2012. szeptember 28., péntek

emlékfoszlányok

... hát én azt sose felejtem el, ahogy jöttél a nagy pocakoddal, karodon kosárral, kezedben egy órával és mikor megkérdeztem hová mész, mondtad, hogy bevásárolni, majd eltorzult az arcod, nyomtál egyet az órádon és örültél, hogy ez már egy tíz perces fájás volt...

A lázas fizikai szülinapi-buli készülődés helyét ma végre átvette a lelki is. Újraélem minden pillanatát annak az éjszakának és itt pezseg bennem a gyomorösszehúzó és megunhatatlanul ismerős izgalom is: nemsokára megszületik a 9 hónapja bennem növekvő kisemberem!


"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának
fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik,
ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne
próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem
meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek
eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján,
és ő feszít meg benneteket minden erejével,
hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása:
Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan"
(
Kahlil Gibran)

2012. szeptember 25., kedd

gondolatfoszlányok

Ha azt az energiát, amit abba fektetünk, hogy mások felett pálcát törünk vagy egyoldalúan ítélkezünk...
... ha a félreértések tüskéjét azonnal tisztáznánk kigyomlálnánk és nem dédelgetnénk addig a szívünkbe, míg az szárba nem szökken és gyülőletté nem növekszik... 
... ha a mások iránti irigység helyett, megpróbálnánk a magunk útját járni és a magunk életében meglátni a szépséget, a sohavisszanemhozhatót és nem arra fecsérelnénk erőinket, hogy sorsot találjunk ki magunknak...

Nos, ha ezeket az energiákat arra fordítanánk, hogy megtaláljuk önmagunkat, akkor talán mindannyian sokkal boldogabbak és teljesebbek lehetnénk. S nem lenne szükségünk a frusztrációinkból fakadó kompenzációkra.

2012. szeptember 24., hétfő

Multitasking vagy amit akartok

Félkézzel hajszárítózni a több éjszakán át gondatlanul nyitva felejtett fagyasztót*, másik kézzel (és egyik lábbal!) távoltartani a legifjabb tenyércsattogót (igen, már mászik is, ha úri kedve úgy hozza), miközben a Nagyok vidám kutyakölykök módjára birkóznak a nagyágyon, hogy aztán -hátperszehogyigen- egyetlen pillanat alatt kártyavárként omoljon össze a szívetmelengető idill**.  (van erre valami mörfi, ugye?)

* Kismici rendszeres éjjeli szódavizes körei mellé újabban rendszeres fagyasztós körei is vannak. Nem tudom, mit keres. És szerintem ő se. 

** 10 másodpercen belül borította ki Bigi a felmosóvizet, homlokolta lilára a feje búbját Kismici és esett fülre (igen, fülre, belilult!) Hunor.

2012. szeptember 19., szerda

egy rendkivüli szülőiértekezlet margójára

A tetű olyan, mint Lenin elvtárs: mindig volt, mindig van és mindig lesz. És mindig irtani kell.*

* az meg már a burleszk kategória, amikor ivarérett felnőtt emberek arról képesek hosszú perceken át vitázni, hogy hogyan jelezzük diszkréten az érzékeny szülők számára, hogy tetű-járvány van, -ámbátor még karanténtól nem kell tartani-, hogy piros pöttyös katicát függesszenek-e ki az ajtókra vagy sárga szarvasbogarat.

2012. szeptember 17., hétfő

elfogult anyuka

Nem tudom, mi a szösz ütött belém (tán csak nem kipihenődtem?!), de az elmúlt napokban csak és kizárólag csodálom őket. A Nagyot az eszéért, a pikírt humoráért, a Leányzót a belevaló vagányságáért, a Picit pedig a mindennapi óriásléptű fejlődéseiért. Ismerkedünk. Jó most. (azt még nem is írtam, hogy kis túlzással megindult: babakocsi mentén fölállt és pár méteren tologatta maga előtt. Mégiscsak utolsóból lesz az első!)



2012. szeptember 13., csütörtök

a konyháslány esete a 11 hónapos múlttal

Mici teljes értékű óvodásleányka lett, kötelességtudó és fegyelmezett és mindennapos naposcsibe, és előszeretettel szolgálja ki minden ovistársát, étellel-vízzel, majd míg a többiek fogat mosnak és készülnek az ebéd utáni szunyára, ő gondosan romeltakarít. (ha most gonosz lennék, azt mondanám zsigerből érzi a szépújvilág szelét, de inkább csak azt mondom, gyakorolja a női szerepeket)

Bigi pedig egy figyelmetlen pillanatban 11 hónaposra duzzadt. Még mindig vidám és örökmosolyú, az éjszakai bulijait a nappali bájával teljes mértékben feledtetni tudja. Tegnap óta nyolc fogú, és 9,3 kiló körüli, ácsingózó, olykor vonalvezetővel (bútorok mentén, babakocsi vonalán, és nem mi lennénk: macskaszállítót tologatva) lépegető, reális keretek közt mindenevő (már nem engedi a kanalazgatásomat, saját maga szúrja villára, vagy csippenti fel a darabos ételeket, hurrá egokorszak), gyümölcsöt és zöldségeket rágicsál és tegnap sült oldalast ebédelt krumplipürével. Nem válogat, mindennek örül. 

Amennyire  a legbesimulóbb, éppen annyira a legrugalmatlanabb gyermekünk. Míg a nagyok készek bármilyen ad hoc programváltozásra, addig Biggert szigorúan 7-kor fürdetni kell, és legkésőbb nyolckor vízszintbe helyezni az ágyban. Teljesen meglepő számomra, de míg a tesói mellettem összebújva aludtak el (esetleg mennyei mannát kortyolgatva), addig Bigi kirugdos-kiütöget az ágyból, még a délutáni alvását is egyedül szereti megoldani. (éjjel bezzeg jó dolog a karnyújtásnyira lévő tejtároló...)  Ha valamiért mégsem így történik, vagy nem otthon ér minket ez az időpont, úgy vigasztalhatatlan sírásba kezd és kétségbeesésében képtelen elaludni.

Az ősz beköszöntével, a mindennapjaink érezhetően megkönnyebbültek. A nagyok oviban, mi kettecskén itthon, egyre kevesebb a kerti munka, a kecskéink is ivarzani kezdtek, ami azt jelenti lassacskán a fejésüket is csökkentjük, ezáltal a sajtkészítés is minimalizálódik. Nem bánom, hogy lassulunk, és most érzem csak mennyire fékeveszett tempóban éltünk nyáron. Jól esik most ez a lusta puhaság, ez a kényelmes ismerkedés. Értékesebb napokat élünk, s a napunk csúcsa a délutáni Duna parti kecskelegeltetés. Ekkor játszunk, viccelődünk, átbeszéljük a napközben történteket. Csodapillanatok ezek három öntudatos csodakiskrumplival.

2012. szeptember 12., szerda

szöktetés

Hm. Egy éjszakám volt feldolgozni a történteket. Este érkezett egy anyatárstól a felvilágosító szembesítés

Helyszín: óvoda. Békés délutáni nyugalom, a gyerekek egy része még alszik. Adva van kisbence, aki addig hergeli énnagyfiam, -hogy nem tudja kerítésen kívülre lökni a papírrepülőt-, míg annak végre sikerül a manőver, ámbátor a kinntreszakadt papírrepülő látványa lefelé görbülő ajkakat eredményez. Ekkor kisbence felajánlja segít visszahozni, csak Hunor emelje meg a tyúkhálós kerítést egy bizonyos ponton. Hunor persze megemeli, kisbence kimegy és eszeágában sincs visszajönni visszaadja a repülőt. Hunor kicsit megijed, kéri szépen, hogy jöjjön, majd az egész akciónak egy arra kóborló dadus vet véget. 

Kérdem én: egy sima elbeszélgetésen kívül mi dolgom nekem ebben a történetben? (mert az tegnap meg volt, szépen kivesézve, erről szólt még az estimesénk is...)

Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy ti hogyan látjátok? nem hiszem azt, hogy a gyerekem egy földreszállt angyal lenne, de ez az egész szituáció számára abszolút ismeretlen, hiszen nélkülünk sosem megy el sehová, kerítésen kívülre meg pláne nem. (most sem ő ment, ugye) És felelőst sem keresek, hiszen gyakorló szülőként pontosan tudom, hogy elég egy félrenézett pillanat ahhoz, hogy a legnagyobb baromságokat is megcsinálják.

2012. szeptember 10., hétfő

mérleg

A nyugodt Bigis délelőttök -azaz az én óvodai lelki beszoktatásom-, áldozata két tövigrágott és nagyon fájó köröm.

Hogy lesznek így péntekre csodakarmaim?!

2012. szeptember 9., vasárnap

jómunkásemberek

A házi játszóterünk bekerült a toplistás játékok közé, közvetlenül a már 4. éve koptatott bébitaxi és az örök-érvényű lego duplo közé. 

És immáron hárman főzik rendületlenül a homokgombócokat ebédre:

2012. szeptember 6., csütörtök

csont nélkül

Nem tudom, akad-e még egy olyan lökött anyuka, aki izzadó tenyérrel és gombostűfejnyi gyomorral a déli csúcsban, ebédosztáskor sorra hívja az összes telefonszámát tudó óvónénit, hogy megérdeklődje szépleánya kedve mennyire töretlen?! 
Majd miután megnyugtatják, hogy kislibája számára az óvodai mindennapokban jóidösanyja abszolút pótolható és napos köténykében, ereje teljében pompázik büszkén, megígéri, hogy halálbiztosan háromnegyed 3-ra odamegy toporogni, persze csúszik, majdnem fél négyre esik be, és akkor kiderül, az ő tündérkirálylánya még mindig héderel, és felébresztik és már várja a jól ismert mélytorokhangot, ehelyett egy kézenfogva vezetett szeretetgombóc érkezik, uzsonnáját majszolgatva, arcán a párnalenyomat összetéveszthetetlen mintájával. És ölel és bújik és vidám.

Soha rosszabb napokat.

2012. szeptember 5., szerda

elsőnapok

Kedd: Apjuk bevitte Micit és Hunort a gyárba, majd elviharzott dolgozni. Útközben még hívott, állítólag kisliba kicsit görbülősszájúra szeppent, amikor Huncos örömében befutott a pajtásaihoz, őt ottfeledve az öltözőszekrények előtt. Szerencsére szemfüles Jutkanéni jókor volt jóhelyen és ügyesen beterelte. 
A megbeszélt 10 órai belátogatásom -perszehogyigen- csúszott, odaszóltam, nagy gond-e ha csak fél 11 lesz belőle? Hogy érzi magát Micilány? Az óvónéni lebeszélt a bemenetelről, csak összezavarnám, hiszen már megreggelizett, rajzolt, babaházazott a lányokkal és bőven ráérek délben menni, ebéd előtt. 

Kismici délben abszolút átlagosan fogadott. Míg Hunor mindig messziről kiabálva fut felém, majd jó erősen megszorongat és már ontja is rám izgatottan hadarva az aznapiakat, Kismicc távolról vigyorgott, integetett és mikor mellém ért közölte, hogy wc-re menne az óvónénivel, és én ne menjek. Majd kézenfogva elcsattogott Editnénivel, felém egy ravaszkás micimosolyt küldve... 
Kikönyörgött egy ebédet magának, addig én a kispadon ücsörögtem és próbáltam pillanatfotót lőni a főállású óvódásaimról. (nem sikerült túl jól, belátom)


Már egészen megkönnyebbültem, hogy zökkenőmentesen zárjuk az első napot, amikor a csukott ajtók mögül is kihallatszott a jólismert mélytorokhang. Mint később kiderült többrendbelileg hibáztunk, ugyanis én elfelejtettem közölni a helyi erőkkel, hogy Mici étel-érzékeny (azaz kérdezés nélkül nem szabad elvenni a tányérját semmilyen körülmények között, valamint, hogy ételt csakúgy nem hagy ott), ők pedig azt hitték, hogy Mici már befejezte a levesét és egy hanyag mozdulattal kikapták előle azt az egykanálnyit. Egyetlen módon volt korrumpálható: tányérok aljáról összekapart maradéklevessel. (a második fogásról meg csak annyit, hogy szabadon választott volt: tökfőzelék vagy borsófőzelék. borítékolható a válasz... igen, ő mindkettőből kért) 
Ebéd után pedig a világ legtermészetesebb módján feküdt be Hunor ágyába és közölte, hogy ő ottalszik. Viszonylag könnyen lebeszélhető volt róla, itthon ellenben 3 órára kidőlt. 

Szerda: reggel ismét Apjukkal indulás. ma már ebéd után érkeztem, a megbeszéltek szerint. Mici és Hunor naposak voltak és annyira tüneményesek, hogy hosszú pillanatokra elolvadtam és bárgyún vigyorogtam, az ajtó mögül lopva lesve ezt a két csodálatos kisembert. Hunor ügyesen hajtogatta az asztalterítőket, Mici pedig toronyba rakta a poharakat és talpraesetten pakolgatta a tálcára őket.
Mindketten örültek és sikítva röpültek kitárt karjaimba. Csodapillanatok ezek... csak úgy szívom magamba a felém áradó pozitívságokat, rám fér, nyár végére igencsak kiürültek a tankereim.
Mivel ma volt a családlátogatás és Hunor pontosan tudta, hogy ez óvónéni látogatással (és aprócska ajándékokkal) jár, rendíthetetlenül eltökélten hazakunyerálta magát. 
Megtörtént a hivatalos óvodai jelválasztás is, Mici kicsit elbizonytalanodott (egész jóféle jelek voltak: szívecske, kiscsibe, béka, sósperec, pöttyös gomba, házikó, kiscica, rakéta), és kikapta a békát, aztán meg én lágyultam el a pöttyös gombától (ugyanis ez az én ovis jelem volt, és kicsit sorsszerűnek éreztem, aztán persze töröltem, hiszen az én életem nyomait nem erőszakolhatom rá a gyerekekre) , végül kiválasztotta a mézeskalácsembert és döcögve arra hivatkozott, hogy nem ismerte fel. 

Minden jó, ha a vége jó: cicás ágynemű bekészítve, holnap élesben megy az ottalvás. 

Nekem meg meg kell szoknom, hogy csönd van, hogy Bigi nem alszik, mert egész délelőtt keresi a nagytesókat szobáról szobára kúszva. S hogy újra egygyerekes lettem napközbenre...

2012. szeptember 3., hétfő

szárnypróbálgató kiscinkénk

Ma délután ötkor jelenésem volt az óvodában, elsőszülőire. Itt van az ősz, vége a nyárnak, és még az idő is félelmetes módon rohan... nomeg az egyéb közhelyek... de tényleg elképesztő ez a felpörgetett világ... Ha tehetném, egyetlen perccel sem sürgetném, sőt megállítanám. Most. Így. Még jobban megélni, magambaszívni az édes szófordulatokat, a puha karok ölelését, az apró szájak cuppanósait. 

Ehelyett, holnap reggel útnak eresztem a kettő darab idősebb lelkembőlszakajtottat és miután elrendeztem itthon az állatseregletet, bekormányozok Bigivel nagyoknézőbe, aztán az elsőnapok fárasztó tapasztalatából kiindulva (nem enyém, óvónéniké), kismicivel hazajövünk. Az előzetes tervek szerint: szerdán már ott ebédel, és ha a lelkesedésének intenzitása nem csökken, hétfőtől ottalvós is lehet akár, de mindenről Mici dönt.

Volt egy pillanat, amikor az óvónéni arra buzdított minket, kisszéken görnyedő anyukákat, -akik éppen a lelki köldökzsinór másodlagos elnyiszatolására készülnek-, hogy legyünk következetesek, ha egyszer eldöntöttük, hogy megkezdjük az ovit, mert az észérvek efelé a döntés felé mozgatnak minket, akkor tartsunk is ki e mellett. Ám, ha megtehetjük, hogy kicsit még magunk mellett tartsuk csibéinket, hajrá, mert sosem lesznek már ennyire felhőtlen, önfeledt és kisajátított napjaink, mint amiket most élünk meg... és akkor és ott, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne csináljak hülyét magamból, hogy ne nyújtsam fel a kezem és jelezzem, hogy oké, akkor Mici még maradna  kicsit otthon. Torkomban dobogó szívvel nyomtam el mélyre önzülésemet, és erővel félretettem a saját fenenagy lelkemet, csak a Mickó szempontjait tartottam a szemeim előtt. Mert számára igenis fontos a gyerektársaság, ő már hónapok óta érett az efajta  szocializációra... 


Annyi minden kavarog most bennem... hiszen még most is annyira kicsi és törékeny. És hiába hittem azt, hogy edzett vagyok én már, az anyai szív ilyenkor mindig kicsit összeszorul, hiszen lezárulófélben egy korszak és persze, hogy jön egy új, ami sok-sok jót tartogat, és megcsináltuk már egyszer, de mégis agyam emléktároló-sufnijában egyre többször pörög le az a kép, amin az apró kezeit simogatom, ahogy az a pici kéz megszorítja az enyémet, és amelyet nekem mostantól fogva nap-mint-nap egy kis időre el kell engednem...
Szerencsés helyzetben vagyunk, a gyerekeim mindketten jó óvodába járhatnak, jó pedagógusok szakértelme öleli őket körül, szerető hálóban bontakozhatnak ki... s lassacskán magam is megnyugszom... 

Csak ne képződne az a fránya gombóc újra és újra a torkomba...

2012. szeptember 2., vasárnap

10. nap - Egy mai kép rólad

Nem véletlenül húzódott el részemről ennyire ez a játék: egyfelől nem nagyon fotózom saját magam, (pedig tudom, manapság übertrendi dolog), másfelől mifelénk megállt az idő... megrekedt egy pillanat, valamikor kedd reggeltől tegnap késő estig...

Aztán tegnapi záróprogramként boboztunk meg dunapartoztunk és a Nagyink megörökített egy mindennapi életszerűt.

Hát énma.  Azaz tegnap.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator