2011. augusztus 31., szerda

Uccsó dokkerlátogatás

Közkívánatra és a lelkem megnyugtatására (mer' ezidáig olyan szépen vezettem a várandós-naplóimat),  nekifutok akkor még egyszer.

Tegnap késő délután Zsigmond-nézőbe indultunk volna. Előtte azonban Kismici kisasszony úgy döntött, közelebbi kapcsolatot létesít az udvarunkon található murvával. A nagyreményű találkozás oly jól sikerült, hogy apjuk a karjában hozta be egyetlen leányát, aki ezalatt a 20 méter alatt mindent vérrel borított be, üvöltött, hogy a fél falu a kapunk előtt toporgott, és első pillantásra nem is igazán tudtam megállapítani honnan is vérzik. (főként nem a zuhany alól... aztán megtörölgetve kiderült, hogy a bal ajka felett egy félcentis területen kinyílt a bőre, mint a tubarózsa és mint megtudtam a ház tanult emberétől, konkrétan azon a részen kétféle hámréteg találkozik, ezért is vérzékeny ennyire).  Elég lassan csillapodott a vérzés, kicsit még tanácskoztunk is, hogy a gyereksebészet vagy az eredeti tervekben szereplő nőgyógyászati rendelő legyen az úticél, végül maradtunk az originálnál, mivel Lédi Dömper is megnyugodott, már csak hasadt ajka és néha szivárgó vére emlékeztetett az új ismeretségre. (és továbbra sem tudom elképzelni, hogy ez a hasadék nyomtalanul el tudjon tűnni, bár szemmel láthatóan is gyönyörűen gyógyul, hihetetlenül van kitalálva ez az anyatermészet)

A rendelőben megtörtént az ilyenkor szokásos tenyésztés levétele is, melynek során rádöbbentem, hogy én tulajdonképpen nem is akarok szülni. Azaz de, nagyon is, de ez az egész történet immáron kezdi az elkerülhetetlen kategóriát súrolni, és én az ilyen végérvényesen eldöntetett dolgok alól, általában zsigerből tiltakozom. Nem mellesleg meg egyre jobban előtör belőlem a félelem, meg a szokásos kettősségem szerves részeként: a várakozásos izgalom is.

Készült még egy búcsú ultrahang is, ZsiguBigu kicsit nagyobb elődeinél, de most sem kell óriásbébire gondolni, max 3 és fél kila körüli lesz a végső saccolt súlya. Ha végig bennmarad. És jelen állás szerint olybá tűnik, neki sem akaródzik hamarabb kibukkannia a napvilágra. Mint már említettem, külső-belső kapuk szorosan csukva, néminemű felpuhulásnak sincs sehol nyoma.
Számokban bötükkel:

Zárt méhszáj, megtartott portio, álló burok. Norm. tónusú uterus, előlfekvőrész a bemenetben jól illeszkedett magzati koponya. Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben.
BPD: 95 mm
TAD: 93 mm
FL: 73 mm
Becsült súly: 2990 gramm. 

Dg: grav 36+1

Végül a sikeres napunkat a Kisrigóban zártuk egy össznépi palacsintázással. Najó, én még egy tejszínhabos marlenkát is lecsúsztattam Zsigmond királyfinak. A megnyugtató haladékért cserébe. (és Kismicire való tekintettel, meg az áttekinthetőség kedvéért ma létrehoztam egy újabb kategóriát a blogban "baleset" címszó alatt)

A bosszú

Reggel óta kisebb-nagyobb megszakításokkal kreált remekbeszabott és enyhén hatásvadász posztomat, -melyből kiderült (volna), hogy Zsigmond köszöni szépen, totálisan jól érzi magát odabent, jó szorosan magáracsukva külső- és belső ajtajait és nagyobb, mint elődei, hogy majdnem meghiúsult a dokilátogatás, mert indulás előtt éppen kettő perccel csókolta Kismici kinyíltszájúvá az udvari murvát-, egy kóbor áramszünet örökre az éterbe tüntette. Pedig volt vér is benne, meg könnyek, meg izgalmak bőséggel.(sőt, száraz tények is)

Hiába, a blogspot sem lehet tökéletes.

2011. augusztus 29., hétfő

Amikor örömlánynak néztek, avagy sajátos jövedelemkiegészítés gyed/gyes alatt

Történt vala, hogy múlthéten ismét kimenő napos lettem, több okból kifolyólag is. (mert magyarázat mindig kell, ugyebár...) Egyrészt pánikszerűen rám tört a felismerés, hogy jesszusom, mingyá' szülünk!, ebből kifolyólag meg van már annyi rutinom, hogy tudjam, az elkövetkezendő pár hónap minden lesz, csak lejtmenet nem, és a távolléteimet 2-3 órás szakaszokra maximalizálhatom. (ó, igen, ájláv mellszívó) Ennyi indok meg már bőven elég egy rihegős-röhögős-csajos-shoppingolós nap összehozásához (meg az is, hogy megtudtam, létezik -és most már a birtokomban is van egy- olyan kence, melynek neve "szemhéjpúder alapozó", és tényleg nagyon tuti a cucc, nem is tudom, hogyan tudtam ezidáig létezni is akár nélküle?!), de ha még mindig kellene indok hát tessék: anno készültek ezek a  csodás Minkalak fotók, és igencsak hiányérzet maradt volna bennem, ha ez most kimaradt volna. Bár most tényleg nem ezen volt a hangsúly, azért mégiscsak sikerült az aznap hangulatát megragadnunk és palackba zárnunk, annak ellenére, hogy nem kifejezetten konvencionális típusú pocakfotók készültek.


Node, térjünk csak vissza a címben szereplő új szakmámhoz. A Nyugati téri aluljáróban beszéltük meg a randinkat, pár perccel korábban érkeztem, így hódoltam egy szintén régfeledett hobbimnak, mégpedig metrószagú péksüteményt (hétköznapibb nevén barackos fornettit) kellett majszolgatnom, emígy állítván emléket világi női mivoltomnak, és most jöhetnének az amikor még.... kezdetű mondatok tucatjai. 
Sétálgatok-nyammogok, minden pórusom érzékeli a fővárosi vibrációt és raktározom. Így föl sem tűnik, hogyan is közelített meg az az ötvenes férfi, csak azt észlelem, amikor már finoman érintve a karomat nekem-suttog egy "mennyi?" kérdést. Én hülye meg hebegve válaszolok, hogy ööö, nem is tudom mennyi az idő, nincs órám. A jólöltözött ötvenes erre elnéző mosollyal továbbáll. Zavartan körbenézek és ekkor döbbenek rá, hogy fényes nappal, délután 4 órakkor betévedtem a placcra. Mentségemül, teljesen átlagos külsővel rendelkező cigi-cigit áruló leánykáknak-asszonyoknak tűntek a köröttem sétálgató lányok. A legérdekesebb viszont az volt, hogy mindez rendünk éber őrei felügyelete alatt zajlik/lott. (persze, hazajőve gyorsan kigugliztam, hogy mindez csak számomra volt újdonság, évek óta jól működő türelmi zóna napközben a Nyugati téri aluljáró... )
Este szintén arra vitt az utam, kissé remegő gyomorral céloztam meg az objektumot, de ekkorra már patikarend fogadott: hajléktalanok már nem élnek odalent és a lányokat is másfelé vitte a dolguk. Viszont a jólöltözött ötvenest ismét megpillantottam a villamosmegállóban ücsörögve. Páratlan logikámmal kikövetkeztettem, hogy a délutáni kérdése inkább volt informatív, mint komoly szándékú, valószínűleg azt hihette, idegen terepre tévedt külsős munkatárs lehetek. A nyóchónapos hasammal. Mindenképpen biztató jelenség a jövőmre nézve. Még fénykoromban se volt ekkora sikerem.


A morális részét érintve meg... belegondolni sem túl jó, hogy milyen irányba halad azért ez a világ... hogy alig pár év alatt teljesen természetes és elfogadott ténnyé vált az, hogy egy turisták és a saját kiskorú gyerekeink által sűrűn frekventált területen folyik mindez, a jard áldásos szemet-hunyása mellett. Ahogy mondaná a vígözvegy tyúk, miután Vuk elhurcolja az énMarcimat, azaz a miMarcinkat, drágám!: ez rendkívül szomorúúúúúú.

2011. augusztus 27., szombat

Amire büszkék lehetünk

Tegnap este, egy újabb bortársasági vacsora apropóján, az a megtiszteltetés érhetett, hogy a mi grillezett kecskesajtjainkból készült saláta volt a felvezetője egy 2009-es könnyű egri leánykának, Gál Tibor pincészetéből. Az est meghitt és nosztalgikus hangulatban telt, a 2005-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt egri borásznak állítva emléket, a megteremtett hagyományokat továbbvivő fia és felesége történetei segítségével. 

Íme kebelünkön dédelgetett gyermekünk első nyilvános debütálása:

2011. augusztus 24., szerda

És még mindig tanyalájf

Ha még egyszer valaki azt meri állítani, hogy a kecske egy buta, mélabús és igénytelen katángkóró rágcsáló állat, azt összekötözöm a mieinkkel. 

Kecskuszaink ugyanis két csoportra osztva funkcionálnak jelenleg: házunk tájékán éldegélnek a tejet adó, napi kétszeri fejést igénylő anyáink (4 darab) és a két hozzájukcsapódott társalkodónő (egy fiatal jerke valamint egy matuzsálemkorú hölgyemény), a másik csoport alkotói pedig, egy falu széli tanyán sokadmagukkal vigéckednek. Itt éldegélnek herélt bakjaink és a tavaszi bepárzásra váró leánykáink. És nem telik úgy el úgy nap az utóbbi időben, hogy itt vagy ott ne történne valami kis izgalom. A háztartásunkban élők esetében már biztos vagyok abban, hogy egészen egyszerűen rákaptak az élesztős borra/pálinkára, és csakis ezért játsszák el, átlag kéthetente a felfúvódásos-hasmenéses performanszukat. Már nincs is bennem izgalom, csupán tényként közlöm a ház urával, mint a Fűrész bácsi az nagy klasszikusban, hogy lenne itt egy kis játék
A sihedereink, izgága korukból fakadóan, eddig csak szökdöstek egy kis romantikus Duna parti sétára, esetleg kocsikra másztak vagy magányra vágyva egy éjszakát beszorulva töltöttek egy farakás mögött. Azonban este már az egyik szépreményű jerkénk az itthoniak tünetét játszotta el, így megkapta a már megszokott élesztős Sangriáját (most éppen ez volt kéznél), de pofátlan módon, ma reggel is kiharcolta a tünetei megléte miatt a reggeli adagját. Plusz még egy bónusz szurit is.
És most következzen egy diszkrét képdömping arról, hogy gyermekeim számára mennyire nincs akadály, ha a kecskékről van szó: mindketten képesek voltak átmászni a kerítésen. Hunor nem csak combközépig lett fostos, Kismici meg a húszas évek trendje szerinti kis rózsaszín ejtett-aljú fidresfodrosával zuttyant bele egy beazonosíthatatlan szagú és állagú akármibe. Meglibikókáztatták a kecskéket, majd hazaérve medencepartiba kényszerítettem őket. Nagyon nehéz volt. 






(esemény utáni képek nem készültek. éppen elégszer látom őket így, átlag kétszer naponta. és jajj, ha jön az esős idő!)

2011. augusztus 21., vasárnap

és beszól a büdöse

A kecskék mellett tök-nagyhatalomságra is pályázunk, bár én a kezdő párásztok bájos rutintalansága mellett megemlíteném a hitös éhhaláltól való félelmét is. A lényegen ez mit sem változtat, lassacskán a fél falura a tökeimet-cukkinijeimet-patisszonjaimat lőcsölöm, mindamellett a fagyasztónk is dugig. Persze, az érem másik oldala meg a tudat, hogy két kezünk munkája, hogy valóban más íze van, és a büszkeség, hogy mindez a mienk.
A mai ebéd ismét a tökfőzelék-tükörtojás kombinációjából állt, de ma valahogy mindnégyünk szája íze szerintire sikeredett, osztatlan sikere volt. Hunor kétszer kért belőle, többször megjegyezte, hogy mennyire finomat főztem, és hogy ő életében ennyire finomat még nem evett, Minka meg csak hümmögött elismerésében és bólogatva tömte magába. 
Hunor második szedésénél volt egy kis bizonytalanság, gondoltam besegítek pár falattal a hatékonyabb eredmény elérése érdekében. Közben az alábbi párbeszéd zajlott köztünk:
- Hunor, lett volna egy fogadásom arra, hogy a második adag tökfőzelék a tányéron marad.
- Akkor nyertél volna, Anya.
Ezek után az apja nyerítve felröhögött. És én is. 

Az egész napos egyszál-fütyiben-a-kertben után este, az apja próbál rövidnadrágot találni a fiának, de persze, nem sikerül csak egy háromnegyedesre bukkanniuk. Hunor elnéző hangon nyugtatgatja az apját: nem baj Apa, te nem tudhatod, hogy ez nem rövidnadrág.

Ilyenkor mindig eszembe jut kétségbeesett küzdelmem a némaságával. És olykor visszasírom azokat az időket.

2011. augusztus 20., szombat

A Szobatiszta, a Rettenthetetlen és a Két Véglet Közt Tengődő

A Szobatiszta: különleges ismertetőjele, hogy áttért a pelenkátlan létre -hála az anyja egymást követő kettő darab hanyagon lefektetett éjszakájának: pelenka-mentesen tért nyugovóra-, és ez az éjszaka folyamán sem lett pótolva. Ennek immáron harmadik hete. És egyszer sem fordult elő éjszakai baleset. Pedig iszik, álmában is. Tegnap előtt végérvényesen is kishúgára adományozta a maradék pelenkáit is, mert ő már nagyfiú. És tényleg.

A Rettenthetetlen: ösmét bizonyította leánygyermekünk, hogy méltó a mellékelt ragadványnevére. Tegnap este, miután kettesben learattuk kertünk gyümölcseit és zöldségeit, megfejtük a lányainkat, naivan azt terveztem, egy szusszanásnyi időre kiülünk nagyasszony módjára a teraszra, mielőtt elkezdeném az esti műszakot. (sajt- és vacsorakészítés, fürdetés) Épphogy a hátsó felem landolt a széken, Kismici őrült tempóra váltott a műanyag mociján és persze, minden egy villanásnyi idő alatt történt, nemzetesasszonyunk homlokon landolt a kő járólapon. Nem vettem komolyan, napjában többször megesik, hogy elesik, azonban amikor talpra állt és megfordult, mefagyott a vér az ereimben: egy diónyi lila duzzanat éktelenkedett a homlokán. Ölbekaptam, kapott rá mélyhűtött mángoldot, és hívtam a ház lódoktorát, aki elsőszülöttjével kettesben csatangolt. Kapkodva próbáltam elmagyarázni  mi történt, de ekkor már zúdult is a nyakamba sugárban a róka-rege-róka és ezzel egy időben kibuktak a stresszmacik is a primadonnánkból. Mire rendbeszedtem, megnyugtattam (érdekes, alig sírt és a felajánlott fájdalomcsillapítót sem volt hajlandó beszlopálni), satufékkel megérkeztek a fiúk is, pár háziorvosi telefon, meg pupilla-vizsgálat és megállapítást nyert, hogy a leány jól van. Annyira, hogy félelmét legyőzve, azonnal vissza is pattant az őt magáról levető motorra. Este lehajláskor még fájlalta a bíbí-jét (mondja is a cukornyúl), hamar el is aludt, majd ma reggelre már csak egy kétszázforintosnyi tipli emlékeztet a tegnap estére (meg a gyomrom remegése, ha eszembe jut)

A Két Véglet Közt Tengődő: ha a gyomorsav felemészt- fenn magosan ücsörög, ha éppen (derék)fájásokat produkálva, úgy érzem, azonnali hatállyal távozni szeretne belőlem, garantáltan alul dorbézol. Olykor még a feje is kitapintható... jájj! Messzemenő következtetéseket a jellemére nézve nem tudok és nem is merek levonni, ámbátor azt megkockáztatom, méhen belül egyik gyermekemnek sem voltak ennyire erőteljesek a mozdulatai, ennyire fájdalmat okozóak a megfordulásai. (és ennyire hajnalig mulatozó sem volt egyikőjük sem... csuklik, rüttyög, tivornyázik)

2011. augusztus 17., szerda

34-es

Közkívánatra riogatok. 


Keresztcsontom föllélegzett és már nem csípődget, mióta Zsigababám úgy döntött visszakúszik közvetlenül a gyomrom helyére. Azóta viszont újra hű társam lett a belsőleges szuszpenziós savmegkötő. Mert nekem semmi se jó, tudom.

2011. augusztus 15., hétfő

Tanyalájfi fitnesz-napok -étkezés

A leglényegesebb a plusz öt kiló eléréséhez a 8. hónap derekán, a rendszeres mozgás mellett, a megfelelő táplálkozás.

Nos, az első trimeszterben annak örültem, ha valamit jó étvággyal képes voltam elfogyasztani és ha ez a valami meg is maradt bennem. Volt mandarinos korszakom, meg kókuszos, meg joghurtos. Az életben-maradáshoz éppen elég. 
A következő trimeszterben már bátrabban ehettem -volna, de éppen ekkor köszöntött be a tomboló nyár a maga kánikulájával, -és a fojtogató gyomorsavam. Így a sok semleges folyadék mellett, gyümölcsöket fogyasztottam. Szőlőt, nagyszeműt, zöldet. Cseresznyét, sajátot. Meg meggyet. Szintén hazait. És aztán dinnyét. Együltőmben 2-3 kilós feleket. Főként a délutáni alvásos idejükben. Mert nem akartam osztozni egyetlen falatján sem. (az önfeláldozó anya) A húsok mellőzöttek lettek. Nem kívántam.
S most a harmadik szakaszban meg annak örülök, hogy elmúlt a gyomorsavam, de az étvágyam továbbra sem olyan, mint régen. Reggelente megmakacsolom magam, hogy az első kávé mellé lecsúsztassak egy szelet vajas kalácsot. Aztán gyümölcsök ismét. Még mindig a görögdinnye az abszolút favorit. Vacsorára pedig most már rendszeressé lett a nem kimondottan update szerelmem: friss házikenyér, saját kecskesajt-paradicsom-paprika-hagyma és mellé saját vágású disznyó oldalszalonna. 

Hát, ennyi a titkom.

2011. augusztus 14., vasárnap

Tanyalájfi fitnesz-napok -mozgás

Most, hogy már határozottan csak 2-3-szor kell benyomni a megfelelő gombot rajtam és már üzemképes is vagyok, gondoltam megírom az elmaradt átlagos egy napunk-at. (ha már életmód kategória, ugyebár)

A család ivarérett tagjai reggel 7 magasságában ébrednek fel. Ekkor a krampuszok még javában összetekeredve húzzák a lóbőrt. Igyekszem összekaparni magam és beindítani a napot: laza mosdójárat, előző esti maradékok eltüntetése, kávégomb benyomása. Föntebbi bokros teendők véghezvitele utáni rádöbbenés: még szívesen visszabújnék, mert ha valóban beindul a verkli, akkor nincs több pihenő. A visszamászást követően agyban lezongorázom az az-napot: általában könnyen abszolválhatónak tűnik. Agyban. 
Aztán menetrend szerint ébred a hitös, kitámolyog-ébredezik-morcos, mert reggelvan. Huncos követi a sort, cinege hangon kiskakast játszik (a verzió: "kukurikú, jóreggelt!" vagy b verzió: "ébresztőőőő!" ). Erre Rettenthetetlen leányunk is az apja keresésébe kezd, mire újra kétlábas leszek, már megy is a harc, hogy ki ülhet fel a pultra elsőnek? ki melyik bögréből kakaózik? ki mit reggelizik? ki nyomja meg nekem/apjuknak a kávéfőző gombját? tulajdonképpen bármi lehet a téma. Általában addig tart, míg valamelyikünk türelme eléri a végső határait és elő nem tör egy csatakiáltás, mely különböző fenyegető szankciókat és/vagy büntetéseket von maga után. Nyugodtabb napokon, csak egy szimpla elkülönítéses-gondolkodással is el lehet csírájában fojtani az elburjánzó vitát. 
Gyors öltözés, következik az állatok ellátása-fejés-locsolás-kert-közben beficcen egy-egy mosogató-ill. mosógép elindítás, kis pakolászás. Ha különösen aktív napunk van, 11 óráig le is zongorázzuk az udvari dolgainkat. 

Mostanában nem vagyok egy főzőmasina -bőven elég nekem a háztáji termények eltéliesítése-, így könnyen elcsábítható vagyok egy palacsintasütésre vagy valami réteslapba töltött ebédnek is gúnyolható batyura. Közben indítom a sajtot. Illik betartani az időket-hőfokokat, így ekkor a törpenépség lábalatt játszik (veszekszik-verekszik) vagy a teraszon motorozik vagy Villám mek Klínt néz. (by Hunor). 2-3 magasságában én már szívesen vízszintesbe helyeződnék, általában velem tartanak. Ez a napom csúcsa, -bár olvasással-alvással töltöm én is-, de ez az egy szabadon hasznosítható órám akad, jelen állás szerint. Ők kicsit még ráhúznak másfél-2 órát alszanak általában.
Eztán éhesen ébrednek: szendvics Mickónak, valami sajátsütés Hunornak (nem, továbbra sem vagyok biomami, csak semmi péksütemény-édes sütemény nem kapható 20 kilométeres körzeten belül, így kénytelen vagyok). Ha különösen jó napom van, bevetünk egy kiskört (játszótér vagy Duna part), ha nehezebben vonszolom magam: várépítés, rajzolgatás házon-udvaron belül. Huncos újabban papást-mamást játszik a kishugival, a közös gyermekük egy újszülött méretű Röfi, akit oviba visznek, autóztatnak, öltöztetnek, pelenkáznak, javarészt az aggódó újsütetű apuka figyelmezteti hanyaganyut az effélékre.
Fél 7-7 magasságában újra az udvar-kert-állatok-fejés-locsolás következnek. Jobb esetben 8 óráig vége is a körnek (ha éppen nem szorulok a fejőszéken), ekkor bejövünk, fürdés- vacsora és nagybötüs apavárás. Mert anélkül biza nincs lefekvés. S ha végre-végre megérkezik (úgy 10 óra magasságában), mégegyszer vacsora, ekkor már eléggé hisztis és nyűgös a társaság, majd alvás, s ha másképp végképp nem megy: villanyoltás. Ennek viszont az a hátulütője, hogy általában hamarabb elalszunk, mint a gyerekek. (akik háperszehogy még mindig velünk-köztünk)

Néha úgy érzem, egy végtelen körforgás az életünk, ami ahelyett, hogy könnyebbedne, egyre nehezedik, egyre több a benne felbukkanó feladat. Nagyot vállaltunk, magunk sem tudtuk mekkorát, és azt sem hittük, hogy ez ennyire beforgat majd mindannyiunkat.

S hogy el ne felejtsem: tegnap bónusz napunk volt: törpök 9-kor kidőltek és mi 2 (azaz KETTŐ!!!) darab filmet is megnéztünk. Zsinórban. (azt hiszem, ezt kell majd beosztanunk a következő évekre)

2011. augusztus 12., péntek

Béna

Tegnap este (szigorúan fejés közben, olyan ez már nekem, mint normálisnak a vasalás- vagy Agatha Christienek a mosogatás-közbeni gondolat-szabadoneresztés), fejben arról posztoltam, hogy -Bea hozzászólásából kiindulva-, valóban kiadom azt a tanyalájfi fitnesszcédét, azaz megírom egy napunkat, így óvodamentesen-kecskegazdagon. Ha más számára nem is lehet ez túlzottan érdekes, magam számára mindenképpen tanulságos, akár a jelenben is, így talán fehéren-feketén kitűnhet, mért csak este 7-kor ocsúdok fel arra, hogy ez a nap is eltelt és mégse csináltam meg ezt vagy azt, na, de majd holnap!

Aztán, persze történt valami, ami minden mást háttérbe szorított, és gyökeresen felforgatta eddigi eseménytelen mindennapjaimat.
Ugye, már napok óta elég ramatyul vonszolom magam, a most már állandóvá váló alvégtájéki fájdalmak miatt, a hitös szerint olyan vagyok, mint egy dízelautó télen, nehezen indulok be, de ha végül mégiscsak sikerül, már nincsenek előttem akadályok. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy amikor végre sikerült ténsasszony módjára helyet foglalnom a fejőszéken, hát úgy maradtam, széttett lábakkal, begörbült derékkal, fejőpózban. Se felállni, se megmozdulni nem bírtam, csak sírni a fájdalomtól. Pár percig még próbálkoztam, majd -mivel kivételesen nálam volt a telefon-, felhívtam a ház urát, hogy merre-hol, mert beszorultam az istállóba, a gyerekek meg az udvaron és már türelmetlenkednek. Falun belül, negyed óra alatt köbö haza is ért. Ez az idő nekem éppen arra volt elég, hogy felálljak és kitotyogjak az udvarra az ekkora már esti szürkületbe. Persze, még megfejtem a fennmaradó egy darab kecskét, és a beígért palacsintát is megsütöttem, na nem azért, mert hősanya vagyok, hanem mert továbbra sem tudtam igazán komolyan venni és elhinni, hogy ez valóban velem történik meg. 
Az estét úgy ahogy levezényeltük, egy fél algopyrinnel a nyelvem alatt tértem nyugovóra és szentül hittem abban, hogy reggelre kutya bajom se lesz már. Aztán az éjszakai mosdójárat négykézláb abszolválása rádöbbentett, ennek fele sem tréfa, különaludtam, mert képtelen voltam visszakucorodni az ágykeret-mentes matracunkra. Éjjel álmatlanul forgolódtam, részint sajnáltam magam, és próbáltam elkülöníteni, hogy a tehetetlenségem fáj-e jobban vagy a valós fizikai kín? Valamint lehetséges megoldásokat kerestem a mai nap kivitelezésére, továbbá igyekeztem megfejteni, mér méri még ezt is rám az univerzum?
A hitös önmagát adva (képtelen elviselni, ha fájdalmaim vannak és ő nem tud rajtuk segíteni, ezért sem szeret szülésekre járni velem), hajnal kettőkor megjelent az ágyamnál, addig tetemesebb mennyiségű kontyalávalóból merítette erejét, hogy most aztán ő megcsontkovácsolna engem. Sírva röhögtem. És nem hagytam magam. 

Reggel nem bírtam felállni az ágyból, aztán a wc-ről. Apjuk intézett egy kettő órás időpontot a jólbevált csontkovácsunknál, már csak addig kell kibírnom. Hurrá! 
A verkli persze sosem állhat meg, így fogösszeszorítva, de tennem kellett a dolgom, hiszen itt maradtam a két kicsivel. (az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gyermekeim nagyon megijedtek a reggeli felsírásomtól, a félelemmel átitatott tekintetükből merítettem az erőmet). Aztán a délelőtt folyamán le kellett emelnem az asztalról Rettenthetetlen Kismicinket, egy újabb roppanással jelzett a keresztcsontom és úgy tűnik, helyrebillentem. Persze, korántsem vagyok a régi, de már önállóan felállok, szöszmötölök. (csontosbácsinál még megjelenünk)

De most komolyan... mi jöhet még?

Ápdét: csontosbácsi egyetlen fájdalommentes mozdulattal  helyrebiggyesztette a kimocorgó részemet, sok jóval nem kecsegtetett, innenstől ez bármikor előfordulhat, ellenben elárulta a trükköt, így ha legközelebb úgymaradnék valahol, a hitösnek már engedélye is van arra, hogy jól hátsón nyomjon, nekem meg az a dolgom, hogy mélyen behajoljak előtte.

2011. augusztus 10., szerda

Kitől-mitől véd a védőnő?

Már a jómúltkorában megrendült a bizodalmam a rendszerben, ám a ma délelőtti szösszenet feltette arra a bizonyos "i"-re azt a bizonyos pontot. 

Történt vala, hogy a hajnali 8-as védőnénis telefoncsörgés még ágyban talált, és mivel ez egy eléggé szokatlan időpont még tőle is, főként úgy, hogy jövő hétre tűztük ki a randink napját, veszélyt sejtve felvettem. (bár ne tettem volna). A hívás lényege az időközben megérkezett hepatitisz eredményem, amiért be kellene mennem még ma. Rosszat sejtve rákérdeztem, hogy tán csak nem lett pozitív, ezért a nagy sietség? nem, dehogy, höhö, csak hát ugye mindjárt szülök (tééényleg???), és enélkül az eredmény nélkül szanaszét fogják szúrni a frissenszületett kisfiamat (nem, nem fogják: Minkával a szülőszoba után derült ki, hogy nem lett átvezetve a kiskönyvbe, pár házon belüli telefonnal el is intézte a személyzet egymás között, mindennemű szurkodás nélkül). Délelőtt gyerekmentesen besétáltam a rendelőbe (vivát Nagyi, nodehogy mennyivel egyszerűbb monóban az élet, erre mindig rácsodálkozom), az eredményt átvezette a könyvecskémbe. Első körben megjegyezte, hogy jajjistenem, nincs elég orvosi pöcsét a kiskönyvbe, nem fogok juttatást kapni (se belgyógyász, se fogorvos, és a 4 darab nőgyógyász doktoriból is csak kettőm van, ez se volt már Minkánál sem másképp, nem is kellett az OEP-nek a könyvem, csak a kórházi zárójelentés mellé csatolt igazolást biggyesztettem). A következő kérdését már kikerekedett szemekkel fogadtam és rutinosan csípőből utasítottam vissza: megvolt-e az eheti ctg? eheti??? hiszen a 34. héten járok. no, de itt már akkortól szokás. és itt lépett képbe a gyermekeim számából fakadó gyakorlatom: az én orvosom a 36. héttől kéri. Mindeközben súlyt mértünk (a starthoz viszonyítva plusz 5 és fél kiló, hihhhetetlen kategória, tényleg rubintréka vagyok, muhaha), meg vérnyomást (első nekifutásra sikerült 140/70-et mérnie, ekkor szépen megkértem ismételjük ezt meg, mert életembe nekem még ennyi sose, vonakodva, de megtette, 90/70. köszi), majd jött a körfogatom (116, hááát, nem kifejezetten egy 90-60-90). Utolsónak tartogatta a dzsolidzsókerét: Zsiga szívhang-meghallgatását. Anyuka, ez a gyerek nagyon lent van már! Mikorra is van kiírva? szeptember 26? nálam szeptember 29 szerepel, de mindegy is, jó lesz, ha szeptember 10.-éig nem bújik ki!  Félreértés ne essék, nem hiszek én már efféle mágiákban és nosztradamuszi jóslatokban (emlékezzünk csak Minkucifuci előrevetített Katalin napi debütálására, amely végül is eltolódott kissé... egészen pontosan 3 héttel), de kérdem én, egy első gyermekét váró kismama mennyire zuhanna magába/akadna ki/pánikolna be?! 
Mert még engem is megérintett, azóta már én is úgy látom, hogy lejjebb van a hasam, úgy érzem, hogy kevesebbet mozog a bennelakó, hogy nyavalyásabban kellek fel ültömből... és akkor a történet profánabbik része is eszembe jut, hogy sem Zsiga ruhák mosva, sem kórházi csomag (sem pánikszerűen a 32. héten vásárolt  és összeszerelt svédáruházas fa etetőszék, mint Hunor esetibe), sem lélekbeni felkészülés a szülésre, sem menekülési útvonal számunkra és a gyerekfelügyelet biztosítása is várat még magára.

És még sorolhatnám hosszú perceken át, hogy mik azok az elengedhetetlen feltételek (kozmetikus, fodrász, pocakosfotók), amik nélkül én még nem szülhetek! Túl azon, hogy még pár hétig valóban korai lenne, bájdövéj én amúgy is a notórius túlhordók csapatát erősítem. Szóval, tessen engem nem stresszelni és békibe hagyni, főni a saját levembe!

2011. augusztus 6., szombat

Már megent a véletlenekről

Adva volt a korlátolt idő- és térbeli nyaralásunk. A félreértések különös játékaként, többórás csúszással indultunk, de ez már tőlünk igazán megszokott, és a helyszínhez közelítve derült ki -a hitös szerint mindez csak számomra-, hogy nem, nem Noszvajon leszünk, hanem két faluval odébb, mert a Magtár fogadó felújítás alatt áll, legközelebb szeptemberre várható a kinyitása. DE: a cserépfalui apartmanos-önellátós romantika szerves része volt, hogy véletlenül a házigazdák kecske- és tehénsajtok manuális készítésével foglalkoznak. Megérkezésünk után pár perccel már tökéletesen egyértelmű lett számunkra, hogy önmagunk 10 évvel fejlettebb énjeivel találkoztunk. A történetük kísértetiesen hasonló, -akárcsak a tősgyökeres falusi emberek hozzáállása is a gyüttmentekhez-, ők is lelkesen és tettrekészen érkeztek, csak ők 16 évvel ezelőtt tették, ők is szerettek volna tenni a választott otthonukért és pontosan ugyanolyan érthetetlen falakba ütköztek, akárcsak mi. És aztán pontosan ugyanazt a megoldást választottak, amit mi: továbbra sem hagyják magukat eltántorítani a céljaiktól, csak vastagabb bőrt növesztettek az arcukra. Nos, ezt a részt még gyakorolnunk kell.
Azt meg aztán már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a sorsszerű találkozás eredményeként, éjszakábamenően ittam magamba a technikát és ámulattal csodáltam a profi laboratóriumi körülményeket, ahol a mesterművek készülnek. (és ha valaki 1 évvel ezelőtt aszongya nekem, hogy a trendin megálmodott és megvalósított kiskonyhám után én egy steril laborra vágyakozom, ösmét csak szemberöhögöm). Úgyhogy most alig várom, hogy kipróbálhassam a frissenszerzett receptúrákat. Ha pedig megérkezik a legkisebb ugrifüles is közénk, és újra kétlábbal uralom a terepet és kétkézzel az állatállományt, visszatérünk továbbképződni és pihenni még oda.
Persze véletlenül volt nálunk sajátsajt kóstoló, melynek állag-másságáról hosszasan beszélgettünk, hogy kiderüljön, a tájunkon 3 féle sajtkészítés ötvözetét alkalmazzák. (camembert, krémsajt és gomolya). Ezért olyan-amilyen.
Sétálgatva a ranchen, a kecskeóvodában megakadt a szemünk egy ványadtka jerkén. Legkisebb-leggyengébb. Előbb poénnak indult, hogy hazahozzuk, aztán a gyerekek egyre jobban pátyolgatták, nevet is adtak neki, aztán tényleg hazahoztuk. (a hazautazásunk megérne egy külön posztot, de nem szívesen részletezném, akinek van 2-3 ilyenkorúja az úgyis tudja, mire gondolok -pölö arra, hogy a pilisi hegyekben satufékkel álltunk meg, mert a trónörökös mostazonnal ki akart szállni; vagy pl, hogy Kismici cirka kétpercenként rákérdezett a kecskeleányka állapotára emígyen: Báááá??? igen Mici, a kecske alszik.-, akinek meg nincs gyereke, képzelje azt, amíg csak megteheti, hogy az utazás sokgyerekkel olyan, mint a szirupos filmekben: egyetértőn mosolyogva dalolja a család az-egy-kismalac-ot pl. Mondjuk, volt rá precedens, szinte könnybe is lábadt a szemem tőle.). Leszámítva a gyerekek hazaút alatti ténykedését, Zoknis is tudott alakítani, kiderült róla, hogy -bár előző gazdái ezt bőszen tagadják- elég kemény drogfüggő, négyszer kellett rányomni a bódító koktélból, hogy az anyósülés szőnyegéről felpattanva ne lejtsen egy mekegős kecsketáncot. (és akkor most mindenki képzeletére bízom, hogy a bő két órás autóutat miként abszolváltam egy négylábú kiskecskével a lábaim alatt és egy görögdinnyével a hasam helyén a romantikus esti holdfelkelte fénye mellett). Aztán -miért is ne?- itthon kiderült, hogy az egész napos kótermentes jótartás eredményeként szétzabálta magát a kis drága és éppen mire hazaértünk fúvódott terebélyes ténsasszony hasúvá. Mivel még erősen bódítás alatt állt, nem alkalmazhattuk a jól bevált technikát, így a ház megyei állatorvos ügyeletes ura nem kis szentségelés közepette készült fel az új jövevény bendejének trokározására (csapolására) a késő éjszakában. A szakirányú irodalom elolvasása előtt azonban dühében alaposan megdögönyözte a pácienst, és mire felkészült volna a harcra, Zoknis leányka úgy döntött inkább feláll, mekeg párat, emígyen bizonyítván, hogy a bendejementi lik nélkül is képes teljes és boldog életre itt minálunk. (ő az a bizonyos, az alábbi képen)


A nyaralás alatt volt egy ad hoc összehozott találkozásunk is, ami az 5 strandon kiáztatott gyerek miatt elég rövidkére sikeredett, talán majd egyszer nyugodt(abb) körülmények között is meg tudjuk még ismételni.

Ma reggel pedig újra indult a verkli, egy hízóért elcserélt kecskeállományt szállítottak a skacok haza traktoron. Este aztán újabb pályára léptem: miközben a mi jól összeszokottjaink a frissenérkezettekkel mérkőzték le a rangsorukat, én 8 hónapos pocakkal fejni próbáltam az erejük teljében lévő kunkorodószarvú nagyállatokat. (háttérzöngeként a hitös káromkodó morajlásától buzdítva)
Igazán szépek az új lányok, bár még jócskán a bizalmatlanságon alapul a kapcsolatunk, de gazdagodtunk egy Franciskával, egy Katóval és egy Váltóval (beszélő név: éppen akkor váltotta a szőrét, amikor az előző gazdájához került).

Reszkess világ, kecskenagyhatalom leszünk!

2011. augusztus 3., szerda

Hurrá (?) nyaralunk (?)

Abba most részletesen nem szívesen mennék bele, hogy mit gondolok az elmúlt napok albioni időjárásáról. Vannak persze pro és kontra gondolataim is. Mert egyik részem hisz abban, hogy közeleg valami-féle dimenzióváltás, amiben nem csak az emberek változnak meg, alakul át a gondolatmenetük másmilyenné (hogy mivé arra csak tippelhetünk, bizonyosságot senki sem tud), hanem a külvilágunk is éles fordulatot vesz, a másik részem viszont igenis képes dührohamot kapni attól (bár tudom, igencsak kicsinyes világnézetre vall, ahelyett, hogy a naaaagy globális eszmét nézném), hogy az egy héten át dédelgetve száradó ruhák ki-be hurcolása után enyhén penészesen és ázottkutyaszagúan landolhattak újra a mosógépben. Azzal a profán problémával sem jó érzés szembesülni, hogy a fiúknak elfogyott a tiszta alsónacijuk-pólóik, hogy a szennyestartóból újrahasznosítható ruhák száma is végleges, amik maradtak, azokon többcentis rászáradt sárréteg várja a jobb napokat.
Az meg már egy igazán sokadrangú és szuverén problémának minősül az univerzum hívó szava mellett, hogy pontosan erre a kettő hétre terveztük be az idei egész évi pihenésünket (Balatonozás) és a ház körüli prompt teendőinket.

Az első napokban még mosolyogtunk, minden egyes csúsztatott napban a természetadta pihenésre buzdító jeleket véltük felfedezni. És jó volt így, elvégre kis túlzással üdülőövezetben élünk, miért is ne használjuk ki a helyi lehetőségeinket?!

Aztán már nem tudtunk vigyorogni, nagyokat aludni még csak-csak, de a (bezárt) zsizsegő és egymástgyilkolászó, ennyi mesét még összesen nem néző siserahad, a tettrekész (négyfalközé szorult) apuka meg a nagyonterhes és enyhén frusztrált (szintén rabláncon lógó) anyuka kombinációja meghozta a tőlünk már megszokott robbanást és hétfőtől apjuk visszaállt a csatasorba. Egészen máig. Ugyanis tegnap végre-végre dél körül a komor felhőkön átvágott a megváltást hozó napsugár. És akkor én beindítottam a nonstop mosóprogramra állított mosógépet, mely azóta is csak pörög-forog és már a kéményereszről is lógnak a száradó ruhák és igen: még két (három?) napra el is utazunk egy jól bejáratott helyre, ahol tudom, hogy jól fogjuk érezni magunkat, nagyokat fogunk enni meg kirándulni és csak bízni tudok abban, hogy a két napja nyüzüge Micike nem újra füleskedni akar. (mert a tünetek kísértetiesen hasonlóak, így kisebbfajta gyógyszerszekrénnyel vágunk neki az elkövetkezendő pár napnak)

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator