Délutáni vasalás közben (melyet szigorúan a gyerekszobában kell teljesítenem, Kolompos zenei aláfestéssel), szemem végigsiklik az új ágyukon és picinyke sóhaj kíséretében hangot adok sóher énemnek. Ez nem vicc, világ életemben emeletes ágyra vágytam, de egykeségemből fakadóan drága szüléim sosem vettek igazán komolyan. (és nem mellesleg a nagypapám nevével intarziázott századfordulós, kézzel faragott polgári bútoraink közé semmiképp sem illett volna egy szocreál emeletes ágy)
Hunor, az örökjószívű egyből felajánlja, hogy szívesen megosztaná velem a fönti ágyát, habááár -nyújtja el miközben az ágyaláját vizslatja- azt nem hiszem, hogy ez elbírna téged, anya.
Hát kösziszépen. Oké, érzem én azt a 3 nap alatt 3 rámcsússzant zabálásból fakadó kilót, nade azért mégiscsak! (és január egytől újvilág, ma update leckéket vettem a világhálón és célul tűztem ki, hogy bármennyire is hasad meg a szívem az ottfelejtett falatokért, beszüntetem a házi konyhamalac funkciómat és félre teszem az etióp gyerekekért folytatott aggodalmamat, helyette imprintingelem a minden maradékot eltüntető baromfiudvarunkat)