hogy  elengedhettük őt...

Natikám, akárhol is vagy, köszönjük az együtt-töltött bő 8 évet, sohasem feledünk!                                                                                             

2013. január 24., csütörtök

télen szánkós

... méghogy három gyerek nem fér el egy (nagyobb) szánkón?


Konvencionális: tél van, mink is szánkózunk híreinket láthatták.

2013. január 19., szombat

kinek a családfaállítás, kinek a sokmunka, kinek a dackorszak, kinek a nyafogás, kinek a fognövesztés

Családunk hős portrérajzolója megunván a hűtőszekrényünk mágneslapján az anyja által kreált naív szívecskés és nevecskés alkotását, hanyag mozdulattal törölte azt, majd meglepett egy aktuálissal. Persze, én elfogult vagyok, de imádom az őszinte és tiszta rajzait, az éleslátását, ahogy pontosan érzi és tudja, hogy hol a helye a famíliában. Most éppen Nagyfiú korszakát éli, aki apaimádó és mindenben próbálja példaképét utánozni és szokásait, viselkedését mélyen átvenni. (azt azért elárulhatom, nem minden imprintingnek tudok maradéktalanul örülni) Tulajdonképpen egész könnyen tudnánk most együttműködni, ha az öltözködés-témakörben dűlőre jutnánk. Mert ha: 1. egyedül öltözik, órák kérdése és megoldja ugyan, bár azalatt vagy megőszülök vagy rekedtre üvöltöm magam, vagy legalábbis nyugi-pálinkák és -dohánytermékek képe lebeg lelki szemeim előtt; 2. én öltöztetem, akkor ugyan haladunk, bár szenved és rongybabát játszik, saját állítása szerint durván rángatom és lökdösöm őt. A színjátékot legjobban széles óvodai és szülői körben szereti előadni. Ez esetben a 220-as vérnyomásom alap.


Karótnyelt Apjuk égnek álló haja és szokatlan komolysága is teljesen valós kép. Sokamunka, nagyanyomás van még mindig.  Hogy meddig lehet ezt így és ennyire intenzíven csinálni, már számomra is rejtély kategóriás.

Micilányka képen fellelhető helyzete is abszolút reális, akaratbajnoknőnk most stratégiát váltott, nem dacol, látszólagosan beleegyez és besimul, ám amit elképzelt abba a csökönyös kobakjába, azt véghezviszi. Akár beleegyezünk, akár nem. Éjszaka közénk érkezik, reggelente karomat simogatva és apró puszikat osztogatva ébreszt, imádom, hogy mennyire nő, és hogy mennyire a kistükröm. Az összes viselkedési  formámat azonnal átvezi és leképezi az ő szintjére. Mókásan hat, amint pl a bátyját vigasztalgatja buksisimítva, hogy semmi baj, Hunor, ezért nem kell sírnod, megoldjuk együtt, jó? ám nem minden esetben jó visszahallani a türelmetlenségemből fakadó ultimátum kiosztásokat sem: Hunor utoljára mondom el, hogy vedd fel a cipődet és hagyd abba a nyávogást, mert különben istenbizony ma lekeverek neked egyet!  (ennek a bé verziója úgy hangzik, hogy holnaptól verni foglak)

A hajam égnek áll szintén, ebben sincs sok túlzás - de legalább mosolygok.* Azt hiszem, valóban jól vagyok. Belül, valahol nagyon mélyen megvan a békém, csak a külsőm háborog-kételkedik-önsanyargat oly sokszor. 
*A mennyei mosolyom az újabban felfedezett dalmát diópálinkának is köszönhető, hááát, asszem függő lettem. (cucka vagyok, 35 éves unatkozó hátébé, 3 gyerek, valamint 12 kecskelány anyja, és pálinkafüggő)

Bigi pedig rámnőtt. Nem tudom, hogy hogyan és mikor is történt, de cirka 3 hete szenved az alsó szemfogaival, az utóbbi egy hétben már mindkét oldalon borsónyi duzzanattal vegetált, melyből az egyik végre-végre tegnapra áttört (jobb oldalon), a baloldalira még várunk. Az én kisbuddhám minőségi romlása mindenki számára feltűnő: öltöztetéskor-babakocsiban üvölt torkaszakadtából, csak nálam (vagy ott se) jó, az egyetlen számára elviselhető pozíció az az lenne, ha egész nap a szájába lógatnám a mellbimbómat. Bizonyos időközönként felválthatom az ujjaimmal is. Az éjszakai ébredéseit érdekes mód ez nem befolyásolja, a stabil 2-3 megvan most is, a nappalai a csapnivalóak. A másik fő jellemző, hogy ha én eltűnök a képből, Bigger visszavedlik a világ legártatlanabb tündérmackójává. Just for fun.

2013. január 16., szerda

amikor semmi sem történik

Szóval, mondanám, hogy eseménytelen és sivár a mi életünk, de nem. Valójában egész sok minden történik köröttünk-bennünk, ám valahogy menet közben halt el a közlési kényszer. Persze valahol érthető is ez az állapot, hiszen 6. éve (banyek, HATODIK!!!) jegyzem kisebb vagy nagyobb elánnal a mindennapjainkat.

Nem titok, kicsit mélyponton voltam (vagyok?), egyesek szerint kapuzárási előtti pánikom van, lázadozik bennem az unatkozó hátébé (nyehehe), más vélemények szerint végre újra önmagam vagyok. S hogy én mit gondolok minderről? azt, hogy kicsit besokalltam, időre és levegőre van szükségem ahhoz, hogy újra tudjam indítani a fogaskerekeimet. Így vagy úgy. 

Szerencsére a gyerekek, azok az áldottjófélék, mindebből semmit sem érzékelnek, Hunor példaértékű nagyfiúvá vált, igaz akadnak néki jóféle kiskamasz allűrjei, de ezek nélkül meg már tényleg földre szállt angyal lenne. (és nem, nem szakad rám a plafon).  

Kismici sokkal nehezebb ügy, az oviban csak fiúbarátai vannak, azok közül is a leg-khm-csibészebbek, akiktől nagyon vicces dolgokat tanul el és meg. Gurgulázva röhög, miközben saját magát azzal szórakoztatja például, hogy pukizást, pisilést vagy büfögést imitál. Lányosanyák álma ez a lány. De tényleg. 

Bigi, aki továbbra is nyolcfogú és (nemkiabálomeldemégis) -éjjel- egyre kevesebbet cickózó, pár napja kétlábonjáró lett. Übercukker borsó látvány az elfogult anyai lelkemnek, amint döcögve-rötyögve birodalmi lépeget kb 5-10 métert. Ráérős kis méregzsákom ezt sem siette el. (lesz videó, de még inkább csak csodálom-kisajátítom a  látványt)

És januártól elkezdődött a nagy projekt, a gyerekszoba otthonossá tétele. Festünk és ötletelünk, és még van mit dolgozni rajta, de az ebadták már most imádják. 

a zuhanó birka alatt Hunor tervei szerint lesz egy platós teherautó vagy egy markológép (hö?). a birkákon pedig még 2-3 rétegben átmegyek
a magasságmérős zsiráf balra még teljesedni fog egy kanapé fölötti kisoroszlános pampával.

Hibádzik még egy Mici-macska az emeletes ágy alsó szintjének a falára, valamint Hunor fölső szintjére napocska-holdacska-csillagocska. (nekem meg egy lipótmezei hosszúhétvége)

2013. január 6., vasárnap

volt egyszer egy 2012

...avagy hogyan is tegyünk úgy, mintha még mindig életünk központi szereplője lenne a blog és réges-rég nem váltam volna haszontalan tagjává a blogtársadalomnak.

Előző évi számadás következik, ha már a tavalyi évi statisztika eléréséhez időközben analfabétává váltam. (pedig milyen helyre kis bejegyzés született anno belőle. ezzel egy időben rá is kellett döbbennem, tavaly sokkal stílusosabb és frappánsabb is voltam, úgy tűnik hanyatlom minden téren, brühühü)

A szamárvezető innen gyütt. 

A legjobb dalok, amiket idén rongyosra hallgattam:

(közel) 12 dallal körvonalazom az évet:
- az örökös bánat utca
- a féktelenül fittyet hányó
- a megunhatatlan fellegajtó nyitogató
- a bájos micidal
- aztán jól nem vitt messze május (chardonnay azért akadt bőven...)
- és közben nyaraltunk is egy kevésbé retrót
- folydogált a pálinka is (ajajj) és kicsit belehaltam a felezőbulimba
- betört miszter Schrody is pár felejthetetlennel, hogyaszongya: Gone for Good, Sleepin' Alone, Little Miss America , hogy csak párat emeljek ki
- éreztem egy kicsit a régi fílingből is
- majd átértékeltem, hangulatot idéztem és már itt is volt a karácsony

A legjobb könyv, amit olvastam:
Felfedeztem Kondor Vilmost és Benedek Szabolcsot.

A "leghivatalosabb" komoly dolog idén:
őstermelő lettem. 12 kecskék tejfeldolgozó anyája.

A legnagyobb élmény:
A decemberi Everlast koncert. Óriási hatással volt rám.

A legnagyobb csalódás:
Kispocok elvesztése.

A legszívmelengetőbb:
Bigi ragaszkodása és féltékeny szeretete. Az apró, finom, ám határozottan birtokló érintése.

A legjobb családi buli:
A szülinapom.

A legfurább dolog, amit csináltam:
miniszoknyába kecskéket, kutyákat és gyerekeket legeltettem a Duna parton.

A legbátrabb dolog, amit csináltam - szerintem:
Első sorba (ópárdon másodikba) cipeltem Szőlőt az everlaszton.

A legbátrabb dolog, amit csináltam - mások szerint:
Végre őszinte lettem önmagammal-önmagamhoz.

A legnagyobb teljesítmény:
lefogytam 13 kilót és bebizonyítottam önmagam számára is, hogy egyedül is fent tudok tartani egy gazdálkodást, 3 pici gyerekkel. úgy ahogy.

A legkiábrándítóbb:
egy szilveszteri élményhez kapcsolódik: egy szubprimitív pasi gusztustalan közeledése.

A legfontosabbak, akik idén is átrugdostak a szaron:
A barátaim. És akkor név szerint és abécé sorrendben a válságstáb, a született feleségeim, akik mindenben és mindig. És sokszor még azon is túl. Amikre  már szavak sincsenek. Lészen akár szó láncdohányzásról vagy láncdiópálinkázásról. Micka, Niki, Réka, Szőlő.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator