valahol a kezemben tartott bögréből az orromba kúszó kávéillat és a számban berobbanó elsőkorty kávé pillanatában tudatosult bennem, hogy mennyire haszontalanul vagyok jelen ezen a reggelen.
az évet kettő és fél* durván belobbant kamasszal zártuk: a 16 éves határpróbálgatásokban van (legyen az sport, vagy kocsmakultúra, bármi jöhet), a 14 éves kitette az "underconstruction" táblát és már a megjelenésével szekunder szégyenérzetet okoz a körülötte létezőknek, a 12 éves Bigi pedig igyekszik lépést tartani a nagytesókkal.
egy heves vita során, decemberben arra az elhatározásra jutottam, idén taktikát váltok: ha ennyire sz@r az élet, akkor megmutatom, milyen a really life, amikor télbe-nyárba, hóba-fagyba várni kell egy távolsági buszra, ami talán nem csak késik, hanem neadjisten, kimarad. milyen az, ha nem érkezik az anyu-tefu menetrendszerinti járata és ából bébe szállítmányozza kebléből szakajtottjait a nap bármely szakában. (oké, tényleg én voltam az idióta, hogy eddig is ezt tettem, de nem tudom, mikor gyűrűződött ez be ennyire, az alapkoncepció az volt, hogy segítem és támogatom őket, aztán valahogy fokozatosan átment ez egy nagyon rossz irányba)
második napja, maguktól kelnek, önállóan készítik az uzsonnáikat, buszra szállnak. én pedig csöndben szöszmötölök a konyhában a kávéfőzővel, igyekszem karnyújtásnyira lenni, ha mégiscsak segitség kellene**. de egyelőre megoldják. felnőttek.
idén a határaim meghúzását gyakorlom. tisztelem magam annyira, hogy merjek dönteni és változtatni, ha valami már nem komfortos számomra. mindezt lelkiismeretfurdalás nélkül. (ezen még dolgozom kell!) jogom van az érzéseimhez, mégha alkalomadtán ezek nem csöpögnek a pátosztól.
* a fél jelen esetben változó faktor és minden esetben a fiúkat jelzi (hol Hunor, hol Zsiga a "fél", Minka stabil egész, még ebben is, hálistennek )
** és persze közben a torkomat mardossa a lelkiismeret, hogy mekkora sz@ranya vagyok, uramisten, ami nekem könnyed pármásodperces ujjgyakorlat, az most nekik lomha percekig tartó művelet... de a mérleg másik oldalán egy régfeledett érzés kúszik be a tudatomba: nem az én dolgom, nem kell mindenkin segítenem és mindenkit megmentenem. és ettől indokolatlan mosolyra görbül a szám.
