2012. február 6., hétfő

s hogy mért nem szeretem

Nem szeretem a telet. Fölnöttként ezer okot sorolhatok, hogy hideg van, hogy gyűlölök pufajkás michelin babává öltözni és mégis fázni.

Pedig volt idő, amikor alig vártam a csillogó hópelyhek táncát. Azokon a napokon még Anyu is hamarabb ért haza a munkából, együtt összedobtuk az ebédet és már öltöztünk is és szánkóztunk sötétedésig. S közben nevettünk, jajjistenem, mennyit nevettünk. Pedig gondok akadtak akkoriban is bőséggel. Hozzám mégsem jutottak el, anyu-pajzson csak a szép, a jó szűrődött-szűrődhetett át. Róttuk a köreinket, látszólagosan céltalanul, az apukámnak faragott szánon, anyu húzott, én pedig vastag takarókba burkolózva élveztem azt, ahogy az arcomra hullanak a vidám pihék. Ma már tudom, néha könnyebb céltalan szánkózásnak álcázni a fel nem vállalt konfliktusokat. 

Nem lehetett könnyű, tapasztalatlanul, ám annál nagyobb életvidámsággal megáldott anyaként egy nem túl közreműködő anyóssal egy fedél alatt élni a 70-es évek vége felé, és alternatívan gyereket nevelni. Akkor még nem volt internet, nem léteztek fórumok, a kismamáknak nem volt lehetőségük egymást támogatva-erősítve tapasztalatot cserélni. Létezett ugyan szakirodalom, a szocializmus diszkrét bájával pikánsan fűszerezve, melyben a fő hangsúly a hogyan szoptasson egy dolgozó nő témakörre volt fektetve. Anyám mégis ösztönből nevelt. Ösztönből szeretett, ösztönből ölelt, ösztönből éjszakázott velem, amikor fogat növesztettem vagy amikor láztól égtem.
És ösztönből nem tudta kezelni az anyósa és közte kialakult autogén hidegháborút.

S a drága Mama. Ő volt a puha, meleg szeretet. Egyetlen unokája voltam, mindig lányra vágyott, de csak egy fia születhetett, akit fojtogató szeretettel birtokolt haláláig. Ha rá gondolok, visszarepülök párévesnek a szülői házunk konyhájába, látom, ahogy reggelente begyújtja a sparheltet, ahogy nyögdösve motyog valami elmarasztalót az akkori mai világról, majd felém fordul s már sugárzik is róla a gondoskodás.

Óvó-szeretetvértben könnyű gyereknek lenni. Könnyű egy életre feltankolni.

1984-ben azóta sem látott tél volt. Emlékszem, a karácsonyba beleívelő temetésén derékig ért a hó, kézről-kézre adva emeltek át a hóbuckákon a rokonok. Sosem fogom elfelejteni, hogy a viszonylag rövidre szabott szertartás alatt a szállingózó hóesésben megfagytak a lábujjaim, s a könnyeimet is visszafojtottam, mert attól tartottam az arcomra fagynak. Nem mertem szólni senkinek, inkább csak azt zakatoltam magamban, hogy pokolba a hóhullással, mostantól már sosem fogom szeretni a Telet. Őt okoltam az elvesztésért, azért, hogy attól a pillanattól kezdve semmi sem volt már olyan, mint annak előtte.

A soron következő páros temetésen is jeges tél volt. Az ottani vidéken ez teljesen megszokott és általános. De akkor én már nem ott éltem, és kölcsönkabátban is vacogtak a fogaim. És a gondolataim sem változtak sokat az eltelt évek alatt. A testemet elhagyva fölülről hitetlenkedve néztem a gyászolókat. Az ismerősen idegen ábrázatokat, a mélyebb barázdákat az arcokon, a fürkészően figyelő tekinteteket. A megfagyott érzéseket. A bennragadt sikolyokat.

Az előzetes pánikkeltés ellenére hinni akartam a kemény tél megérkezésében, a tetemre hívásban, hogy talán ennyi év után szembenézhetek és megküzdhetek a nagy ellenféllel. Talán, ennek még mindig nem jött el az ideje. Még mindig csak sötétben tapogatózom s fogvacogva elutasítok.

És így csöndben magambafojtva gyűlölhetem továbbra is a telet. Az elvesztett időt. Az elmúlást. Az űrt, ami utánuk maradt. 
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator