2012. szeptember 3., hétfő

szárnypróbálgató kiscinkénk

Ma délután ötkor jelenésem volt az óvodában, elsőszülőire. Itt van az ősz, vége a nyárnak, és még az idő is félelmetes módon rohan... nomeg az egyéb közhelyek... de tényleg elképesztő ez a felpörgetett világ... Ha tehetném, egyetlen perccel sem sürgetném, sőt megállítanám. Most. Így. Még jobban megélni, magambaszívni az édes szófordulatokat, a puha karok ölelését, az apró szájak cuppanósait. 

Ehelyett, holnap reggel útnak eresztem a kettő darab idősebb lelkembőlszakajtottat és miután elrendeztem itthon az állatseregletet, bekormányozok Bigivel nagyoknézőbe, aztán az elsőnapok fárasztó tapasztalatából kiindulva (nem enyém, óvónéniké), kismicivel hazajövünk. Az előzetes tervek szerint: szerdán már ott ebédel, és ha a lelkesedésének intenzitása nem csökken, hétfőtől ottalvós is lehet akár, de mindenről Mici dönt.

Volt egy pillanat, amikor az óvónéni arra buzdított minket, kisszéken görnyedő anyukákat, -akik éppen a lelki köldökzsinór másodlagos elnyiszatolására készülnek-, hogy legyünk következetesek, ha egyszer eldöntöttük, hogy megkezdjük az ovit, mert az észérvek efelé a döntés felé mozgatnak minket, akkor tartsunk is ki e mellett. Ám, ha megtehetjük, hogy kicsit még magunk mellett tartsuk csibéinket, hajrá, mert sosem lesznek már ennyire felhőtlen, önfeledt és kisajátított napjaink, mint amiket most élünk meg... és akkor és ott, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne csináljak hülyét magamból, hogy ne nyújtsam fel a kezem és jelezzem, hogy oké, akkor Mici még maradna  kicsit otthon. Torkomban dobogó szívvel nyomtam el mélyre önzülésemet, és erővel félretettem a saját fenenagy lelkemet, csak a Mickó szempontjait tartottam a szemeim előtt. Mert számára igenis fontos a gyerektársaság, ő már hónapok óta érett az efajta  szocializációra... 


Annyi minden kavarog most bennem... hiszen még most is annyira kicsi és törékeny. És hiába hittem azt, hogy edzett vagyok én már, az anyai szív ilyenkor mindig kicsit összeszorul, hiszen lezárulófélben egy korszak és persze, hogy jön egy új, ami sok-sok jót tartogat, és megcsináltuk már egyszer, de mégis agyam emléktároló-sufnijában egyre többször pörög le az a kép, amin az apró kezeit simogatom, ahogy az a pici kéz megszorítja az enyémet, és amelyet nekem mostantól fogva nap-mint-nap egy kis időre el kell engednem...
Szerencsés helyzetben vagyunk, a gyerekeim mindketten jó óvodába járhatnak, jó pedagógusok szakértelme öleli őket körül, szerető hálóban bontakozhatnak ki... s lassacskán magam is megnyugszom... 

Csak ne képződne az a fránya gombóc újra és újra a torkomba...
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator