Többször kihangsúlyoztam, hogy hihetetlen módon elégedett vagyok a miovinkkal, és nem csak azért, mert kivételes szeretettel fogadták és kezelik a kisfiamat (mert perszehogy ez minden anya elsődleges szempontja, hogy a gyereke a nála nélkül töltött 8 órában szeretve-óvva legyen, ráér még a cudar világ keserűségét saját bőrön megtapasztalni), hanem mert a nevelési és fejlesztési koncepciói nagyon hasonlatosak a mienkéhez. Talán még sosem írtam erről ennyire részletesen, de az ovinkban kettő darab, hagyományéltető vegyes csoport működik, a könnyebb érthetőség érdekében úgy fogalmaznék, hogy ez az ovi -kis túlzással- egyfajta átmenetet képez a klasszikus és megszokott óvoda valamint a waldorf szemléletű között. A hagyományéltetés jelen esetben pedig azt jelenti, hogy az évkör szokásai és ünnepei visszaköszönnek a gyerek(szerep)játékokban, beépülve ezáltal a kulturális fejlődésükbe. Megismerik a saját népszokásainkat és az idő ciklikus folyamatát is. (ezért van nálunk télbúcsúztató kiszebaba égetés, húsvéti tojáshímzés, anyák napi meghitt kuckós-ünneplés, néptánc és úszás-oktatás, kézműves foglalkozások, túró és pogácsakészítés, adventi koszorúalkotással ünnepre hangolódás és hittan oktatás)
Örülök a vegyes csoportnak is, mert így természetes életszervezésben tanulhatják meg a toleranciát és a kicsik segítését is. S aminek kifejezetten örülök, hogy az idei évtől a csoportjukat egy Down szindrómás kisfiú is erősíti, s hogy az ő integrációja mennyi természetességgel zajlik, azt öröm nézni. A gyerekek el- és befogadóak és semmiféle előítélettel nem viseltetnek az egyébként tüneményes mosolygombóccal szemben.
Az oviban sok a szülőkkel közösen szervezett program és szívesen bevonják őket a nevelés folyamatába is. (de mégsem kötelező, mint a waldorfban, amitől nekem lúdbőrzésem támad, mármint a kötelezős résztől)
Köbö egy héttel ezelőtt az ovisok -látszólagosan- sikeresen elűzték a telet, ám valami hiba mégiscsak csúszhatott a gépezetbe, hiszen ma alig akartam hinni a szememnek, amikor reggel hóhullásra ébredtünk. Értem én, hogy még február van, de az elmúlt napok verőfényes napsütése és a kertünkben kibukkanó jácint- és nárcisz kezdemény elhitette velem, hogy lassan érkezik a tavasz. Már csak abban bízom, hogy ez tényleg az utolsó ereje idén: