2012. november 29., csütörtök

ünnepre hangolva

Közelednek az ünnepeink, a nagyok szülinapjai. Idén meginterjúvoltam az érintetteket, hogy mit szeretnének a szülinapjukra kapni-kérni, milyen ízű és formájú tortára vágynak, s ha már itt tartunk, mit hozzon a Jézuska a fa alá? (és idén talán utoljára az én szervezésemben, a mi szeretteinkkel, a mi baráti társaságunkkal és azok gyermekeivel ünnepelünk egy köztes dátumon, aztán már más alibit kell találnunk az év végi ereszd-el-a-hajam partira, ugyanis Hunor többször is kísérletet tett babazsúrrá minősíteni a mi kis szórakozásunkat, aztán alkut kötöttünk és ez az év még marad így, aztán már ők maguk alakítják a vendéglistájukat... tejóég! )

Minka -aki egyszer szétszórt a nappaliba egy tasak pattogó cukros nyalókát, és én akkor és ott megfogadtam, hogy a házba mégegyszer nyalóka be nem jön- nemes egyszerűséggel a szülinapjára nyalókát (szegény kisgyermek panaszai, első fejezet) és csokis macskás tortát kért, a Jézuskán még gondolkodik.

Hunor epres pókemberes tortát és bingát* (még mindig nem mennek a reccsenős szavak) kért a szülinapjára, mert ugye az már mindjárt itt van, és még hányat kell addig aludni? A Jézuskának meg majd lerajzolja, hogy miylen távirányítós verdás autót szeretne... 
... majd pici homlokráncolás után módosított: nem, anya, inkább a szülinapomra kérem a távirányítós autót és a Jézuskától a bingát, hogy ne kerüljön nektek  pénzbe...


* újszerelem van az oviban és őszőkesége Hunor mellett öltözött, amikor Huncos éppen a bingájáról tartott kiselőadást, és akkor a királylány ráemelte varázslatos búzakék szemeit és csodálkozva, -ámbátor kicsit fitymálóan, éppen csak annyira, amennyire ez egy királylányhoz illik-, megkérdezte: de mi az a binga? és ekkor Huncos egyre hangosabban, tagoltabban és kétségbeesettebben ismételgette, hogy biingaaaa, B I I I I I  N G A A A A , nem érted?! segítségére siettem, elmagyarázva ciklonunknak, hogy Hunornak jelenleg még nem minden esetben megy az "r" betű kimondása és megkértem berregjünk együtt mindannyian emígyen, hogy brrrrrringa. Hunorom metszően végigmért, majd közölte: bicikli. (és méltósággal távozott, maga mögött hagyva két berregő szőkenőt...)

2012. november 25., vasárnap

arcok

A gimnázium évei óta tudom, a genetika érdekes és komoly dolog. A gyerekeink születése óta meg már azt is tudom, hogy fölöttébb szórakoztató és olykor torokcsiklandozóan vicces is tud lenni. 

Hát nem?

(balszélsőn: 3 éves kiscucka édesapjával, jobbszélsőn 3 éves kismici fivérével)


(azt meg már tényleg csak a zárójelek zárójelében, hisz annyira közhelyes klisé, hogy nincs is annál szívetmelengetőbb, mint gyermekeink egy töredék mozdulatában, egy pillanatnyi gesztusában fölfedezni szüleink-nagyszüleink rég elfeledettnek hitt mimikáit...)

2012. november 23., péntek

november 22.

Reményik Sándor : Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

2012. november 21., szerda

Anya, Dzsiga jár! (byMici)

Napok óta érezhetően készülődik rá, először csak a kádban állt sikongva hosszú másodperceken keresztül kapaszkodás nélkül. Majd már a szobában is, bárhol bármikor. Kedd délelőtt fővárosi jelenésünk volt, így barátnőm vigyázott a Legkisebbre, aki az asztaltól elmozdulva, két bátortalan lépést tett felé. 

Aztán délután már ráérzett a lépegetés ízére, -de én vagyok annyira rosszfej anyuka, hogy juszt se sétáltatom derékleszakadva, majd ráérez erre a mozdulatra is- és végre már büszkélkedhetek egy olyan gyermekkel is, aki a járássegítőt valóban rendeltetésszerűen használja. Imigyen. (tudom, setét és alig élvezhető, de a lényeg ott van)


Persze estére a Nagyok, szokás szerint megkergülve agyonszerették Dzsigánkat (Mici nagyon sajátosan, enyhe francia akcentussal ejti kisöccse nevét) és már csak arra volt időm, hogy hasra vetődve pár másodpercet -a szívem mélyén kívül- videjóra is megörökítsek szívmelengető triójukról. 


2012. november 16., péntek

költői kérdés

Az esti lefektetés miért csak velünk húzódik el idegtépő végtelenségig? (ha bébiszittyó vigyáz a gyerekeinkre, a kisbüdösek, igen, mindhárman!, legkésőbb 9 óra nulla-nulla perckor már az igazak álmát alusszák, és nem, nem jönnek ki kétpercenként, hogy éhesek/szomjasak/pisilniük kell/csak-még-egy-utolsó-mese vagy esetleg árulkodni, hogy egyik gyermek piszkálja másik gyermeket)

Persze, a dolgok kiegyenlítődnek, meg lesz a böjtje is az esti kettesbenlétnek, Bigi kihagyja az éjfeles tankolást, ehelyett fél kettőkor úgy ébred fel, mintha reggel lenne, mosolygósan tettre-készen, aztán addig csattog éjszakai magányában, míg Hugit is éberré tapicskolja, aki piros sárkánynak vizionálja kisöccsét (mit szív ez a lány?), és meggyőződése, hogy A bogarak ante portas vagynak, ezért nem hagyhatjuk el a gyerekszobát. De valamilyen oknál fogva bent sem maradhatunk. Éktelen sikításos sírásában köhögőrohamot kap, -s hogy hajnal 3-kor is mennyire ura vagyok a  helyzetnek-, csöndben megkérem őt két öklendezés közben, hogy ne hányjon le, nincs baj, közben óvatosan leteszem az ölemből, megígéri, hogy már jól van, nem sír, nem hány, fölemelem és telibeborít egy kis emésztés alatt álló vacsorával. Majd elnézést kér. A világ legtermészetesebb módján.

(nem, Bigi nem tapicskolt bele és hajnal 4-kor már tényleg mindenki aludt. egészen reggel 7-ig)

2012. november 14., szerda

közönségs(z)avazás

Mennyire őszinte az esti féltízes hajfestéses (rámférne) és négy dolgos kéz általi fodrászolásos, két rendbeli vacsoráztatásos és többrendbeli mackóztatáson is túllévő mosolyom?!


(és erről meg az egyik kedvenc Vekerdy idézetem jut eszembe, amit megörökítek ide a rossznapokra: 

"A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek."  )

(a teljes interjú ITT olvasható)

2012. november 12., hétfő

pillanatképek

arról, ahogy a Nagy lefoglalja a Legkisebbet
arról, hogy a Nagy mennyire szereti a Kicsiket

és egy anekdota arról, mit nyújt mindezért cserébe manipulatív Szívkirálynőnk...

Elcsípett reggeli beszélgetés, melyet Micilány indítványoz: 

- én a legjobban a szerelmeimet (érted, szerelme-i-met?!) szeretem, Marcit, Lacit, aztán Anyát, Apát és Zsigát. Mást nem. 

Mire Huncos remegő hangon megjegyzi, de Minka, én szeretlek, hogy lehet az, hogy te nem szeretsz?!  (óóó, ilyen helyzet adódik még bőséggel a későbbiekben) 

- Úgy, hogy nem szeretlek!
és méltósággal kibilleg megörökölt vonatos pizsamájában, maga után hagyva egy összetiport lelket.

(persze, aztán kibogoztuk a viszonyokat, és mindenki nyugodtan ült le kakaózni, de ez a pár mondat annyira nagyon jellemzi a kapcsolatukat, és egyáltalán Mici hozzáállását a világhoz, hogy előre sajnálom a Mici útjába akadó férfiembereket...)

2012. november 11., vasárnap

hatéve

Hat éve pontosan ilyen elnyújtottan hosszú őszünk volt. Pontosan így sütött a nap, beszórva aranysugarával két reményekkel és álmokkal teli füligmosoly, most már paptyírossal is megpöcsételt, közös életének első napját.

a pillanat, amikor megtudja, hogy az aláírás ebben az esetben nem biztosítja a csereszavatosságot

Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
nélküled föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned
és magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.
                                (Kányádi Sándor) 

2012. november 7., szerda

a csodákrúl

A csodák mégpedig mégsem velem történnek meg. Továbbra sem én vagyok az, akinek csak úgy küszöb alatt becsúszik egy negyedik gyermek. Kispocok földi élete 8. hetében meggondolta magát és visszatért oda, ahonnan picit idelátogatott és sajátos nyugalmunkat és kiszámíthatóságunkat felborítva egy feltételezett másvilágot libbentett  meg nekünk.

Hosszú és nehéz napok vannak mögöttünk. Nagy beszélgetések, apróbb pityergések, ágyban kucorgó sebnyalogatások. 
Nehezen jönnek a szavak, kellően kusza még bennem minden. Azt érzem, ahhoz, hogy meg tudjam gyászolni, és el tudjam engedni, bennem is sok mindennek le kell még ülepednie.  Sok dolognak a helyére kell kerülnie.
Tudom, hogy előbb vagy utóbb megérkeznek a válaszok is a miértekre, és minden kirakós darabka a helyére kerül.

Hiszem és érzem, hogy a világban minden okkal történik. Okkal tudtuk meg véletlenül ezt a babát és okkal vett búcsút is tőlünk. Egyetlen pillanatig sem hibáztatom magam semmiért, és felelőtlennek sem érzem magam azért, mert időnek előtte világgá kürtöltem a boldogságunkat. A személyiségemből fakadóan nekem sosem fért bele a titkon várandósság, hiszem, a tragédia éppúgy tragédia egy 8 hetes terhesség esetében is, mint a huszonikszedik héten. És vallom mindezt úgy, hogy nem ez volt az első pocakon belüli bababúcsúm.

Talán a még mindig érkező gratulációk a legfájdalmasabbak. S talán azért is születik ennyire hamar és számomra abszolút éretlenül ez a bejegyzés. Le kell lepleznem a valóságot, így fair, ennyivel tartozom. Neki. Önmagamnak. Nektek.

A nehéz napok tükre Hunor. Nagyon sokat tanulok ettől a kisembertől, s csak remélni tudom, azzal, hogy ennyire megél és átél velünk-velem mindent, nem sérül nagyon a lelke. 
Az egész szombat késő délután kezdődött. Utólag visszagondolva, hihetetlenül higgadtan konstatáltam, hogy nagy baj van. Próbáltam pihenni, feküdni, de belül már tudtam, hogy elkezdődött a folyamat. Késő este Hunor még úgy búcsúzott a hasamban a babától, hogy jóéjt kívánt neki... Éjjel jöttek az egyre erősödő görcsök, a hosszas fájások. (mindig éjszaka szültem...) Hajnal 4-re sikerült elaludnom.
Vasárnap reggel Hunor jószokásához híven bevetődött közénk az ágyba és riadt arccal jegyezte meg "Anya, eltűnt a kisbaba!". (tudom, édesfiam, én ne  tudnám?!) Látszólagosan megnyugtattam, elbagatellizálva a dolgokat. 
Az egész napunk valami furcsa monotonitással telt. Azon az álom és valóság határmezsgyéjén szédelgősen.

Hétfőn a nagyok oviban, családi tanácsunk és doktorbácsinkkal konzultálva úgy döntünk beruccanunk a fővárosba egy vizitre. Tudom, hogy nincs baj, hiszen, már nincsenek görcseim. Ismerem annyira a testem, hogy értem a jelzéseit. Érzem, hogy megkönnyebbültem, de szükségem van egy rábólintásra. 
Útban a kórház felé, hívnak az oviból, Hunor rosszul ébredt, talán mintha egy kis hőemelkedése is lenne, furcsán veszi a levegőt. Elmesélem a mi helyzetünket is, valamint azt, hogy a barátnőm megy a gyerekekért. 
Miközben a vizsgálatok folynak és hálistennek engem igazolnak, felváltva és zavaróan csörögnek a  telefonjaink. 
Végül két hét múlva kontrollal és egy recepttel zárjuk a találkozót. Útközben visszahívom az óvodát, kiderül Hunor krupposan befulladt. (véletlenül éppen engem-vizsgálás alatt...) Volt nagy riadalom, végül távorvosi tanácsra szülők-óvónők összefogva a szomszéd falu patikájából szereznek kúpot. Ekkor végre felszakadnak a könnyeim. Elkeseredettségemben és fájdalmamban sírok, fáj, hogy amikor szüksége lenne rám, nem lehetek a  fiam mellett...
Rekordidő alatt érünk haza, feltépem az ajtót. A felnőtt kiszerelésű kúp mit sem segített, Hunor alig kap levegőt. Ölelem-szorítom-csitítgatom, együtt sírunk, kimegyünk a teraszra ketten, ölemben az én nagyfiammal... érzem, lassacskán mindketten megnyugszunk. 

Azóta itthon van és semmi baja. Már aznap este sem volt. Annyit mondott később, hogy nagyon izgult értem. Ezt is csak az apjának. És később megkérdezte, hogy hova lett a kisbaba? Mondtam, hogy visszament a csillagok közé, ahonnan jött. Az jó, akkor a Dédi vigyáz rá! és azóta nem kérdez. És nem köhög. És nem fullad. Együtt vagyunk. És élvezzük egymás társaságát. (Mici mindennapos korrumpálás alatt áll, hogy oviba menjen és mi kicsit kettesben  -hármasban Bigivel- lehessünk Hunorral. Bár eléggé félkarú rabló azért Mici az oviban Huncos nélkül... de ez egy másik történet) 

Azt hiszem, a körülményekhez képest, jól vagyok. Egyedül a sajnálat az, amivel nem tudok mit kezdeni. A részvétteljes és elkapott pillantások, a darabos mozdulatok. Tudom, mindenki számára nehezen kezelhető szituáció ez. És tudom, aki kicsit is érző ember, azt megérinti ez a fájdalom és megbénítja ez a fajta történés. Én mégis azt kérem most Tőletek, hogy tartsátok tiszteletben, hogy ez a mi gyászunk és jelen pillanatban azt érzem, úgy tudtok a legtöbbet segíteni, ha némán ránk gondoltok. Hiszem és tudom, hogy a pozitív töltetű gondolatok eljutnak hozzánk és segítenek átvészelni a mindennapokat és megerősítenek. Tudom, hogy meg fogjátok érteni a kérésemet.

Köszönöm, hogy itt vagytok, hogy velünk vagytok jóban-rosszban!

2012. november 5., hétfő

gondosanyu

A pótcselekvések nagyasszonya hétvégén plüss állatmosást tartott. Nem is lett volna semmi baj, ha egy évekkel ezelőtt ovis tombolán nyert husky típusú pihe-puha plüsskutyát nem főztem volna ki nem mostam volna ki meggondolatlanul 60 fokon.

Már este láttam, hogy lesznek itt bajok, amikor kivéve a gépből kicsit mintha kisebb is lett volna, meg mintha a szőre is rövidebb lett volna. Hunor is kellően bizalmatlanul nézte, szagolgatta majd visszaadta, hogy szárítsam meg, mert valahogy nem az igazi. 

Reggel hevesen keféltem a kutya szőrét, nem kis derültséget okozva apjuknak és gömbölyded lányának, így próbálva menteni a menthetetlent. Hunor krokodilkönnyei sem segítették elő, hogy akárcsak pillanatokig is jobban érezzem magam. Ő siratta a kutya hosszú és selymesen puha szőrét (amibe teljesen bele tudtam dugni az ujjaimat, beeeeeleeeeeesüllyeeeedt), én meg próbáltam megnyugtatni, hogy a frissen született kiskutyáknak pont ilyen rövid és selymesen puha szőrük van. Amire azonnal érkezett az övön aluli válasz, az lehet, de ennek a kutyának sosem fog már megnőni, brühühü! Vesztettem.

Körtelefonok -míg kiderítettem, honnan származhat a drága eb, persze még véletlenül sem hazai eresztés, ánglus földről érkezett-, aztán következett gugli, aki a barátom és még reggelikávé előtt sikerült egy majdnemolyant horror összegért levadászni. (amúgy aukciós oldalakon is láttam használtakat, pontolyan rövidszőrű-frissenmosottakat, mint ami itt fekszik most velem szembe és hidegkék szemeivel bárgyún néz, merthogy Hunor szerint már az enyém és mostantól rám vigyáz). 

Tanulság: soha a büdös életbe nem mosok ki pótcselekvésként plüssállatokat. Főleg nem kedvenceket. Inkább beköltözöm a konyhába és lefőzök 6 különböző menüt.  

2012. november 2., péntek

átkos november, avagy mindennapi félelemeim

2004-ben egy késő novemberi éjszakán valami megváltozott. Valami örökre megszakadt, valakik örökre itthagytak. Egyedül. Árván.

A történteket el lehet fogadni, be lehet nyelni. Számtalan magyarázatot is lehet találni rá, mert a lékelnek kell, hogy fel tudja dolgozni azt a mérhetetlen fájdalmat, az értelmetlen gyászt. Kell a logika, az ész érvek, még akkor is, ha vannak esetek, amikor nincs, nem lehet racionális magyarázatot találni semmire. De az őrület borotvapengéjén táncolva az agynak kell a rideg érvelés. Különben végérvényesen átbillen odaátra.

Először jön a tagadás. Nem, nem akarod elfogadni, hogy ez megtörtént, nem történhetett meg, minden olyan szürreális, annyira abszurd, hogy megfáradt elméd belül sikítva fel-felröhög és összeesküvés elméleteket gyárt. 
Aztán érkezik a düh, a harag. Hogy tehették ezt velem? Még utoljára egy jó nagyot belémtapostak, szarban hagytak. Mindenki tudta-látta, éreznie kellett, hogy be fog következni valami durván durva és mégis cinkos mód csak némán figyeltek.
Megváltásként besuhan az alkudozás. Alfa állapotban el is hiszed, ha ma nem lépsz piros kőre vagy felajánlasz a Mindenható vagy az Ördög számára az életedből bármit, ami fontos, akkor még egyszer utoljára láthatod őket, beszélhetsz velük. Talán visszakaphatod még egy ölelésnyi időre...

Végül lassan megérted, hogy hiába minden. Ez végérvényesen elcsesződött, ebben az életben itt már nem fogtok találkozni, az izmaid feladják a szolgálatot, összeomlasz, beletörődsz, marad az űr, a fájdalom, a hiány. Sírsz, zokogsz, könnyek nélkül. 
Lassacskán megtanulsz nélkülük élni, elfogadod a megmásíthatatlant és próbálsz átértékelni, tanulni a hibáitokból és egészen másként folytatni.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk." (Prof. Dr. Bagdy Emőke)

Napok óta kattog az agyam. Bolond gondolatok kergetőznek bennem,  a hormonok vad játéka ez a szenvedély, legalábbis remélem, hogy hamarosan elcsitul. (képtelen lennék ilyen görcsös félelmekkel élni hosszabb távon). 
Végtelenül öregnek érzem magam. És félek, istentelenül félek attól az érzéstől, hogy túl korán itt kell hagynom őket. Hogy túl kevés időm lesz, és túl keveset fogok tudni magamból átadni nekik. Hogy kevés az útravalójuk. Hogy cserbenhagyom őket. Hogy magukra hagyom őket. Hogy akkor nem tudok mellettük-velük lenni, amikor a legnagyobb szükségük lenne rám... hogy akkor már nem lesz elég erőm segíteni őket... hogy ahhoz, hogy kiteljesedhessenek nekik is be kell járniuk a pokol összes mocskos bugyrát...
És ezzel egy időben egyfajta önzőséget is érzek, hiszen mi hívtuk életre őket, s ezáltal felelősséget is vállalunk az életükért. A boldogulásukért. A boldogságukért.

Bárcsak bölcsebb lehetnék...

Isten hozott, vágyakozás!

Ismét kismama tünethiányban szenvedek, de most már nem követem el azt a hibát, amit közel hat éve, amikor Hunorra várva szintén nem jöttek a tünetek, és akkor én kitaláltam, hogy a tonhal konzerv olaját újrahasznosítva szalonnát pirítok bele és kiadós rántottát sütök. (máig érzem az orromban a tömény zsír tapadós szagát, azóta sem bírom megenni a tonhalkonzervet)

Persze, akad azért egy kis itt szúr-ott nyom, és a napi ebédutáni húszperces kómázás is menetrendszerűen érkezik, mint ahogy az esti 9 órás vízszintes megborulásom is. Reggelente pedig az amúgy is alacsony vérnyomásom döngöl padlóba, kis szédüléssel, fülzúgással és soron kívüli csillagokkal tarkított világelsötétüléssel.

A legmarkánsabb tünetem azonban a junk food iránti szenvedély. Hunorral az első hetekben még dolgoztam, a futárunknál heti 5 munkanapban udvaroltam ki, hogy legyen szíves egy mekdrájvba megvenni a reggeli mekreggelimet. (ühüm, legyen tojásos meg békönös, igen hosszú kávéval, meg jöhet valami süti is. és imádlak, és annyira köszönöm!). 
Micivel klasszik kosarat tömtem, csípős szárnyasat. (igen, egyedül!)
Bigivel javarészt meki kosztot toltam, bár lényegesen nehezebb helyzetben voltam, akkor már itt laktunk, s csak ünnepnapokon juthattam egy kis jóféle gyorséttermihez, így minden fajtának tudtam örülni.

Most pedig csak vágyakozom. És álmomban már nem dohányzásilag bűnözöm a teraszon, hanem büntetlenül mekfarm menüt rendelek egyedül egy üres mekiben. (igen, lehet nagyobb az üdítő, igen, a sültkrumpli is)

(mindazonáltal tegnap szívesen elfogyasztottam volna egy kis parmezánbundába bújtatott mangalica karajt vargányakrémmel és szték burgonyával) 
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator