2012. január 14., szombat

Felhőcske

Tegnap délelőtt egy darabka múltat sirattam el a lelkemből, hagytam, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon, tisztítsanak meg minden rossztól. Még ha egy fájdalmas búcsú miatt is történt, de jó volt emlékezni. Jó volt elsőmunkahelyre gondolni, amikor még mocskosul fiatal voltam, és a fiatalok türelmetlenségével és önfejűségével hittem, hogy enyém a világ. Ma úgy gondolom, az ott töltött éveknek nagyon sokat köszönhetek, csiszoltak rajtam, és arra az időszakra is szükségem volt ahhoz, hogy most éppen ilyen legyek. Okosodtam emberségből, egyenességből. Sokat tanultam felnőttségből, munkahelyi játszmákból, kollegalitásból, barátságból.
És ismét felbontathatatlanul lezárult egy korszak. 

Aztán délután a kecskék bezárásakor egy cinege hang jelezte: megérkezett. A leányanya, aki még hozzánk költözése előtt eshetett meg (ezért kifejezetten haragszom az előző gazdájukra, aki együtt tartotta az aligivarérett 4-5 hónapos jerkéket a bakkal, ezelőtt az egészséges szülés előtt már volt 3 vetélős lánykánk is), nem igazán érzett rá az anyaság ízére és a teje sem indult be, annak ellenére, hogy kicsi jerkéje mohón próbálkozott. Péntek esti lehetőségeink igencsak szűkre szabottak voltak, így -abszurditásból jeles- felpattintottunk egyet a fagyasztó mélyén lapuló konzerv anyatejekből, amiből két pillanat alatt beszlopált a kecskeleányka 50 millit, aztán ma reggel még rátolt 80-at, majd délután már 170-et evett meg. Párhuzamosan ingerli a jóidösanyját is, és úgy tűnik lassan lejöhet a fagyasztósról.

S akkor íme Zsigmond úrfi Felhőcske nevű tejtesója, aki -Hunor nagyvonalúságának köszönhetően- egyben a kiskecskéje is:

(miért is érzem azt, hogy ebből sem lesz kecskepörkölt?)
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator