2012. december 30., vasárnap

micimondja. jajjnekem.

Házi macskalányunk simulékony nőcisége újabban még engem is zavarba ejt. Olyan technikákkal és manipulatív eszközökkel rendelkezik csípőből és ösztönösen és old meg izzasztó szituációkat, melyek minden valamirevaló nő tarsolyában benne kellene legyenek, valahogy az évek és a rutin-szerzés hozadékaként.

Hangja búg és ha a célszemély figyelmét szeretné felhívni magára, édeskésen felkanyarodik a mondat végén. Esküszöm szempillarezegtet, és a kacér oldalpillantások világbajnoknője is. Mindemellett van benne egy spontán és nagyon jól működő ráérzés is, ami sokszor szórakoztató, ám néha eléggé félelmetes is tud lenni. 

A minap elmerengtem  pár pillanatig, amikor is megjelent a térdem-magasságánál, nyújtogatta felém kezecskéit, kérte vegyem fel. Magamhoz vontam és jó mélyet szippantottam a mindenre gyógyír és hamisítatlan miciszagból, de ő eltolta az arcomat két tenyerével és a szemembe nézve, huncut csillogással így szólt "anya, csajoskodjunk!". Önkéntelenül is elmosolyodtam és érdeklődni kezdtem a csajosság mibenlétéről. Háááát, menjünk a konyhába, -felelte megakadás nélkül. Erre aztán már igazából nevetni kezdtem, és körvonalaiban felvilágosítottam arról, hogy a csajoskodás nem feltétlenül jelenti az aktív konyhai részvételt, annak a konyháslány vagy szakácsnő a megfelelő szinonimája, bár kétségtelenül köll lennie egy ilyen oldalának is. Akkkor.... -gondolkodik homlokráncolva- ... menjünk pasizni! És nevet minden porcikájával. Vele nevetek, de azért megkérdezem, miképpen is gondolja mindezt a gyakorlatban. Hát te Apával, én meg a fiúkkal-, válaszolja a világ legtermészetesebb módján. 


Egy másik este odakucorodik mellém a félhomályban az ágyba, homlokát homlokomhoz tolja, nyakamat átöleli és suttogja: anya, beszélgessünk. Érdeklődöm, miről is szeretne beszélgetni, mire azonnal érkezik a válasz: beszélgessünk a körmökről.

2012. december 24., hétfő

karácsony 2012

Túl azon, hogy még kora délután sem találtuk a karácsonyfa díszeinket (god save the házfelújítás), s hogy a kisfalunkban működő élelmiszerlánc boltjában  parlagon heverő díszeket, záróra környékén bezsákmányoltuk, jelentem: mégsem maradt el a karácsonyunk.

Az ajándékok telibetaláltak, a kedélyek lecsillapodtak és még egy nem-konvencionálisra is összezsúfolódtunk. (a Peggy Bundy-ra erősen hajazó kompromittálómat jómélyre elásom)  

Ezúton is kívánunk Mindannyiótoknak boldogságban és szeretetben gazdag ünnepeket! 

2012. december 21., péntek

A plusz

Elmondhatom, idénre még a  három gyermeknek sem sikerült felülkerekednie azon az állapotomon, hogy igen, sajnálatos módon elmondhatom magamról, nem vagyok egy mintamámi, és így december 21.-re igen vastagon megtalálható bennem az enerváltság faktor.

Dimenzió ugrabugrák ide vagy oda: van 2 napom karácsonyi hangulatot rittyentve és kezembe véve az eseményeket (mer' az ugye mindig a nők dolga), újjászületést várni. 

... s aztán vár rám egy hét oviszünet, melynek minden percét Minka szélsőséges dackorszakos hisztijei aranyozzák majd be.

2012. december 12., szerda

A harmadik

Kismici, aki már korántsem nevezhető picinek, ezen a(z idei egyik) világvégét beharangozó napon (ami teljesen össze is klappolna Szépleányunk jellemével) betöltötte 3. életévét.

Egy sztrítfájter királylány, vele át- és megélhetem a mélységeket és a magaslatokat is... gyakorlatilag percenként váltakozva. 
A szimultán két fajtájú számára ismeretlen, 100 darabos kirakós átlag negyed óra alatti abszolválása engem továbbra is csodálattal tölt el, a szilaj és erősen makacs természetéből fakadó fegyelmezetlensége pedig viszonylag sokszor taszít tanácstalanságba.

Még mindig bolond jókedvvel ízlelgetem a szavakat... az én kislányom... és ilyenkor persze mosolyra húzódik a szám és a kedvenc fotóm jut eszembe... azon meg aztán szerintem életünk végéig poénkodni fogunk Apjukkal, hogy node milyen jófej és előrelátó férj is ő már?! hiszen egy életre bebiztosította a legtutibb névnapi ajándékomat! És tényleg.

2012. december 9., vasárnap

ebony and ivory

Történelmi pillanataink oszlopos megörökítendője a mai. Miközben teregetem békésen a 487. mosásomat, s a gondolataim messzi szállnak, egyszer csak feltűnik a csönd. Az a bizonyos, amitől még a szőr is feláll az ember lánya hátán. Mert azt sem tudja mikor kezdődött és azt sem, mióta tart. De egy biztos: sok jóval nem kecsegtet. 

És amikor megközelítem az objektumot (jelen esetben a gyerekszobát), olyat látok, hogy rögvest fényképezőgépért kell szaladnom: 3 békés pizsamás manó parkolót épít. Vagy várat. Vagy házat. De tulajdonképpen lényegtelen is. EGYÜTT játszanak. Dudorászva. Táncikálva. Üvöltés és verekedés nélkül. 

Hiába no, az adventi második gyertya meggyújtása otthonunkba is elhozta a reményt.


2012. december 7., péntek

önző én

Családanyához méltónak egyáltalán nem nevezhető érzetek kerítettek az utóbbi napokban a hatalmukba. 

Visszaröptettük magunkat a gy.sz.e.* időkig, és meg sem álltunk egy koncertig, annak is az első második soráig. Ott aztán bölcselkedhettünk kedvünkre azon, hogy a magyar ember fura ember, kibrusztol magának egy jóhelyet, hogy aztán mozdulatlanul bebetonozva végigálljon két órát és kisképrenyőn nézze, mert rögzíti a koncertet. Persze, közben cöcög, ha netalántán nekidőlnél vagy korrektül tájékoztat arról, hogy te itten elé/mellé nem fogsz állni, mert ő felvételt készít. (értem én, hogy a koncert dvd pénzbe kerül, nagyjából egy jegy ára fedezi amúgy, az élmény meg jobb esetben otthoni hd minőségben sörrel a fotelból... szóval mégsem értem, na) 


Szórakozóhelyeken továbbra is képtelenség normális** italokat fogyasztani. Erősen kétlem, hogy sznob lennék (vagy csak mán öreg az efféle kalandokhoz?), de a szőlőnek a kannában leledző fröccsborhoz éppen annyi köze volt, mint betűtésztás levest szürcsölgető csimpánznak az ábécéhez. Hajnal kettőkor még a döntésképtelenség határán tanácstalankodtam, hogy elég volt-e a hazafelé úton orvul betámadó migrénemre az az egy szem algopyrin, vagy mégis inkább könnyítenem kellene magamon?! 

Hajnal hétkor sem volt feltétlenül őszinte a mosolyom, amikor mellémvágódva a nagyok, fejemben ágyúdörgésként hangzó sikkantgatások és fülettépő nejlonzörgés kíséretében bontogatták mikuláscsomagjaikat. 

Hogy a szinte groteszkként ható gumicsizmás kecskézésemről már említést se tegyek. (alig 12 órával a trágyázás előtt még szépruhába tinilányként sikoltoztam miszter Schrody akár egyetlen pillantásáért is... )   S a kuszaságok kapcsán megérkezett egy csiklandozóan kellemes, ám mégis toroksavanyító érzés, mely a mézeskalácsok apró kezek általi esti gyártására konkrét lelkiismeret-furdalásba csapott át.
De már feldolgozódott, az érzések a helyükre kerültek, a karszalag meg a jegyek mellett várja az öröklétet. (de hogyan is lett 3 darab belépőjegyem?)


*gyerek(ek) születése előtti

** a bornak kikiáltott kannás ital ihatatlan lőre, a csapolt sör olcsó és szar (nem beszélve a mellékhatásaként fellépő gyakori pisilésnek, ami első sorból viszonylag  nehezen abszolválható), a rövid italokat nem feltétlenül alapozásra találták ki, bár kifejezetten hasznosnak bizonyulhatnak bizonyos esetekben, maradnak a long drinkek, amit jelen esetben valahogy nem kívántunk, de utólag belátom óriási hiba volt. 

2012. december 3., hétfő

csak óvatosan

Amikor elégedettségedben hátradőlnél és legszívesebben sokszorosan vállon-veregetnéd magad, igen, idén először nem férkőzött be a fogyasztói társadalom a karácsonyra készülődésedbe, az ünnep arról szól ami. Lesz itt szeretet, készülődés, örömszerzés, együtt-móka és kacagás... nos, akkor hirtelen eszedbe jut, hogy az elkövetkezendő hetekben kettő nap kivételével minden napra jut valami adott program, koncert vagy karitatív sütigyártás. És akkor eszedbe jut az is, hogy az újrahasznosított wc papír gurigákba csempészett apró finomságok mellett megbúvó meglepetés kártyák (ötletek innen merítve) adhoc módon történő becuccolása komoly gondokat okozhat még. És igen, ekkor jön el az a pillanat, amikor a gyerekszoba pislákoló éjjeli őrlángjánál naptárral a kezedben felnyitogatod a kritikus napokat és megpróbálod átvarázsolni az ott talált kivitelezhetetlent egy nem-kritikus napba, persze az igyekezetbe belekeveredsz és eztántól most már aztán tényleg minden reggel lélegzetvisszafojtva bontogattok...

2012. december 2., vasárnap

Ötös

Akkor is vasárnap volt. És éppenugyanígy, advent első vasárnapja.

Akkor még nem tudtam milyen is lesz ez az egész anyaságosdi. Kaptam egy aprócska furaillatú puhaságot, aki belőlünk fakadt. Csak csodáltam és nem tudtam betelni ezzel az azóta is tartó szívtájéki bizsergéssel. Finoman tapogattam, óvatosan érintgettem. Szaglásztam. Méricskéltem. Ismerkedtünk.
Apró és meleg pillantások, felejthetetlenül kavargó szélsőséges gondolatok. Kicsiny és törékeny kisember, örökre beburkolva földöntúli szeretetemmel...


Most pedig itt kekeckedik csacsog mellettem egy 27-es lábú, 17 kiló 110 centi körüli kiskamasz, korának megfelelő eszével és naponta megható igazságérzetével. 

Nagyon boldog szülinapot drága Huncmesterem! (és csak remélni tudom, puszitletörlő és ölelésthárító korszakod hamarosan véget ér... )

2012. november 29., csütörtök

ünnepre hangolva

Közelednek az ünnepeink, a nagyok szülinapjai. Idén meginterjúvoltam az érintetteket, hogy mit szeretnének a szülinapjukra kapni-kérni, milyen ízű és formájú tortára vágynak, s ha már itt tartunk, mit hozzon a Jézuska a fa alá? (és idén talán utoljára az én szervezésemben, a mi szeretteinkkel, a mi baráti társaságunkkal és azok gyermekeivel ünnepelünk egy köztes dátumon, aztán már más alibit kell találnunk az év végi ereszd-el-a-hajam partira, ugyanis Hunor többször is kísérletet tett babazsúrrá minősíteni a mi kis szórakozásunkat, aztán alkut kötöttünk és ez az év még marad így, aztán már ők maguk alakítják a vendéglistájukat... tejóég! )

Minka -aki egyszer szétszórt a nappaliba egy tasak pattogó cukros nyalókát, és én akkor és ott megfogadtam, hogy a házba mégegyszer nyalóka be nem jön- nemes egyszerűséggel a szülinapjára nyalókát (szegény kisgyermek panaszai, első fejezet) és csokis macskás tortát kért, a Jézuskán még gondolkodik.

Hunor epres pókemberes tortát és bingát* (még mindig nem mennek a reccsenős szavak) kért a szülinapjára, mert ugye az már mindjárt itt van, és még hányat kell addig aludni? A Jézuskának meg majd lerajzolja, hogy miylen távirányítós verdás autót szeretne... 
... majd pici homlokráncolás után módosított: nem, anya, inkább a szülinapomra kérem a távirányítós autót és a Jézuskától a bingát, hogy ne kerüljön nektek  pénzbe...


* újszerelem van az oviban és őszőkesége Hunor mellett öltözött, amikor Huncos éppen a bingájáról tartott kiselőadást, és akkor a királylány ráemelte varázslatos búzakék szemeit és csodálkozva, -ámbátor kicsit fitymálóan, éppen csak annyira, amennyire ez egy királylányhoz illik-, megkérdezte: de mi az a binga? és ekkor Huncos egyre hangosabban, tagoltabban és kétségbeesettebben ismételgette, hogy biingaaaa, B I I I I I  N G A A A A , nem érted?! segítségére siettem, elmagyarázva ciklonunknak, hogy Hunornak jelenleg még nem minden esetben megy az "r" betű kimondása és megkértem berregjünk együtt mindannyian emígyen, hogy brrrrrringa. Hunorom metszően végigmért, majd közölte: bicikli. (és méltósággal távozott, maga mögött hagyva két berregő szőkenőt...)

2012. november 25., vasárnap

arcok

A gimnázium évei óta tudom, a genetika érdekes és komoly dolog. A gyerekeink születése óta meg már azt is tudom, hogy fölöttébb szórakoztató és olykor torokcsiklandozóan vicces is tud lenni. 

Hát nem?

(balszélsőn: 3 éves kiscucka édesapjával, jobbszélsőn 3 éves kismici fivérével)


(azt meg már tényleg csak a zárójelek zárójelében, hisz annyira közhelyes klisé, hogy nincs is annál szívetmelengetőbb, mint gyermekeink egy töredék mozdulatában, egy pillanatnyi gesztusában fölfedezni szüleink-nagyszüleink rég elfeledettnek hitt mimikáit...)

2012. november 23., péntek

november 22.

Reményik Sándor : Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

2012. november 21., szerda

Anya, Dzsiga jár! (byMici)

Napok óta érezhetően készülődik rá, először csak a kádban állt sikongva hosszú másodperceken keresztül kapaszkodás nélkül. Majd már a szobában is, bárhol bármikor. Kedd délelőtt fővárosi jelenésünk volt, így barátnőm vigyázott a Legkisebbre, aki az asztaltól elmozdulva, két bátortalan lépést tett felé. 

Aztán délután már ráérzett a lépegetés ízére, -de én vagyok annyira rosszfej anyuka, hogy juszt se sétáltatom derékleszakadva, majd ráérez erre a mozdulatra is- és végre már büszkélkedhetek egy olyan gyermekkel is, aki a járássegítőt valóban rendeltetésszerűen használja. Imigyen. (tudom, setét és alig élvezhető, de a lényeg ott van)


Persze estére a Nagyok, szokás szerint megkergülve agyonszerették Dzsigánkat (Mici nagyon sajátosan, enyhe francia akcentussal ejti kisöccse nevét) és már csak arra volt időm, hogy hasra vetődve pár másodpercet -a szívem mélyén kívül- videjóra is megörökítsek szívmelengető triójukról. 


2012. november 16., péntek

költői kérdés

Az esti lefektetés miért csak velünk húzódik el idegtépő végtelenségig? (ha bébiszittyó vigyáz a gyerekeinkre, a kisbüdösek, igen, mindhárman!, legkésőbb 9 óra nulla-nulla perckor már az igazak álmát alusszák, és nem, nem jönnek ki kétpercenként, hogy éhesek/szomjasak/pisilniük kell/csak-még-egy-utolsó-mese vagy esetleg árulkodni, hogy egyik gyermek piszkálja másik gyermeket)

Persze, a dolgok kiegyenlítődnek, meg lesz a böjtje is az esti kettesbenlétnek, Bigi kihagyja az éjfeles tankolást, ehelyett fél kettőkor úgy ébred fel, mintha reggel lenne, mosolygósan tettre-készen, aztán addig csattog éjszakai magányában, míg Hugit is éberré tapicskolja, aki piros sárkánynak vizionálja kisöccsét (mit szív ez a lány?), és meggyőződése, hogy A bogarak ante portas vagynak, ezért nem hagyhatjuk el a gyerekszobát. De valamilyen oknál fogva bent sem maradhatunk. Éktelen sikításos sírásában köhögőrohamot kap, -s hogy hajnal 3-kor is mennyire ura vagyok a  helyzetnek-, csöndben megkérem őt két öklendezés közben, hogy ne hányjon le, nincs baj, közben óvatosan leteszem az ölemből, megígéri, hogy már jól van, nem sír, nem hány, fölemelem és telibeborít egy kis emésztés alatt álló vacsorával. Majd elnézést kér. A világ legtermészetesebb módján.

(nem, Bigi nem tapicskolt bele és hajnal 4-kor már tényleg mindenki aludt. egészen reggel 7-ig)

2012. november 14., szerda

közönségs(z)avazás

Mennyire őszinte az esti féltízes hajfestéses (rámférne) és négy dolgos kéz általi fodrászolásos, két rendbeli vacsoráztatásos és többrendbeli mackóztatáson is túllévő mosolyom?!


(és erről meg az egyik kedvenc Vekerdy idézetem jut eszembe, amit megörökítek ide a rossznapokra: 

"A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek."  )

(a teljes interjú ITT olvasható)

2012. november 12., hétfő

pillanatképek

arról, ahogy a Nagy lefoglalja a Legkisebbet
arról, hogy a Nagy mennyire szereti a Kicsiket

és egy anekdota arról, mit nyújt mindezért cserébe manipulatív Szívkirálynőnk...

Elcsípett reggeli beszélgetés, melyet Micilány indítványoz: 

- én a legjobban a szerelmeimet (érted, szerelme-i-met?!) szeretem, Marcit, Lacit, aztán Anyát, Apát és Zsigát. Mást nem. 

Mire Huncos remegő hangon megjegyzi, de Minka, én szeretlek, hogy lehet az, hogy te nem szeretsz?!  (óóó, ilyen helyzet adódik még bőséggel a későbbiekben) 

- Úgy, hogy nem szeretlek!
és méltósággal kibilleg megörökölt vonatos pizsamájában, maga után hagyva egy összetiport lelket.

