2012. április 29., vasárnap

Hisztikirálykisasszony

Nem tudom, miért is hittem azt, hogy Mici életéből kimarad. Talán, mert annyira más, annyival akaratosabb, dacosabb, erősebb, energikusabb. Születése pillanatától véghezviszi az akaratát, mindenkihez megvan a megfelelő megoldókulcsa, ha kell bújós kismacska, ha kell merész jéghercegnő. Teszi a dolgát, és belőlem a nagyfokú tisztelet és csodálat mellett, egyre többször vált ki félelmet is. Féltem őt, mert egyelőre el sem tudom képzelni, hogy ez a fajta akarat és dac miként fog tudni belesimulni korunk társadalmi konvenciói közé.

Talán én döbbentem meg a legjobban, amikor tegnap, egy ártatlan szituáció (nem ő nyithatta ki azt az ajtót, amit amúgy sem ér fel), földrefekvős-üvöltő, majd ebből öklendezésbe átcsapó-pillanatok alatt tésztaképűvé dagadt-torzult arcú kislányt eredményezett. És most először álltam tehetetlenül lemerevedve, mert egész egyszerűen semmi nem mozdította ki ebből az állapotából. Próbáltam elterelni a figyelmét, de sem szép szavak (meg sem hallotta a nagy üvöltésbe), sem emelkedettebbek és keményebbek, de még egy kis vízspricc (bár nem szokásom, és továbbra sem fogom alkalmazni, mert semmit sem mozdított előre jelen esetben), sem használt, egyre durvábban lovalta bele magát önmaga kusza akaratháborújába. Majd egy pillanattal később összeomlott, a nyakamba zuhant, hosszú perceken át reszketett és hüppögött hideg verejtékben úszva  kapaszkodott belém, majd óvatosan elkezdte simogatni a  karom, bennem meg összekeveredett múlt és jelen, és most először éreztem azt, hogy ennek a kislánynak még nagyon kemény harcai lesznek, hiszen pont olyan, mint én. És újra átélhettem az akkor igazságtalannak hitt döntések fájdalmát, a megnemértettség kínját és szinte éreztem a bőrömön Anyu kezeit, ahogy ugyanígy simogat és nyugtatgat egy kívül-belül megtört kislányt. 

Egy idő után már csak ölelkeztünk, ő belémfúrta magát én pedig csittegve simogattam, aztán a  fülébe súgtam, hogy nehéz ez az időszak mindkettőnk számára, ő még nem tudja úgy és annyira mondani, kifejezni és tenni, én meg nem mindig értem, s ha értem is, nem mindig hagy(hat)om. De ettől még nagyon szeretjük. Végtelenül. Mici meg csak nézett a bucira dagadt arcocskájával és hüppögve bólogatott-simítgatott aprócska, könnytől maszatos kezeivel.

Azóta még három hasonló típusú nagyroham volt. Úgy érzem, egyre nyugodtabban viselem. Isten hozott Dackorszak, én így szeretlek!
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator