Anyussal beszélgettünk, majd ő közvéleménykutatott is ezügyben, sosem hittem, hogy létező jelenség, de szembe mentem vele és furcsán érintett.
Történt azon a bizonyos napon, hogy miután bebumliztunk a közeli városba, és ügyet intéztünk lobogva magunkon a három gyerekkel, jó magaviseletükért megjutalmaztuk őket egy játszóházasdival. Bigi elaludt a kocsiban, a csapnivaló éjszaka után diszkrét hálát rebegtem az égieknek a pihegő csomagért, majd a két naggyal beléptünk. Tél volt és hó esett és ezer réteg ruha volt rajtunk és nehezemre esett kilogisztikázni, hogy a ruhatárként funkcionáló egyetlen darab fotelra miként is hányjam rá helyezzem oda a gyerekek vizes-havas overallját plusz a sajátomat és mindezt úgy, hogy már volt ott pár ruhadarab.
A terembe lépve egy 40-es anyuka (ennek a későbbiekben lesz jelentősége), felelőssége teljes tudatába dunsztolta bele 5 éves forma gyermekét egy síruhába, majd látta el hasznos instrukciókkal az udvaron tartózkodással kapcsolatban. A másik kislánya (mint később kiderült 8 hónapos) éppen Micike szorító öleléséből próbált szabadulni, ösmerkedtek. A 4x4 méteres egy légtérben tartózkodás adta a helyzetet, szóba elegyedtünk. Bár nem kérdeztem, mégis mondta, hogy két gyerek, az smafu, bezzeg hárommal elindulni, főleg télen, meghát összehangolni a sok ember egy fedél alatti igényét. Egyik iskolában, másik -ha éppen nem beteg- óvodában, no és hát a harmadik, akit egyetlen pillanatra sem lehet egyedül hagyni, hát teljes embert kívánó feladat. Egy ideig hallgattam a panaszáradatot, majd amikor már úgy éreztem kellően telítődtem a kioktatásomból, halkan megjegyeztem, hogy nekem is három van, csak az enyém harmadik még annyira pici, hogy maximum éjjel képes homokszemet szórni a gépezetbe. Kicsi zavar átsuhanását véltem felfedezni az anyuka arcán, de hamar kivágta magát egy mennyi idősek? kérdéssel. Elsoroltam, majd még mielőtt pontosíthattam volna a nyelvem hegyén összekeveredő dátumokat, már a szavamba is vágott egy na, hát ti aztán jól belehúztatok-kal. A következő lélegzetvételemnél már nekem is döfte a következő kérdését, és lesz még gyerek? Kellően extrovertáltnak tartom magam, ám mégis vannak olyan szegmensei az életemnek, aminek elemzéséhez egy futó találkozásnál több kell. (ide tartoznak a házzal és az életben levő illetve elhalálozott rokonyainkkal kapcsolatosan felmerülő érdeklődések is) Szerencsére ismét kihúzott még a válaszadás lehetősége alól is ez az aranyasszony, amikor szúrós tekintettel megjegyezte, bár már benne vagytok a korban, ti is olyan negyvenesek vagytok, nem? ő 42. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor kicsit felemelve a hangom felvilágosítottam az élet nagy dolgairól. (többek közt arról, hogy 34 éves vagyok és annak ellenére, hogy a nemtomhanyadik nemalvásos éjszakán vagyok túl sem hiszem, hogy ez 10 évet öregbítene rajtam, valamint a Jóisten a megmondhatója, hogy lesz-e még gyerekünk, forduljon hozzá bizalommal)
Idealizált világomban azt hittem, minél több a gyerekek száma, annál nagyobb a lazaság, vagy a sorstársakkal való találkozásokkor a cinkos összemosolygás. De a realitás egészen más. Kasztok vannak itt is, akárcsak az egygyerekesek, kétgyerekesek között, akik pontosan olyan fáradt mosollyal vagy szurkáló pillantással tekintenek egy-egy teljes stábú megjelenésünkre, mint ahogy annak idején én is figyeltem a hasonlóan zajos nagycsaládosok bevonulását. (és hittem azt, hogy én aztán majd totálisan másképp fogom csinálni.)