(persze, aztán kibogoztuk a viszonyokat, és mindenki nyugodtan ült le kakaózni, de ez a pár mondat annyira nagyon jellemzi a kapcsolatukat, és egyáltalán Mici hozzáállását a világhoz, hogy előre sajnálom a Mici útjába akadó férfiembereket...)

2012. november 11., vasárnap

hatéve

Hat éve pontosan ilyen elnyújtottan hosszú őszünk volt. Pontosan így sütött a nap, beszórva aranysugarával két reményekkel és álmokkal teli füligmosoly, most már paptyírossal is megpöcsételt, közös életének első napját.

a pillanat, amikor megtudja, hogy az aláírás ebben az esetben nem biztosítja a csereszavatosságot

Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
nélküled föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned
és magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.
                                (Kányádi Sándor) 

2012. november 7., szerda

a csodákrúl

A csodák mégpedig mégsem velem történnek meg. Továbbra sem én vagyok az, akinek csak úgy küszöb alatt becsúszik egy negyedik gyermek. Kispocok földi élete 8. hetében meggondolta magát és visszatért oda, ahonnan picit idelátogatott és sajátos nyugalmunkat és kiszámíthatóságunkat felborítva egy feltételezett másvilágot libbentett  meg nekünk.

Hosszú és nehéz napok vannak mögöttünk. Nagy beszélgetések, apróbb pityergések, ágyban kucorgó sebnyalogatások. 
Nehezen jönnek a szavak, kellően kusza még bennem minden. Azt érzem, ahhoz, hogy meg tudjam gyászolni, és el tudjam engedni, bennem is sok mindennek le kell még ülepednie.  Sok dolognak a helyére kell kerülnie.
Tudom, hogy előbb vagy utóbb megérkeznek a válaszok is a miértekre, és minden kirakós darabka a helyére kerül.

Hiszem és érzem, hogy a világban minden okkal történik. Okkal tudtuk meg véletlenül ezt a babát és okkal vett búcsút is tőlünk. Egyetlen pillanatig sem hibáztatom magam semmiért, és felelőtlennek sem érzem magam azért, mert időnek előtte világgá kürtöltem a boldogságunkat. A személyiségemből fakadóan nekem sosem fért bele a titkon várandósság, hiszem, a tragédia éppúgy tragédia egy 8 hetes terhesség esetében is, mint a huszonikszedik héten. És vallom mindezt úgy, hogy nem ez volt az első pocakon belüli bababúcsúm.

Talán a még mindig érkező gratulációk a legfájdalmasabbak. S talán azért is születik ennyire hamar és számomra abszolút éretlenül ez a bejegyzés. Le kell lepleznem a valóságot, így fair, ennyivel tartozom. Neki. Önmagamnak. Nektek.

A nehéz napok tükre Hunor. Nagyon sokat tanulok ettől a kisembertől, s csak remélni tudom, azzal, hogy ennyire megél és átél velünk-velem mindent, nem sérül nagyon a lelke. 
Az egész szombat késő délután kezdődött. Utólag visszagondolva, hihetetlenül higgadtan konstatáltam, hogy nagy baj van. Próbáltam pihenni, feküdni, de belül már tudtam, hogy elkezdődött a folyamat. Késő este Hunor még úgy búcsúzott a hasamban a babától, hogy jóéjt kívánt neki... Éjjel jöttek az egyre erősödő görcsök, a hosszas fájások. (mindig éjszaka szültem...) Hajnal 4-re sikerült elaludnom.
Vasárnap reggel Hunor jószokásához híven bevetődött közénk az ágyba és riadt arccal jegyezte meg "Anya, eltűnt a kisbaba!". (tudom, édesfiam, én ne  tudnám?!) Látszólagosan megnyugtattam, elbagatellizálva a dolgokat. 
Az egész napunk valami furcsa monotonitással telt. Azon az álom és valóság határmezsgyéjén szédelgősen.

Hétfőn a nagyok oviban, családi tanácsunk és doktorbácsinkkal konzultálva úgy döntünk beruccanunk a fővárosba egy vizitre. Tudom, hogy nincs baj, hiszen, már nincsenek görcseim. Ismerem annyira a testem, hogy értem a jelzéseit. Érzem, hogy megkönnyebbültem, de szükségem van egy rábólintásra. 
Útban a kórház felé, hívnak az oviból, Hunor rosszul ébredt, talán mintha egy kis hőemelkedése is lenne, furcsán veszi a levegőt. Elmesélem a mi helyzetünket is, valamint azt, hogy a barátnőm megy a gyerekekért. 
Miközben a vizsgálatok folynak és hálistennek engem igazolnak, felváltva és zavaróan csörögnek a  telefonjaink. 
Végül két hét múlva kontrollal és egy recepttel zárjuk a találkozót. Útközben visszahívom az óvodát, kiderül Hunor krupposan befulladt. (véletlenül éppen engem-vizsgálás alatt...) Volt nagy riadalom, végül távorvosi tanácsra szülők-óvónők összefogva a szomszéd falu patikájából szereznek kúpot. Ekkor végre felszakadnak a könnyeim. Elkeseredettségemben és fájdalmamban sírok, fáj, hogy amikor szüksége lenne rám, nem lehetek a  fiam mellett...
Rekordidő alatt érünk haza, feltépem az ajtót. A felnőtt kiszerelésű kúp mit sem segített, Hunor alig kap levegőt. Ölelem-szorítom-csitítgatom, együtt sírunk, kimegyünk a teraszra ketten, ölemben az én nagyfiammal... érzem, lassacskán mindketten megnyugszunk. 

Azóta itthon van és semmi baja. Már aznap este sem volt. Annyit mondott később, hogy nagyon izgult értem. Ezt is csak az apjának. És később megkérdezte, hogy hova lett a kisbaba? Mondtam, hogy visszament a csillagok közé, ahonnan jött. Az jó, akkor a Dédi vigyáz rá! és azóta nem kérdez. És nem köhög. És nem fullad. Együtt vagyunk. És élvezzük egymás társaságát. (Mici mindennapos korrumpálás alatt áll, hogy oviba menjen és mi kicsit kettesben  -hármasban Bigivel- lehessünk Hunorral. Bár eléggé félkarú rabló azért Mici az oviban Huncos nélkül... de ez egy másik történet) 

Azt hiszem, a körülményekhez képest, jól vagyok. Egyedül a sajnálat az, amivel nem tudok mit kezdeni. A részvétteljes és elkapott pillantások, a darabos mozdulatok. Tudom, mindenki számára nehezen kezelhető szituáció ez. És tudom, aki kicsit is érző ember, azt megérinti ez a fájdalom és megbénítja ez a fajta történés. Én mégis azt kérem most Tőletek, hogy tartsátok tiszteletben, hogy ez a mi gyászunk és jelen pillanatban azt érzem, úgy tudtok a legtöbbet segíteni, ha némán ránk gondoltok. Hiszem és tudom, hogy a pozitív töltetű gondolatok eljutnak hozzánk és segítenek átvészelni a mindennapokat és megerősítenek. Tudom, hogy meg fogjátok érteni a kérésemet.

Köszönöm, hogy itt vagytok, hogy velünk vagytok jóban-rosszban!

2012. november 5., hétfő

gondosanyu

A pótcselekvések nagyasszonya hétvégén plüss állatmosást tartott. Nem is lett volna semmi baj, ha egy évekkel ezelőtt ovis tombolán nyert husky típusú pihe-puha plüsskutyát nem főztem volna ki nem mostam volna ki meggondolatlanul 60 fokon.

Már este láttam, hogy lesznek itt bajok, amikor kivéve a gépből kicsit mintha kisebb is lett volna, meg mintha a szőre is rövidebb lett volna. Hunor is kellően bizalmatlanul nézte, szagolgatta majd visszaadta, hogy szárítsam meg, mert valahogy nem az igazi. 

Reggel hevesen keféltem a kutya szőrét, nem kis derültséget okozva apjuknak és gömbölyded lányának, így próbálva menteni a menthetetlent. Hunor krokodilkönnyei sem segítették elő, hogy akárcsak pillanatokig is jobban érezzem magam. Ő siratta a kutya hosszú és selymesen puha szőrét (amibe teljesen bele tudtam dugni az ujjaimat, beeeeeleeeeeesüllyeeeedt), én meg próbáltam megnyugtatni, hogy a frissen született kiskutyáknak pont ilyen rövid és selymesen puha szőrük van. Amire azonnal érkezett az övön aluli válasz, az lehet, de ennek a kutyának sosem fog már megnőni, brühühü! Vesztettem.

Körtelefonok -míg kiderítettem, honnan származhat a drága eb, persze még véletlenül sem hazai eresztés, ánglus földről érkezett-, aztán következett gugli, aki a barátom és még reggelikávé előtt sikerült egy majdnemolyant horror összegért levadászni. (amúgy aukciós oldalakon is láttam használtakat, pontolyan rövidszőrű-frissenmosottakat, mint ami itt fekszik most velem szembe és hidegkék szemeivel bárgyún néz, merthogy Hunor szerint már az enyém és mostantól rám vigyáz). 

Tanulság: soha a büdös életbe nem mosok ki pótcselekvésként plüssállatokat. Főleg nem kedvenceket. Inkább beköltözöm a konyhába és lefőzök 6 különböző menüt.  

2012. november 2., péntek

átkos november, avagy mindennapi félelemeim

2004-ben egy késő novemberi éjszakán valami megváltozott. Valami örökre megszakadt, valakik örökre itthagytak. Egyedül. Árván.

A történteket el lehet fogadni, be lehet nyelni. Számtalan magyarázatot is lehet találni rá, mert a lékelnek kell, hogy fel tudja dolgozni azt a mérhetetlen fájdalmat, az értelmetlen gyászt. Kell a logika, az ész érvek, még akkor is, ha vannak esetek, amikor nincs, nem lehet racionális magyarázatot találni semmire. De az őrület borotvapengéjén táncolva az agynak kell a rideg érvelés. Különben végérvényesen átbillen odaátra.

Először jön a tagadás. Nem, nem akarod elfogadni, hogy ez megtörtént, nem történhetett meg, minden olyan szürreális, annyira abszurd, hogy megfáradt elméd belül sikítva fel-felröhög és összeesküvés elméleteket gyárt. 
Aztán érkezik a düh, a harag. Hogy tehették ezt velem? Még utoljára egy jó nagyot belémtapostak, szarban hagytak. Mindenki tudta-látta, éreznie kellett, hogy be fog következni valami durván durva és mégis cinkos mód csak némán figyeltek.
Megváltásként besuhan az alkudozás. Alfa állapotban el is hiszed, ha ma nem lépsz piros kőre vagy felajánlasz a Mindenható vagy az Ördög számára az életedből bármit, ami fontos, akkor még egyszer utoljára láthatod őket, beszélhetsz velük. Talán visszakaphatod még egy ölelésnyi időre...

Végül lassan megérted, hogy hiába minden. Ez végérvényesen elcsesződött, ebben az életben itt már nem fogtok találkozni, az izmaid feladják a szolgálatot, összeomlasz, beletörődsz, marad az űr, a fájdalom, a hiány. Sírsz, zokogsz, könnyek nélkül. 
Lassacskán megtanulsz nélkülük élni, elfogadod a megmásíthatatlant és próbálsz átértékelni, tanulni a hibáitokból és egészen másként folytatni.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk." (Prof. Dr. Bagdy Emőke)

Napok óta kattog az agyam. Bolond gondolatok kergetőznek bennem,  a hormonok vad játéka ez a szenvedély, legalábbis remélem, hogy hamarosan elcsitul. (képtelen lennék ilyen görcsös félelmekkel élni hosszabb távon). 
Végtelenül öregnek érzem magam. És félek, istentelenül félek attól az érzéstől, hogy túl korán itt kell hagynom őket. Hogy túl kevés időm lesz, és túl keveset fogok tudni magamból átadni nekik. Hogy kevés az útravalójuk. Hogy cserbenhagyom őket. Hogy magukra hagyom őket. Hogy akkor nem tudok mellettük-velük lenni, amikor a legnagyobb szükségük lenne rám... hogy akkor már nem lesz elég erőm segíteni őket... hogy ahhoz, hogy kiteljesedhessenek nekik is be kell járniuk a pokol összes mocskos bugyrát...
És ezzel egy időben egyfajta önzőséget is érzek, hiszen mi hívtuk életre őket, s ezáltal felelősséget is vállalunk az életükért. A boldogulásukért. A boldogságukért.

Bárcsak bölcsebb lehetnék...

Isten hozott, vágyakozás!

Ismét kismama tünethiányban szenvedek, de most már nem követem el azt a hibát, amit közel hat éve, amikor Hunorra várva szintén nem jöttek a tünetek, és akkor én kitaláltam, hogy a tonhal konzerv olaját újrahasznosítva szalonnát pirítok bele és kiadós rántottát sütök. (máig érzem az orromban a tömény zsír tapadós szagát, azóta sem bírom megenni a tonhalkonzervet)

Persze, akad azért egy kis itt szúr-ott nyom, és a napi ebédutáni húszperces kómázás is menetrendszerűen érkezik, mint ahogy az esti 9 órás vízszintes megborulásom is. Reggelente pedig az amúgy is alacsony vérnyomásom döngöl padlóba, kis szédüléssel, fülzúgással és soron kívüli csillagokkal tarkított világelsötétüléssel.

A legmarkánsabb tünetem azonban a junk food iránti szenvedély. Hunorral az első hetekben még dolgoztam, a futárunknál heti 5 munkanapban udvaroltam ki, hogy legyen szíves egy mekdrájvba megvenni a reggeli mekreggelimet. (ühüm, legyen tojásos meg békönös, igen hosszú kávéval, meg jöhet valami süti is. és imádlak, és annyira köszönöm!). 
Micivel klasszik kosarat tömtem, csípős szárnyasat. (igen, egyedül!)
Bigivel javarészt meki kosztot toltam, bár lényegesen nehezebb helyzetben voltam, akkor már itt laktunk, s csak ünnepnapokon juthattam egy kis jóféle gyorséttermihez, így minden fajtának tudtam örülni.

Most pedig csak vágyakozom. És álmomban már nem dohányzásilag bűnözöm a teraszon, hanem büntetlenül mekfarm menüt rendelek egyedül egy üres mekiben. (igen, lehet nagyobb az üdítő, igen, a sültkrumpli is)

(mindazonáltal tegnap szívesen elfogyasztottam volna egy kis parmezánbundába bújtatott mangalica karajt vargányakrémmel és szték burgonyával) 

2012. október 31., szerda

egy tökjó nap margójára

Buzgómócsing eszemkásként tegnapra TökJó napot hirdettünk az oviban, azaz minden jöhetett, ami a tökhöz kapcsolódik. Az egyik vállalkozó szellemű anyuka tökösmákost sütött a gyerekekkel, egy másik tökdíszt hajtogatott-vagdosott-ragasztott színes papírból, én a gyurmázást vállaltam. A saját koncepcióm szerint a kinyújtott sólisztgyurmából sablonok segítségével különböző tökös dolgot vágtunk volna ki, de ismét bebizonyosodott a gyerekek képzelőereje messze túlszárnyalja a felnőttekét. Legalábbis az enyémet. Az egyik kisfiú például fészket csinált, tök fészket. Hunor pedig tömör kis gombócokat formált, melyet tökmagokkal, fehér babbal valamint sárgaborsóval díszített és az ő kövecskéinek hívja. (s melyeket azóta is sirat, mert ma csak a töklámpásunkat hozhattuk haza az oviból a gyurmák még pár napig az ovi folyosóját díszítik)

Az ottlétünk mindösszesen 3 órán át tartott, én mégis emelem kalapom az óvónők-dadusok előtt, ez a pár órás zsibongás és megosztott figyelem nálam egy fél 9-es ágybazuhanást eredményezett és csak a Bigi kaparászások riasztgattak jópárszor föl reggel fél 8-ig. 


A fáradtságért Hunor félálom szavai kárpótoltak... te vagy a legjobb anyuka, gyurmáztál az összes óvodás barátommal és még töklámpást is tudsz csinálni... naja, kérem szépen, az élet fontos dolgaihoz érteni kell!

2012. október 29., hétfő

a Lényegesről

Van itt ez a Kispocok, aki számomra már most a világ legnagyobb csodája. 

Bigi születése hosszú volt és nagyon fárasztó. Azt gondolom, talán még mindig nem sikerült teljes mértékben feldolgoznom (rinya-rinya-rinya), de  odáig már eljutottam, hogy képes vagyok megfogalmazni azokat a sarkalatos pontokat, amik akkor és ott nem tetszettek, amiken változtatni szeretnék a legközelebbi alkalommal. (végtelenül hálás is vagyok ezért, hogy nagy eséllyel megtehetem!).

Nem így terveztük*, sőt egészen pontosan sehogy sem terveztük. Kimondatlanul hittünk abban, most egy lélegzetvételnyi szünet következik, ami lehet 2 év és lehet ez az élet is akár, aztán -ha az Égiek is úgy akarják-, zöld-utat kap még egy vagy, ha nagyobb a szünet, akár kettő aprótalpú is. A meg nem írt házassági szerződésünk szóbeli megállapodásakor**, azt az alapkoncepciót tűztük ki, hogy kettesével érkeztetjük utódainkat (2x2), köztük néminemű szünettel. 
Aztán annyira belendültünk SzvítiMici után, hogy megkísértettük még egyszer a sorsot és életre hívtuk Bigit.

A cukormázas dolgokat félretéve, itt kicsit megtorpantunk. Szerény személyem az öt év aktív hátébéskedés után besokallt. (egészen pontosan ez a nyár tette fel a pontot az i-re, amit gyakorlatilag színegyedül vittem végig. belefáradtam, többször neki is keseredtem). Azt éreztem nem kapok levegőt ebbe az óriástestbe zárva, a szoptatósmelltartók, a pecsétes pólók és a kinyúlt farmerek mellvértje mögött, a soha-el-nem-fogyó pelenkák fojtogató gyűrűjében. Megráztam magam, felálltam. Lefogytam több, mint 10 kilót, ami nekem magát az életet jelentette. Visszakaptam valamit a régi fényemből, a kellékek mögé suvasztott nőiességem ismét kibújhatott. Éltem és égtem. Feltöltődtem.

És akkor derült égből villámcsapásként*** bejelentkezik a Négyes számú versenyzőnk.

Amikor már éppen készültem elajándékozni a kinőtt és gondosan elcsomagolt babaruhákat. 
Amikor a Legkisebb Bigiform is lecserélte az autósülését. 
Amikor ketten már ovisok, s én kezdtem napközben megtalálni önmagam. 
Amikor azt hittem, mi már csak így ötöcskén maradunk. Mert így kerek. Mert most úgy érzem, így kerek. 



* nincsenek illúzióim a méhecskékről és a beporzásról, de 35 évem alatt már tapasztalhattam, én nem vagyok az a fajta, aki egy sarokbadobott férfialsótól is 9 hónapra kivonja magát a forgalomból.

** ez még szerelmünk hajnalán történt, amikor testing üzemmódban fürkésztem az akkor még csak jövendőbeli hitös különböző reakcióit a szélsőséges dolgaimra. (ha megriad, hát meneküljön, akkor mégsem ő volt az igazi, de ő maradt, sőt, általában helyeselt) Amikor andalogva jövőt terveztünk, finoman bedobtam, hogy én sokgyereket szeretnék, szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy ő is. Aztán tovább srófoltam, hogy de nekem a sok az mindenképpen 3 fölött van. Riadtságnak szikráját sem láttam még csak átsuhanni sem az arcán, s már akkor tudtam, ő itten kérem szépen a másik felem. 

*** egy intrikus gratuláció reakciójaként (gratuláltak a negyedik gyerekhez, mert úgy hallották, érkezik)  pillanatok alatt melegebb vidékre küldtem el a jóakarót, majd elégtételként teszteltem egyet. Megzavarodtam, azt hittem, fordítva tartom kezemben a tesztet, majd sűrű és hosszú perceken át tartó bazdmegelésem után görcsös sírva röhögésbe csaptam át, végezetül lelkiismeretfurdalkodtam egy sort, hogy szegény-szegény Negyedik, akinek választott anyja legelső szavai a nem túl kedves fogadtatásról árulkodnak. Jajj!

2012. október 26., péntek

Örülünk, Vincent!

Bár idelent a földön mi nagyon nem így terveztük, de hiszek benne, odafent most szemettörölgetve tenyérdörgölve mosolyognak a régnemlátottaink. (ugyanis hiszek abban, zseniális humorukat továbbvitték még oda is)

Mutatok egy Hunor által rajzoltat. 


Igen, újabb családkép. Bal oldalon szürkeApu (nem szürke, BŐRSZÍNŰ, javított ki szinte azonnal elsőszülöttem), lábainál szürkeHunor, mellette bindis Kismici, fölöttük karbantartott Bigulka, jobbra 3 láb- és kézujjal rendelkező Mámi, hasában pedig egy 10 mm-es petezsákban egy gyűrűformájú szikhólyag várja, hogy embrióvá fejlődhessen.

(és akkor arról már említést sem teszek, hogy szent meggyőződésem volt, hogy koraklimaxolok, mint jóanyám és hogy nekünk aztán már sosem lesz több gyermekünk, mert éppen most vágytam önmegvalósítani a sajtbiznicet a kecskelányokkal és sütkéreztem visszanyert lányos alakom fényében... és a jövő évi ovis nyáriszünet csak egy pöppet sokkol a megkezdése előtti szüléssel... )

2012. október 25., csütörtök

kérdések

A kezembe került egy régi-régi fotó. Választott otthonunk temetőjéből készült panoráma felvétel. Az örök nyugalom és béke vidéke. Emberzajoktól mentes, vissza a természetbe világ ez. 
A hétvégi csodaszép idő minket is kimozdított és felbaktattunk saját szemmel is megnézni a helyet.

 
Varázslatos és csöndre intő. Tapintható valami felsőbbrendű erő törvénye: itt nem mi, emberek vagyunk az urak, hanem a Teremtő, az Isten, valami sokkal ősibb és elementárisabb intenzitás. 

Egyedül a gyerekek nem érezték vagy talán pont azért, mert ők is, de zavarukban csicseregtek, Hunor pedig kérdezgetett-nézegette a sírokat, és kérte olvassam fel a neveket, a kiírásokat. A különválasztott gyerek- és csecsemősírokét is. Okos kis arcocskáján ezer érzelem futott át, miközben böngésztem a neveket, s ő megpróbálta kitalálni a sorsukat.

Aztán észrevette az egyik síron a feszületet és mintha csak akkor értette volna meg az összefüggést felkiáltott:

- Anya, ott a Jézuska!  a Jézuska ide van eltemetve? (nem, kicsim, nem ide, ez csak azt jelzi, hogy mindannyian feltámadunk, akárcsak ő)

- De hogyan? Hogyan támadnak fel a halottak? (bajban voltam: sosem tudom, mennyire van jogom az általam elképzelt valóságot elmondani gyermekeimnek, így én valószínűleg hosszabb fejtegetésbe kezdtem volna az erőviszonyok letisztázásával, de szerencsémre itt segítségemre sietett az éppen ott tartózkodó Zsuzsa-óvónéni, aki elmagyarázta, hogy az összes elment szerettünk fenn van a mennyországban, ahol csak szép és jó dolgok történnek, mindenki boldog és szeretet van és majd eljön az a nap, amikor újra találkozhatunk velük)

Nálunk a nap fénypontja -normál esetben- az esti lefektetés. A gyerekszoba pislákoló lámpájának félhomályában mindenről sokkal könnyebb beszélni. Így történt ez aznap is. A Nagyfiú miután alaposan bevackolt ágyába, félálomban még odasúgta: nagyon jó volt a mai nap, a soknapból az volt a  legjobb, hogy itt volt ma a Nagyi és hogy kirándulni voltunk. Meg az, hogy ha majd meghalunk találkozunk a Dédivel, aki vár minket. Anya, én nem félek a haláltól, mert akkor találkozom a Jézuskával és odaköltözünk hozzá és ott mindenki mindenkit szeret...

2012. október 19., péntek

Az egyévesről s annak megünnepléséről

Bigi születésnapját egy hajnalig tartó fergeteg partival ültük meg. Hála egy közösségi oldalas egész napos ugrálóváras nyereménynek és annak hihetetlenül szimpatikus és rugalmas üzemeltetőjének, a tizenakárhány gyermök számára az egész napos (le)fárasztás biztosított volt. 


A Szent Mihály napi kecskepöri reggeltől fődögélt, persze volt bé menü is a gyöngébb gyomorral rendelkezők számára. És volt sokgyerek és sokfelnőtt és sokbor és sokpálinka és nagykoccintások és nagybeszélgetések és hajnalig tánc, amikor a kicsik már rég ágybazuhantak.


Készültek publikus gyerekfotók és kevésbé publikus elhajlós ölelkezős barátnősek. 


És persze elmaradhatatlan volt a duplatortás megköszöntés, kis rásegítéssel Bigi fújta el az egyik gyertyát, Micike a másikat.


S hogy mit tud a miegyévesünk? Örökmosolyú és világbéke hangulatú, nyugodt és kiegyensúlyozott. Tökéletesen ejti anyjától eltanult tanácstalankodását (háááát), anyáz, apáz, ugat (vavava), és elhívatottan brümmögve tolja a kisautóit. (H)oppáz vagy tsütcs-öl, ha a pelenkásabbik felire tottyan és tökéletesre fejlesztette haladási technikáját, kúszik-mászik és minden mentén feláll és lépeget. A bútorokat körbetotyogja és a méretben megfelelő tárgyakat járássegítőként használja. Megeszi a virágföldet és a homokot, de alapvetően semmilyen élelem kapcsán nem jellemző rá a válogatás. Jólevő, pocsékul alvó. Azaz alszik ő, este 7-től éjféli langymelegig, aztán 2 magasságában fölébred és 5-ig elmatat. Fölül, kimászik, piszkálódik, körbejárja a házat, nem sír, gőgicsél, visszajön, majd egyszercsak kidől. Nem továbbig, mint hajnali fél 7. Napközben egyszer alszik, általában ebéd után, általában egy órásat, de van olyan is, hogy 4 órán át játszadozik álomföldön. 
Finomtapintású, simogató, ölelős és bújós. Kiflibenalvós, továbbra is nyolcfogú, 74 centi 9300 grammos szuszmákmanó.

Egyszer pedig úgyis elfogyasztom desszert gyanánt őcukiságát. 

2012. október 18., csütörtök

csakegynap

Hitetlenkedős. Örömködős. Sírva röhögős. Kételkedős. Önfeledt. Bizonytalanul magabiztos. Mindent megváltoztatós.

Csodák mégpedig vannak.

2012. október 14., vasárnap

értelem és érzelem

Van nekem az az elvem, amit előszeretettel hangoztatok is, hogy az óvodás korú gyermek(eim)nek éppen elég inger/sport/különóra -ha létezik- az óvoda szervezésében zajló elfoglaltságok bármelyike. Ráérnek még a különórákkal, hadd legyenek gyerekek, a legfontosabb dolguk most a játék, és annak segítségével a szocializáció, a társadalomba való beilleszkedés elsajátítása. A lehető leggyerekközpontúbban, leglazábban és a legjátékosabb formában.

A mi ovinkban pár hete egy alapítvány jóvoltából működik az ovisfoci, amit azért is támogatok oly lelkesen, mert kényelmes, mert heti egyszer, csütörtökönként, délutáni alvás után történik. És mert nem kötelező. És mert a szülőknek kötelezően NEM szabad részt venni rajta. 
Az első alkalommal például az én labdaérzékeny balkezes-ballábas lányom, egészen egyszerűen nem volt hajlandó beállni, inkább külső megfigyelőként hintázott. A második alkalommal pedig Hunor lelkibe gyalogolt bele valaki vagy valami és inkább homokvárat épített lelkesen. 

Másik opció lehet a szerda délelőttönkénti úszásoktatás a Leányfalui Strandon, csak a mi kis létszámú csapatunknak. Szintén ovisszervezés, buszozásos élménydömping az aprótalpúak számára. Hunor nagyobb cimborái járnak, ő talán majd tavasztól, bár állítja, ő már jól úszik, mert Roland barátja szárazon rég megtanította. Szerintem értelmetlen lenne még neki a kb 110 centijével az életéért küzdenie az egy méteres vízben. 

Idáig az értelem. 

Nyílt nap volt ma a Nagyok egyik óvodástársa szüleinek a lovasiskolájában. Kevesen tudják, de bő 10 évvel ezelőtt szerelembe estem egy csapatépítős hétvégén a Töki lovardában. Aztán végigszerettem Csömört és Tököt, majd végül kikötöttem a lovakat annyira nem kedvelő lódoktoromnál és a szerelmem -mint ma kiderült- hamu alatt izzó parázzsá vált.

És innenstől következik az érzelem.

Hunor mindig is ösztönösen vonzódott a lovakhoz, ma sem félt még a legnagyobb lovon sem, Kismici sokáig csak méricskélte őket, majd cukkernyúl módon felült a pónikra, melyek tetszettek ugyan neki, de asszem a szerelmes mivoltát -legalábbis, ami a lovakat illeti- nem tőlem örökölte.


Majd családi tanácsunk úgy dönték, hogy jövő héttől kezdődően anya-fia programként lovagolni fogunk járni. Asszem, jóval izgatottabb vagyok, mint Hunor...

2012. október 11., csütörtök

dehonesztáló poszt az állat(orvosné)ról

Szofisztikált tanyavilágunkban a kecskék békésen mekegnek az istállóban, a nyuszik vidáman szénát rágcsálnak a ketrecekben, a tyúkok boldog tojásokat tojnak a szénavacokban...

... a bolhák vidáman pattognak a hálószobánk parkettáján*, a Pediculus humanus capitis-ok** (hétköznapi nevükön: fejtetvek) új gazdatestbe költöznek az óvodás fiatalemberünk személyében. 
 

* beazonosítva: apjuk-munkaruha hanyag ágyvégébe dobása általi fertőzöttség

** egyetlen undormányos nőstényt találtam és annak 4 darab tüncibünci serteperte serkéjét. 

2012. szeptember 28., péntek

emlékfoszlányok

... hát én azt sose felejtem el, ahogy jöttél a nagy pocakoddal, karodon kosárral, kezedben egy órával és mikor megkérdeztem hová mész, mondtad, hogy bevásárolni, majd eltorzult az arcod, nyomtál egyet az órádon és örültél, hogy ez már egy tíz perces fájás volt...

A lázas fizikai szülinapi-buli készülődés helyét ma végre átvette a lelki is. Újraélem minden pillanatát annak az éjszakának és itt pezseg bennem a gyomorösszehúzó és megunhatatlanul ismerős izgalom is: nemsokára megszületik a 9 hónapja bennem növekvő kisemberem!


"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának
fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik,
ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne
próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem
meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek
eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján,
és ő feszít meg benneteket minden erejével,
hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása:
Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan"
(
Kahlil Gibran)

2012. szeptember 25., kedd

gondolatfoszlányok

Ha azt az energiát, amit abba fektetünk, hogy mások felett pálcát törünk vagy egyoldalúan ítélkezünk...
... ha a félreértések tüskéjét azonnal tisztáznánk kigyomlálnánk és nem dédelgetnénk addig a szívünkbe, míg az szárba nem szökken és gyülőletté nem növekszik... 
... ha a mások iránti irigység helyett, megpróbálnánk a magunk útját járni és a magunk életében meglátni a szépséget, a sohavisszanemhozhatót és nem arra fecsérelnénk erőinket, hogy sorsot találjunk ki magunknak...

Nos, ha ezeket az energiákat arra fordítanánk, hogy megtaláljuk önmagunkat, akkor talán mindannyian sokkal boldogabbak és teljesebbek lehetnénk. S nem lenne szükségünk a frusztrációinkból fakadó kompenzációkra.

2012. szeptember 24., hétfő

Multitasking vagy amit akartok

Félkézzel hajszárítózni a több éjszakán át gondatlanul nyitva felejtett fagyasztót*, másik kézzel (és egyik lábbal!) távoltartani a legifjabb tenyércsattogót (igen, már mászik is, ha úri kedve úgy hozza), miközben a Nagyok vidám kutyakölykök módjára birkóznak a nagyágyon, hogy aztán -hátperszehogyigen- egyetlen pillanat alatt kártyavárként omoljon össze a szívetmelengető idill**.  (van erre valami mörfi, ugye?)

* Kismici rendszeres éjjeli szódavizes körei mellé újabban rendszeres fagyasztós körei is vannak. Nem tudom, mit keres. És szerintem ő se. 

** 10 másodpercen belül borította ki Bigi a felmosóvizet, homlokolta lilára a feje búbját Kismici és esett fülre (igen, fülre, belilult!) Hunor.

2012. szeptember 19., szerda

egy rendkivüli szülőiértekezlet margójára

A tetű olyan, mint Lenin elvtárs: mindig volt, mindig van és mindig lesz. És mindig irtani kell.*

* az meg már a burleszk kategória, amikor ivarérett felnőtt emberek arról képesek hosszú perceken át vitázni, hogy hogyan jelezzük diszkréten az érzékeny szülők számára, hogy tetű-járvány van, -ámbátor még karanténtól nem kell tartani-, hogy piros pöttyös katicát függesszenek-e ki az ajtókra vagy sárga szarvasbogarat.

2012. szeptember 17., hétfő

elfogult anyuka

Nem tudom, mi a szösz ütött belém (tán csak nem kipihenődtem?!), de az elmúlt napokban csak és kizárólag csodálom őket. A Nagyot az eszéért, a pikírt humoráért, a Leányzót a belevaló vagányságáért, a Picit pedig a mindennapi óriásléptű fejlődéseiért. Ismerkedünk. Jó most. (azt még nem is írtam, hogy kis túlzással megindult: babakocsi mentén fölállt és pár méteren tologatta maga előtt. Mégiscsak utolsóból lesz az első!)



2012. szeptember 13., csütörtök

a konyháslány esete a 11 hónapos múlttal

Mici teljes értékű óvodásleányka lett, kötelességtudó és fegyelmezett és mindennapos naposcsibe, és előszeretettel szolgálja ki minden ovistársát, étellel-vízzel, majd míg a többiek fogat mosnak és készülnek az ebéd utáni szunyára, ő gondosan romeltakarít. (ha most gonosz lennék, azt mondanám zsigerből érzi a szépújvilág szelét, de inkább csak azt mondom, gyakorolja a női szerepeket)

Bigi pedig egy figyelmetlen pillanatban 11 hónaposra duzzadt. Még mindig vidám és örökmosolyú, az éjszakai bulijait a nappali bájával teljes mértékben feledtetni tudja. Tegnap óta nyolc fogú, és 9,3 kiló körüli, ácsingózó, olykor vonalvezetővel (bútorok mentén, babakocsi vonalán, és nem mi lennénk: macskaszállítót tologatva) lépegető, reális keretek közt mindenevő (már nem engedi a kanalazgatásomat, saját maga szúrja villára, vagy csippenti fel a darabos ételeket, hurrá egokorszak), gyümölcsöt és zöldségeket rágicsál és tegnap sült oldalast ebédelt krumplipürével. Nem válogat, mindennek örül. 

Amennyire  a legbesimulóbb, éppen annyira a legrugalmatlanabb gyermekünk. Míg a nagyok készek bármilyen ad hoc programváltozásra, addig Biggert szigorúan 7-kor fürdetni kell, és legkésőbb nyolckor vízszintbe helyezni az ágyban. Teljesen meglepő számomra, de míg a tesói mellettem összebújva aludtak el (esetleg mennyei mannát kortyolgatva), addig Bigi kirugdos-kiütöget az ágyból, még a délutáni alvását is egyedül szereti megoldani. (éjjel bezzeg jó dolog a karnyújtásnyira lévő tejtároló...)  Ha valamiért mégsem így történik, vagy nem otthon ér minket ez az időpont, úgy vigasztalhatatlan sírásba kezd és kétségbeesésében képtelen elaludni.

Az ősz beköszöntével, a mindennapjaink érezhetően megkönnyebbültek. A nagyok oviban, mi kettecskén itthon, egyre kevesebb a kerti munka, a kecskéink is ivarzani kezdtek, ami azt jelenti lassacskán a fejésüket is csökkentjük, ezáltal a sajtkészítés is minimalizálódik. Nem bánom, hogy lassulunk, és most érzem csak mennyire fékeveszett tempóban éltünk nyáron. Jól esik most ez a lusta puhaság, ez a kényelmes ismerkedés. Értékesebb napokat élünk, s a napunk csúcsa a délutáni Duna parti kecskelegeltetés. Ekkor játszunk, viccelődünk, átbeszéljük a napközben történteket. Csodapillanatok ezek három öntudatos csodakiskrumplival.

2012. szeptember 12., szerda

szöktetés

Hm. Egy éjszakám volt feldolgozni a történteket. Este érkezett egy anyatárstól a felvilágosító szembesítés

Helyszín: óvoda. Békés délutáni nyugalom, a gyerekek egy része még alszik. Adva van kisbence, aki addig hergeli énnagyfiam, -hogy nem tudja kerítésen kívülre lökni a papírrepülőt-, míg annak végre sikerül a manőver, ámbátor a kinntreszakadt papírrepülő látványa lefelé görbülő ajkakat eredményez. Ekkor kisbence felajánlja segít visszahozni, csak Hunor emelje meg a tyúkhálós kerítést egy bizonyos ponton. Hunor persze megemeli, kisbence kimegy és eszeágában sincs visszajönni visszaadja a repülőt. Hunor kicsit megijed, kéri szépen, hogy jöjjön, majd az egész akciónak egy arra kóborló dadus vet véget. 

Kérdem én: egy sima elbeszélgetésen kívül mi dolgom nekem ebben a történetben? (mert az tegnap meg volt, szépen kivesézve, erről szólt még az estimesénk is...)

Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy ti hogyan látjátok? nem hiszem azt, hogy a gyerekem egy földreszállt angyal lenne, de ez az egész szituáció számára abszolút ismeretlen, hiszen nélkülünk sosem megy el sehová, kerítésen kívülre meg pláne nem. (most sem ő ment, ugye) És felelőst sem keresek, hiszen gyakorló szülőként pontosan tudom, hogy elég egy félrenézett pillanat ahhoz, hogy a legnagyobb baromságokat is megcsinálják.

2012. szeptember 10., hétfő

mérleg

A nyugodt Bigis délelőttök -azaz az én óvodai lelki beszoktatásom-, áldozata két tövigrágott és nagyon fájó köröm.

Hogy lesznek így péntekre csodakarmaim?!

2012. szeptember 9., vasárnap

jómunkásemberek

A házi játszóterünk bekerült a toplistás játékok közé, közvetlenül a már 4. éve koptatott bébitaxi és az örök-érvényű lego duplo közé. 

És immáron hárman főzik rendületlenül a homokgombócokat ebédre:

2012. szeptember 6., csütörtök

csont nélkül

Nem tudom, akad-e még egy olyan lökött anyuka, aki izzadó tenyérrel és gombostűfejnyi gyomorral a déli csúcsban, ebédosztáskor sorra hívja az összes telefonszámát tudó óvónénit, hogy megérdeklődje szépleánya kedve mennyire töretlen?! 
Majd miután megnyugtatják, hogy kislibája számára az óvodai mindennapokban jóidösanyja abszolút pótolható és napos köténykében, ereje teljében pompázik büszkén, megígéri, hogy halálbiztosan háromnegyed 3-ra odamegy toporogni, persze csúszik, majdnem fél négyre esik be, és akkor kiderül, az ő tündérkirálylánya még mindig héderel, és felébresztik és már várja a jól ismert mélytorokhangot, ehelyett egy kézenfogva vezetett szeretetgombóc érkezik, uzsonnáját majszolgatva, arcán a párnalenyomat összetéveszthetetlen mintájával. És ölel és bújik és vidám.

Soha rosszabb napokat.

2012. szeptember 5., szerda

elsőnapok

Kedd: Apjuk bevitte Micit és Hunort a gyárba, majd elviharzott dolgozni. Útközben még hívott, állítólag kisliba kicsit görbülősszájúra szeppent, amikor Huncos örömében befutott a pajtásaihoz, őt ottfeledve az öltözőszekrények előtt. Szerencsére szemfüles Jutkanéni jókor volt jóhelyen és ügyesen beterelte. 
A megbeszélt 10 órai belátogatásom -perszehogyigen- csúszott, odaszóltam, nagy gond-e ha csak fél 11 lesz belőle? Hogy érzi magát Micilány? Az óvónéni lebeszélt a bemenetelről, csak összezavarnám, hiszen már megreggelizett, rajzolt, babaházazott a lányokkal és bőven ráérek délben menni, ebéd előtt. 

Kismici délben abszolút átlagosan fogadott. Míg Hunor mindig messziről kiabálva fut felém, majd jó erősen megszorongat és már ontja is rám izgatottan hadarva az aznapiakat, Kismicc távolról vigyorgott, integetett és mikor mellém ért közölte, hogy wc-re menne az óvónénivel, és én ne menjek. Majd kézenfogva elcsattogott Editnénivel, felém egy ravaszkás micimosolyt küldve... 
Kikönyörgött egy ebédet magának, addig én a kispadon ücsörögtem és próbáltam pillanatfotót lőni a főállású óvódásaimról. (nem sikerült túl jól, belátom)


Már egészen megkönnyebbültem, hogy zökkenőmentesen zárjuk az első napot, amikor a csukott ajtók mögül is kihallatszott a jólismert mélytorokhang. Mint később kiderült többrendbelileg hibáztunk, ugyanis én elfelejtettem közölni a helyi erőkkel, hogy Mici étel-érzékeny (azaz kérdezés nélkül nem szabad elvenni a tányérját semmilyen körülmények között, valamint, hogy ételt csakúgy nem hagy ott), ők pedig azt hitték, hogy Mici már befejezte a levesét és egy hanyag mozdulattal kikapták előle azt az egykanálnyit. Egyetlen módon volt korrumpálható: tányérok aljáról összekapart maradéklevessel. (a második fogásról meg csak annyit, hogy szabadon választott volt: tökfőzelék vagy borsófőzelék. borítékolható a válasz... igen, ő mindkettőből kért) 
Ebéd után pedig a világ legtermészetesebb módján feküdt be Hunor ágyába és közölte, hogy ő ottalszik. Viszonylag könnyen lebeszélhető volt róla, itthon ellenben 3 órára kidőlt. 

Szerda: reggel ismét Apjukkal indulás. ma már ebéd után érkeztem, a megbeszéltek szerint. Mici és Hunor naposak voltak és annyira tüneményesek, hogy hosszú pillanatokra elolvadtam és bárgyún vigyorogtam, az ajtó mögül lopva lesve ezt a két csodálatos kisembert. Hunor ügyesen hajtogatta az asztalterítőket, Mici pedig toronyba rakta a poharakat és talpraesetten pakolgatta a tálcára őket.
Mindketten örültek és sikítva röpültek kitárt karjaimba. Csodapillanatok ezek... csak úgy szívom magamba a felém áradó pozitívságokat, rám fér, nyár végére igencsak kiürültek a tankereim.
Mivel ma volt a családlátogatás és Hunor pontosan tudta, hogy ez óvónéni látogatással (és aprócska ajándékokkal) jár, rendíthetetlenül eltökélten hazakunyerálta magát. 
Megtörtént a hivatalos óvodai jelválasztás is, Mici kicsit elbizonytalanodott (egész jóféle jelek voltak: szívecske, kiscsibe, béka, sósperec, pöttyös gomba, házikó, kiscica, rakéta), és kikapta a békát, aztán meg én lágyultam el a pöttyös gombától (ugyanis ez az én ovis jelem volt, és kicsit sorsszerűnek éreztem, aztán persze töröltem, hiszen az én életem nyomait nem erőszakolhatom rá a gyerekekre) , végül kiválasztotta a mézeskalácsembert és döcögve arra hivatkozott, hogy nem ismerte fel. 

Minden jó, ha a vége jó: cicás ágynemű bekészítve, holnap élesben megy az ottalvás. 

Nekem meg meg kell szoknom, hogy csönd van, hogy Bigi nem alszik, mert egész délelőtt keresi a nagytesókat szobáról szobára kúszva. S hogy újra egygyerekes lettem napközbenre...

2012. szeptember 3., hétfő

szárnypróbálgató kiscinkénk

Ma délután ötkor jelenésem volt az óvodában, elsőszülőire. Itt van az ősz, vége a nyárnak, és még az idő is félelmetes módon rohan... nomeg az egyéb közhelyek... de tényleg elképesztő ez a felpörgetett világ... Ha tehetném, egyetlen perccel sem sürgetném, sőt megállítanám. Most. Így. Még jobban megélni, magambaszívni az édes szófordulatokat, a puha karok ölelését, az apró szájak cuppanósait. 

Ehelyett, holnap reggel útnak eresztem a kettő darab idősebb lelkembőlszakajtottat és miután elrendeztem itthon az állatseregletet, bekormányozok Bigivel nagyoknézőbe, aztán az elsőnapok fárasztó tapasztalatából kiindulva (nem enyém, óvónéniké), kismicivel hazajövünk. Az előzetes tervek szerint: szerdán már ott ebédel, és ha a lelkesedésének intenzitása nem csökken, hétfőtől ottalvós is lehet akár, de mindenről Mici dönt.

Volt egy pillanat, amikor az óvónéni arra buzdított minket, kisszéken görnyedő anyukákat, -akik éppen a lelki köldökzsinór másodlagos elnyiszatolására készülnek-, hogy legyünk következetesek, ha egyszer eldöntöttük, hogy megkezdjük az ovit, mert az észérvek efelé a döntés felé mozgatnak minket, akkor tartsunk is ki e mellett. Ám, ha megtehetjük, hogy kicsit még magunk mellett tartsuk csibéinket, hajrá, mert sosem lesznek már ennyire felhőtlen, önfeledt és kisajátított napjaink, mint amiket most élünk meg... és akkor és ott, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne csináljak hülyét magamból, hogy ne nyújtsam fel a kezem és jelezzem, hogy oké, akkor Mici még maradna  kicsit otthon. Torkomban dobogó szívvel nyomtam el mélyre önzülésemet, és erővel félretettem a saját fenenagy lelkemet, csak a Mickó szempontjait tartottam a szemeim előtt. Mert számára igenis fontos a gyerektársaság, ő már hónapok óta érett az efajta  szocializációra... 


Annyi minden kavarog most bennem... hiszen még most is annyira kicsi és törékeny. És hiába hittem azt, hogy edzett vagyok én már, az anyai szív ilyenkor mindig kicsit összeszorul, hiszen lezárulófélben egy korszak és persze, hogy jön egy új, ami sok-sok jót tartogat, és megcsináltuk már egyszer, de mégis agyam emléktároló-sufnijában egyre többször pörög le az a kép, amin az apró kezeit simogatom, ahogy az a pici kéz megszorítja az enyémet, és amelyet nekem mostantól fogva nap-mint-nap egy kis időre el kell engednem...
Szerencsés helyzetben vagyunk, a gyerekeim mindketten jó óvodába járhatnak, jó pedagógusok szakértelme öleli őket körül, szerető hálóban bontakozhatnak ki... s lassacskán magam is megnyugszom... 

Csak ne képződne az a fránya gombóc újra és újra a torkomba...

2012. szeptember 2., vasárnap

10. nap - Egy mai kép rólad

Nem véletlenül húzódott el részemről ennyire ez a játék: egyfelől nem nagyon fotózom saját magam, (pedig tudom, manapság übertrendi dolog), másfelől mifelénk megállt az idő... megrekedt egy pillanat, valamikor kedd reggeltől tegnap késő estig...

Aztán tegnapi záróprogramként boboztunk meg dunapartoztunk és a Nagyink megörökített egy mindennapi életszerűt.

Hát énma.  Azaz tegnap.

2012. augusztus 30., csütörtök

dobpörgés és miegyma

És akkor egy kialvatlan pillanatban a monoton megszokásból valami furcsa kép kúszik a tudatomba. Idő kell, míg ráeszmélek, hol is van a zavar... Bigi 11 hónaposan és egy naposan majdhogynem motorra pattant. Győzedelmes mosollyal kivárta míg előkerítjük a  fényképezőgépet, bezsebelte a sok-sok dicséretet, majd méltósággal a pelenkásabbik felére tottyant.

2012. augusztus 27., hétfő

sírós-nevetős

Gyomrom pöppet megugrott, amikor ma reggelre evidenssé vált, hogy a többhetes mérgemben zsarolásom testet öltött: szeptember első hetétől családunk kettő darab főállású óvodással gazdagodik. 

A (csoda)szarvas mellett lesz egy Mézink is. (nemröhög: a traktor már foglalt volt, hurka-kolbász meg nincs, Shrecket szereti, de értelemszerűen az sincs).

2012. augusztus 25., szombat

9. nap - Egy nyaralós képed

Szerelmünk hajnalán és közös albérletünk delén, még hajlottunk afelé, hogy nagykanállal habzsoljuk az életet. Végkimerülésig dolgoztunk a hétköznapokban, 12-14-16 órákat, hogy aztán a  hétvégéken jól megérdemelt pihenésünket töltsük, vérbeli dinkik módjára. Akkor annak volt ott az ideje, és örülök, hogy megélhettem, hiszen így nem maradt bennem semmi hiányérzet vagy rossz érzés a gyerekek születése után.
Jó ez a játék, mert az elmúlt egy napban kedvemre szemezgethettem a csodaszép fotókból a világ különböző pontjairól, amiket úgy amúgy azóta sem néztünk meg.

Végül sikerült kiválasztanom egyet, ami számomra azért annyira kedves, mert az első közös nyarunk egyik hétvégéjén készült, 2005-ben és életem első balatoni vitorlás élménye kötődik hozzá. Imádtam.

2012. augusztus 24., péntek

napibók

- Anyuci, mi csinálsz? -kérdi, miközben éppen a fürdőszobai félperces csöndes magányomat igyekszem kiélvezni.
- Bekenem az arcom, hogy szép legyek. -válaszolom rezignáltan, mert most sem sikerült a belőtt időt teljesíteni.
- Mmmmm -méricskél gondterhelten-, szerintem szép vagy, csak az a baj, hogy túl sok pattanás van az arcodon...

8. nap - Egy kép rólad és a legjobb barátodról

Ismét nehéz helyzetben vagyok. Mégis inkább szerencsésnek mondhatom magam. Jó és szerethető emberek vesznek körül, burkolnak be a szeretetükkel, fonják körém szeretetükből-bölcsességükből-melegségükből a fent- és megtartó hálójukat.  Sok barátom van, és ha sikerül is néha belevesznem a szürke hétköznapi rutinba, egy-egy olyan alkalom, mint a hétvégi lakadáré vagy akár a szülinapi bulim, megerősít abban, hogy jajjdesokan vannak-vagytok. 

Azt hiszem, nincs legjobb barátom. Nyitott ember vagyok, mindenkit melegséggel és (birtoklóan?) mohó szeretettel fogadok. Már nem szoktam csalódni, mert sokkal másképp gondolkodom a barátságról, mint tettem ezt akár még pár évvel ezelőttig is. Meggyőződésem, hogy a csalódás az általában önmagunk érzékeinek becsapása, a másik fél olyan tulajdonságokkal való felruházása, amik talán nincsenek is jelen benne, csak mi vágyunk rá nagyon...

Mindig is azt vallottam a barátságok még kora gyermekkorban köttetnek, hiszen akkor még sokkal elfogadóbbak vagyunk, letisztultabbak és minden reakció-érzés természetes. Aztán felnövünk, tanuljuk a szerepeinket, alakul a jellemünk és magunk köré építünk egy mázt, amin vagy át- és beengedünk idegent vagy sem. Nehezebben köttetnek a felnőtt-barátságok, sokkal több a konvenció, az elvárás. 

Persze, az élet, a jó öreg tanítómester tenyerébe öblösen nevetve, rendszeresen rámcáfol. Gyerekbarátságomból egy darab igazi-mély maradt, aki több is talán már, mint egyszerű barát, olykor anyós, máskor meny, de volt már anya is. S bár életünk többezer kilométerre sodródott egymástól, a kapocs maradt- a fonat erős. Örök. (zárójelben azért a valóságosság kedvéért illik megemlítenem, hogy hála az Fb-nek, az újrafelfedezett gyerekkori barátaimmal, majdnem éppen onnan folytatjuk, mint 15-20 évvel ezelőtt...)
Az elmúlt évben pedig megtapasztalhattam a felnőttbarátságok ríli mélységét, tanultam elfogadást, toleranciát és még abban a mindentelsöprő érzésben is lehetett részem, hogy a különböző szférákból érkező barátaim is képesek szeretni egymást. (mondom én, hogy jó emberek vesznek körül!)

Hát akkor a teljesség mindennemű igénye nélkül következzen egy montázs azokkal a barátaimmal, akikkel van közös képem (keresés közben döbbentem rá, hogy egy valag régi kép eltűnt a gépről. mire jó is ez a játék. hm.)

2012. augusztus 23., csütörtök

7. nap - Egy kép, amin vicces fejet vágsz

Ezzel a nappal most igazán bajban voltam. Ha tudom, hogy fényképeznek, általában igyekszem bárgyún vigyorogni vagy konszolidáltan bambulni bele a kamerába. Azok a fotók, amiken vicces vagy idétlen fejet vágok és más fotózza, valahogy sosem kerülnek vissza hozzám.
Így a saját házi gyűjteményből szemezgetve kettő vállalhatatlanra bukkantam. Az első egy 2008-as (csaknem? de-de!) lagziban készült (és nem, nem készülök senki elfogyasztására, éppen táncolok és énekelek):


a második pedig közvetlenül azután, miután Hunor véletlenül orrbarúgott egy közös képhez való összebújáskor:

2012. augusztus 22., szerda

6. nap- Egy gyerekkori fotó rólad

Apu hobbifotós volt, ami a 80-as években nem pontosan ugyanazt jelentette, mint jelenti manapság. Ő még hagyományos fotóapparátussal kattintgatott, befűzős filmet használt és könyvek tucatjaiból tanulta tudományát, nomeg az elrontott képekből  szerezte tapasztalatát. Hol voltak akkor még az automata fényképezőgépek? Hát nála biztos nem, egy őskövület Smenát váltogatott egy szintén nagypapakorabeli Zenittel, hogy aztán a fürdőszobánkat besötétítve maga hívja elő alkotásait. Szerettem azokat az estéket, mindig vele tartottam, ez volt a mi kettőnk közös programja nagyon sok éven át...

Rengeteg gyerekkori kép készült rólam, sikeresebbek és kevésbé használhatók. Az egyik kedvencem valamiért mégis az alábbi:

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator