2013. szeptember 29., vasárnap

Bigi kettő, más szavaival


"A gyermek minden pillanatban teljes és totális, és semmiben sem lát ellentmondást. Amikor haragszik, akkor ő maga a harag; amikor szeret, ő maga a szeretet. Úgy lép át egyik pillanatból a másikba, hogy közben nem csinál belőle dilemmát. Semmiből sem csinál problémát. Nem rágódik ellentmondásokon, mert még nem gyártott magának elméleteket. Még nem tudja, hogy milyennek kellene lennie. Egyszerűen csak hagyja, hogy történjenek az események - együtt áramlik az élettel." (Osho)

Nagyon boldogságos kettedik születésnapot kívánok, az én -továbbra is- Buddha békéjű, élettel áramló legkisebb királyfimnak! (bulifotók, részletek folyamatban... most éppen óvodai házifeladatozunk a legnagyobbal, ójajjnekem)

2013. szeptember 19., csütörtök

a fonal, s annak felvétele

Nehezen rázódom vissza a virtuális életbe. Kavarog bennem ezer gondolat, nem is értem igazán, mit keresek újra itt.
Pár hónapja/éve még konkrét választ tudtam erre adni: sorstársakat, hasonlóan beszűkült hátébéket, akik szintén képben voltak az éjjeli szoptatás-hegyektől, a sokrendbeli mackós-pelusokon át, a fognövesztős éjszakák abszurditásáig. Mert ez egy nagyon más világ. Összetett és meghitt, a sohaelnemszakadó lelki köldökzsinórunk által szorosan körülhatárolt terület. Nem értheti ezt senki más, oly sokszor még az apukák sem. Legalábbis szeretjük ezt hinni. És sokszor ebben az őrült körforgásban szükség van a levegőre. Bizarr kombináció, de számomra az önmagam ironizálása, az olykor béndzsóra sikeredett anyaságoskodásom megírása, mindig minden vészhelyzetre gyógyír volt. (igen-igen, a jóöreg Cyrano effektus) Aztán lassan betemetett ez az egész. Egyre inkább már nem megélni, hanem sokkal inkább túl kellett élni. A rózsaszín máz nélküli szürke mindennapokat. Az egyre nehezedő terheket, amiket először vidáman, majd elfogadóan, végül már gyűlölve fogadtam be.

Tavaly télen robbant a bomba. Alapjaiban remegett meg minden, amit az elmúlt években közösen építettünk magunkban és magunk köré. A sok éven át finom kérések, az anyázások, a hisztik, a követelőzések, a nüansznyi érzelmi zsarolások, a játszmák egyszer csak csurig töltötték azt a bizonyos poharat. Új életre vágytam, másra, sajátra, csakenyémre, gyerekekkel, egyedül, mással, máshogy, máshol, térdelve a pokol tornácán és lebegve egy hetedik mennyországban... minden értelmetlenné vált, minden elvesztette a jelentőségét, az életem ezidáig fontos szereplői kiestek a rosta likán, s alig maradt fenn pár ember. Mert alig hagytam, hogy mellettem maradjon bárki is. Nekem épphogycsak annyi erőm maradt, hogy a gyerekek felé fenntartsam a látszatot, (igen, az összes elvemet szembeköpve), hogy biztosítsam őket minden pillanatban a szeretetemről. Azt hiszem, egyfajta groteszk vegetáláson mentem keresztül: belőlük táplálkozva éltem, s amit ők adtak, azt megcsócsálva visszatoltam beléjük. Így belegondolva, nem tudom, hogyan voltam képes végigcsinálni, nappal menekülve minden és mindenki elől, kétségek közt tipródva, éjjel beszélgetve-tanácstalankodva. Pedig azt hittem, önismeretből sok újdonságot már nem nagyon tud villantani nekem az élet. (jajjdehogynem)
Végül mindennapi fogalmakká váltak az életünkben a válás és a hogyantovább ezután kérdéskörök... 

Aztán egyszer csak felébredtem. (igen, elképzeltem, hogy nincs kanál, mert tényleg minden fejben dől el!) Fuldokolva, rácsodálkozva arra, hogy sikerült négysarkából kimozdítanom a világomat. Nem, nem vagyok rá büszke, de attól még majdnem sikerült, a tényeken a sajnálatom mit sem változtat.

S most tapogatózva, ismerkedve az új szabályokkal, az új tulajdonságokat és tapasztalatokat szerzett szereplőkkel, de már újra egymás kezét fogva keressük a helyünket az új alapokon. Mindketten sérültünk, a sebeink mélyek és sokszor még a simogató kéz érintésére is fájnak, de menni fog. Mennie kell.
(és erről meg EZ a vers ugrik be... akkor még nem is sejtettem a viharfelhőket, és nem tudtam azt sem, amit ma már igen, hogy a tudatalattim kétségbeesett segélykiáltása volt ez a pár sor... édes istenem, hogy mennyire igaz minden szava...)

2013. szeptember 17., kedd

The big recurrence

"Figyeltem, ahogy gesztikulál, mintha egy felnőttet utánozna. És akkor egyszer csak rám tört az az érzés. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül. Minden szülővel megesik néha. Nézed a gyerekedet egy teljesen hétköznapi pillanatban, nem egy iskolai előadáson vagy egy sportversenyen, és egyszer csak rádöbbensz, hogy ő jelenti az egész életet számodra, és egyszerre vagy meghatott és rémült, szeretnéd megállítani az időt."
(Harlan Coben)


 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator