2012. november 2., péntek

átkos november, avagy mindennapi félelemeim

2004-ben egy késő novemberi éjszakán valami megváltozott. Valami örökre megszakadt, valakik örökre itthagytak. Egyedül. Árván.

A történteket el lehet fogadni, be lehet nyelni. Számtalan magyarázatot is lehet találni rá, mert a lékelnek kell, hogy fel tudja dolgozni azt a mérhetetlen fájdalmat, az értelmetlen gyászt. Kell a logika, az ész érvek, még akkor is, ha vannak esetek, amikor nincs, nem lehet racionális magyarázatot találni semmire. De az őrület borotvapengéjén táncolva az agynak kell a rideg érvelés. Különben végérvényesen átbillen odaátra.

Először jön a tagadás. Nem, nem akarod elfogadni, hogy ez megtörtént, nem történhetett meg, minden olyan szürreális, annyira abszurd, hogy megfáradt elméd belül sikítva fel-felröhög és összeesküvés elméleteket gyárt. 
Aztán érkezik a düh, a harag. Hogy tehették ezt velem? Még utoljára egy jó nagyot belémtapostak, szarban hagytak. Mindenki tudta-látta, éreznie kellett, hogy be fog következni valami durván durva és mégis cinkos mód csak némán figyeltek.
Megváltásként besuhan az alkudozás. Alfa állapotban el is hiszed, ha ma nem lépsz piros kőre vagy felajánlasz a Mindenható vagy az Ördög számára az életedből bármit, ami fontos, akkor még egyszer utoljára láthatod őket, beszélhetsz velük. Talán visszakaphatod még egy ölelésnyi időre...

Végül lassan megérted, hogy hiába minden. Ez végérvényesen elcsesződött, ebben az életben itt már nem fogtok találkozni, az izmaid feladják a szolgálatot, összeomlasz, beletörődsz, marad az űr, a fájdalom, a hiány. Sírsz, zokogsz, könnyek nélkül. 
Lassacskán megtanulsz nélkülük élni, elfogadod a megmásíthatatlant és próbálsz átértékelni, tanulni a hibáitokból és egészen másként folytatni.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk." (Prof. Dr. Bagdy Emőke)

Napok óta kattog az agyam. Bolond gondolatok kergetőznek bennem,  a hormonok vad játéka ez a szenvedély, legalábbis remélem, hogy hamarosan elcsitul. (képtelen lennék ilyen görcsös félelmekkel élni hosszabb távon). 
Végtelenül öregnek érzem magam. És félek, istentelenül félek attól az érzéstől, hogy túl korán itt kell hagynom őket. Hogy túl kevés időm lesz, és túl keveset fogok tudni magamból átadni nekik. Hogy kevés az útravalójuk. Hogy cserbenhagyom őket. Hogy magukra hagyom őket. Hogy akkor nem tudok mellettük-velük lenni, amikor a legnagyobb szükségük lenne rám... hogy akkor már nem lesz elég erőm segíteni őket... hogy ahhoz, hogy kiteljesedhessenek nekik is be kell járniuk a pokol összes mocskos bugyrát...
És ezzel egy időben egyfajta önzőséget is érzek, hiszen mi hívtuk életre őket, s ezáltal felelősséget is vállalunk az életükért. A boldogulásukért. A boldogságukért.

Bárcsak bölcsebb lehetnék...

Isten hozott, vágyakozás!

Ismét kismama tünethiányban szenvedek, de most már nem követem el azt a hibát, amit közel hat éve, amikor Hunorra várva szintén nem jöttek a tünetek, és akkor én kitaláltam, hogy a tonhal konzerv olaját újrahasznosítva szalonnát pirítok bele és kiadós rántottát sütök. (máig érzem az orromban a tömény zsír tapadós szagát, azóta sem bírom megenni a tonhalkonzervet)

Persze, akad azért egy kis itt szúr-ott nyom, és a napi ebédutáni húszperces kómázás is menetrendszerűen érkezik, mint ahogy az esti 9 órás vízszintes megborulásom is. Reggelente pedig az amúgy is alacsony vérnyomásom döngöl padlóba, kis szédüléssel, fülzúgással és soron kívüli csillagokkal tarkított világelsötétüléssel.

A legmarkánsabb tünetem azonban a junk food iránti szenvedély. Hunorral az első hetekben még dolgoztam, a futárunknál heti 5 munkanapban udvaroltam ki, hogy legyen szíves egy mekdrájvba megvenni a reggeli mekreggelimet. (ühüm, legyen tojásos meg békönös, igen hosszú kávéval, meg jöhet valami süti is. és imádlak, és annyira köszönöm!). 
Micivel klasszik kosarat tömtem, csípős szárnyasat. (igen, egyedül!)
Bigivel javarészt meki kosztot toltam, bár lényegesen nehezebb helyzetben voltam, akkor már itt laktunk, s csak ünnepnapokon juthattam egy kis jóféle gyorséttermihez, így minden fajtának tudtam örülni.

Most pedig csak vágyakozom. És álmomban már nem dohányzásilag bűnözöm a teraszon, hanem büntetlenül mekfarm menüt rendelek egyedül egy üres mekiben. (igen, lehet nagyobb az üdítő, igen, a sültkrumpli is)

(mindazonáltal tegnap szívesen elfogyasztottam volna egy kis parmezánbundába bújtatott mangalica karajt vargányakrémmel és szték burgonyával) 
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator