2013. december 12., csütörtök

Mici négy -általában. Bővebben csakő -később.

"Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzdd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted."

(Ornella Fiorini: Lányomnak)

bájos mosolyú pizsamás szülinapos

2013. december 4., szerda

zanza a legidősebbről. hosszú, sokszálonfutó és olykor talán érthetetlen is lesz.

Az úgy volt, hogy bizonyos történések-sorozata egy olyasfajta kényszerpályára szorított minket, ahol meg kellett hoznunk egy nehéz döntést: a gyerekeket el kellett vinnünk a miovinkból. (mondtam már elégszer, hogy mennyire utálom a politikát?!)

Sokat tipródtam, miként jöhetnénk ki ebből a patthelyzetből a lehető legjobban. A régiovi általunk szeretett és megbecsült gárdája, azaz a gyerekeink családtagként szeretett óvónénijei is időben elhagyták a süllyedő hajót. Zsibbadt tehetetlenséggel nézhettük végig egy bosszútól elvakult ösztönlény maga körüli pusztítását...
Szerencsénk volt és ezért örökké hálás lehetek az univerzumnak, hogy szinte azonnal jött a megoldás, szomszédváros újovijába akadt még betöltetlen hely. Már csak a delikvensekkel kellett mindezt közölni -valahogy.

Hunor reakciójától eszméletlenül féltem, de azzal nyugtattam magam, ha én meg tudom lelkileg kellően erősíteni magam, hogy jó döntést hoztam, s ha ezt ő is érzi rajtam, talán könnyebben veszi majd az akadályokat. Valahogy így is történt. Megbeszéltük elmegyünk nyáron megnézni az újovit, kiválaszthatják az új-jeleket, semmi sincs még eldöntve (jajjdehogynem), ha tetszik, s jól érzik ott magukat, ősztől már kezdhetnek is ott. Félve mondom, de mindent kipipálhattunk szépen sorban, aztán elkezdődött a mindennapos robot.
Mici kisasszony is egész könnyen belerázódott, s már csak néha villan be az az emlékkép, amint lefelé görbül a szájacskája, amikor megtudja, hogy itt nincsenek  vegyes csoportok, s már csak ritkán visszhangzik bennem, hogy "de ugye anya, megbeszéljük, hogy együtt lehessek Hunorral, ugye?!" megfogalmazhatatlanul ramatyul éreztem magam, talán életemben először, amikor nem tudtam úgy és azt adni, ahogy nekik megfelelne, hogy a házon-kívüli védőburok továbbra is óvja őket...
Tudom, hogy ha igazán objektíven nézem a világunkat és alapul veszem, hogy az iskola már egy lóversenypálya, akkor igenis jó döntést hoztunk. Nincs ugyan iskola-előkészítő (hálistennek), de a nagycsoportosoknak nagyon is kemény beosztásuk van, minden nap történik valami, minden napra van valami program, bevivendő dolog, szülői házifeladat, kapkodom is szétszórt fejem, mikor melyik nap tornáznak-logopédiáznak-néptáncolnak-kirándulnak-gyümölcsnapoznak, decemberre már odáig jutottam, naptárba jegyzetelek (minden nap a fali-kiírást!), különben menthetetlenül elvesznék, s hol van ez még az iskolától?!

Jó ideje tudtuk már azt is, Hunor logopédiára szorul, saját magam szórakoztatásaként állapítottam meg (késleltetett beszédfejlődése volt, nem lep meg), hogy bizonyos betűket nem ejt ki tisztán (az autó pl még mindig antó), hogy elmosódott az artikulációja (hadar és lemaradoznak pl a szóvégek). Nos, ez ebben az évben megállapítást nyert és most már papírunk is van erről az egészről, valamint érthetőbb lett számomra sok más furcsasága is. Hogy képtelen hosszú ideig egy irányba koncentrálni, hogy szétszórt a figyelme, hogy lemegy akár kutyába is a szeretetért és a figyelemért, hogy a világon a legfontosabb számára az állandóság és a biztonság, hogy még mindig össze-vissza keveri a jobb és bal oldalt, az előre és hátrát, míg a 3 és fél éves húga már rég kívülről fújja a hét napjait sorrendben, Huncosnak továbbra sem megy, akárcsak egy történet időrendi sorrendbe történő visszaadása sem... aprócska dolgok, pici jelecskék, nekem csak annyit jelentettek, hogy Hunor más, mint az átlag gyerek, őt finomabban kell érinteni, nehezebben fogadja be a világot... és sokszor nekem sem megy a türelem, nem tudom megfogni őt, nem kommunikál velem, nem tudom, mikor teszek jót vele, hogyan kezeljem, hogy érintsem meg a lelkét... nos, most már neve is van ennek a jelenségnek, úgy hívják, hogy fennálló dislexia veszélyeztetettség. Kicsit újabb játék ez a sorstól, mert felnőttként tudtam meg, hogy nekem is ez volt, és még emlékszem ahogy estéken-éjszakákon át anyám rendületlen türelemmel próbál jobbról balra tanítani írni-olvasni (mert csak balról jobbra ment, és ez most nagyon vicces, mert ismét nem tudom, hogy merrefelől is olvasunk merrefelé...), különbséget találni a bé és dé betű között, melyeket olykor még ma is összekeverek...
S szintén hálás vagyok, mert most, hogy ez kiderült, részt vehet egy dislexia prevenciós terápián heti kétszer, esetenként háromszor is, tudom, hogy annak ellenére, hogy nem egy labda fájter -sőt!, mégis fontos, hogy labdázzon, akárcsak az, hogy hátrafelé járjon. Két hónap alatt is szemmel látható és füllel hallható a fejlődése. Az oviba-kerülésekor egy 5 éves kori tesztet töltöttek ki Hunorral, mely tulajdonképpen azt volt hivatott felmérni, mennyire érett a gyermek az iskolára. Szeptemberben ez a teszt 52 százalékosra sikerült, most a novemberi ismétléskor 81 százalékos lett.

Iskolára érett, óvodába tökéletesen beilleszkedett. Csak az a fránya nüansznyi rossz érzés is elmúlna belőlem, hogy talán mégsem. Hogy minden csak látszólagos....

2013. december 2., hétfő

hatéves

Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!
 (A. A. Milne: Hatévesek lettünk)


Az ajándékrúl: tegnap este, elalvás előtt megkérdeztem, hogy mire vágyik úgy igazán-igazán... és akkor azt mondta, hogy egy nagy kukásautóra. Mintha derengett volna, hogy már többször kért kukásautót különböző alkalmakra, de valahogy sose vettük komolyan, majdkinövi, és ezt szóvá is tettem... igen Anya, évek óta egy nagy kukásautót szeretnék, de még sose kaptam meg! és akkor eszembe jutott, hogy jééétényleg, s hogy elsőszülöttem mégse üljön 25 éves korában a pszichológusi kanapén eme feldolgozatlan gyermekkori trauma miatt, hát beszereztük a hőnvágyottat. Bódogság van. (meg sok apró ajándékbontó kéz...)

napimicit mindenkinek

Finom-lelkű Hunorvirágszálam, aki éppen ma hat éves (és erről is, meg majd a vele kapcsolatos óvodai és logopédiai dolgokról is szeretnék írni), egyik kedvenc asszociációs játéka az, hogy az ételeket (úgymint chipsz vagy keksz vagy kenyérdarabka vagy pattogatott kukorica vagy bármi tányéron fellelhető), előszeretettel hasonlítgatja különböző dolgokhoz. (úgymint szívecske, kisvirág, kutya, cica, bármi).
Minka, aki nyilván mindenben pontúgy vagy még jobban kell teljesítsen, az esti csipszrágicsálás közben egyszer csak lustán megszólal: Nézd, Anya... , s közben elmélyülten forgatja a kezében a darabkát, ...ez pont olyan, miiiint... -és igen, itt várok valami kedveset, valami törékeny megfoghatatlant- ...az arcodon a pattanás!

2013. november 18., hétfő

RettenetMiciről

Mostanában vannak gondjaink, nem kevés, de ezt már születése pillanatában (najó, inkább úgy fél-egy éves kora magasságától), borítékolhattam is.

Arra gondolok jpé-vel*, hogy az lehet a baj -az ovi szemléletváltásának egyeneságú következményeként-, hogy most fogja fel, hogy ő folyamatában éppen leválódik (így, megerőszakolt magyarosan), és ez ellen minden idegszálával tüsszögve tiltakozik. Az én másfél éves kora óta önállóan sztájlisztoló és egyedül öltöző Micinyulam mostanában mélytorok-hangon üvöltve kéri reggelente a ruháit, és ha ez nem lenne elég, olykor azt is kéri, hogy öltöztessem fel. Mindigkésésben családunk óvodába bezuhanó performanszát emeli egy kis ordibálós hisztivel, melyben hol követelőzve, hol könyörögve, majd végül rongybabaként összeomolva kéri**, hogy jöhessen haza velem vagy hozzám, akár egész napra vagy legalább ebéd után. (szinte kivitelezhetetlennek tűnő feladat az óránként közlekedő buszokkal, és akkor arról még nincs is szó, hogy mit jelentene ez Hunor számára is lebontva...). A reggeli óvoda projekt Apjuk feladatai közé tartozik, aki férfiember lévén nem erősíti a multitásztingos apukák kicsinyke táborát (inkább megígérve csillagokat is lehoz az égről szépleányának, csak hagyná már abba!), így mire elindul a maratoni reggelekből, még nagyobb késésben és sallangosra tépkedett idegrendszerrel közelíti meg munkahelyét.
Beszélgetünk róla. Itthon is, és odabent is szoktak, hiszen oly mértékben késleltetett ez a reakció (két és fél hónappal az új ovi megkezdése után, úgy, hogy már egy éve oviba járt, és tette mindazt abszolút zökkenőmentesen első perctől), hogy foglalkozni kell vele. Kérdeztem, bántja-e valaki vagy valami, de nem, és én is tudom, hogy nem. A reggeli nagyroham után egész nap mosolygós, jókedvű minden foglalkozásban és játékban benne levő tündérbogyó. (rákérdeztem és tudom, hogy ez így is van, hiszen látom, amikor érte megyek, hogy jókedvű-elégedett-boldog nyuszipók)



ápdét: ma egyetlen könnycsepp nélkül abszolválta a reggelt, amire Micicica rém büszke volt, nekem meg végre egy kavicsdarabka lemorzsolódott abból a nagy kőből, ami a szívemet nyomta...

* józan paraszti ész
** csütörtökön egész pontosan óvónéni általi apukáról leválasztott ordibáló otthagyott leánygyermekkel indult a reggel

2013. november 6., szerda

csicsergős

Ez most kicsit reklámozós magyarázkodós lesz. 

Az úgy volt, hogy én itt letettem mindenféle nagyesküket felvett fonalakról, meg virtuális újrakezdésekről. Igyekszem én a magam módján, de be kell látnom, megváltoztam. Már nincs erőm/időm a barokkos körgondolatokra/mondatokra, a számítógép előtt töltött hosszú percekre, ellenben a közléskényszer faktor még mindig csillagászati magaslatokban megtalálható bennem. Így hát -hála a nagyonokos telefonom applikációjának, amely minden nap azonos időben megbökdös és figyelmeztet, hogy ma még nem volt mozgás a blogom vészbukoldalán-, a cikorványos gondolataim átalakultak párszavas csicsergésekké vagy csak napifotókká, de azok legalább majd' mindennapos megnyilvánulások.

Ha továbbra is nyomon követnétek trehányanyu villanásait, megtalálhattok, ha az oldalsáv Hunor és Minka blog-jára kattintotok (vagy IDE) és ott kedvelitek az ördögfiókákat. 

Én szóltam.

2013. november 1., péntek

Mindenszentek

"Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek."
(Kányádi Sándor) 
 

2013. október 22., kedd

step by step

Tartozom még egy óvodaváltásos abszurd drámatörténettel. (igen, idén az összes elvemet sutba-dobva, óvodamódosításra kényszerültünk. A miérteket nem szívesen boncolgatnám, a tényeken már mit sem változtatnak a cikorványos gondolathalmazaim) 

Szóval az újovi. Szomszédvárosban. A skacok külön csoportba járnak, Huncos felelősségteljes nagycsoportos, csodaszarvas helyett helikopter lett a jele. Kicsit nehezen rázódott bele a kissé katonás mindennapokba, kicsit újra körömrág, de a nagyfokú megfelelési kényszere nem engedi meg, hogy nehezményezzen felénk... nagyon kell most figyelnem és ráhangolódnom, ahhoz, hogy érezze, bízhat bennünk, számíthat ránk. Néha nehezebb napjai vannak, túlságosan érzékeny és jóhiszemű, a maga sajátos és olykor túl finom eszközeivel próbál beilleszkedni egy számára vadidegen és évek óta összeszokott fiúcsapatba. (azaz egy volt ovistársával együtt teszi, akivel a klasszikus bajtársiasság összes fokozatát előadják... olykor nehéz sóhajok, összepillantások, bezzegelések, hogy a mirégiovinkban miként is volt ez vagy az másként, s a görcsös egymásbakapaszkodás is megér egy említésnyit) ... tudom, hogy hiányzik neki az a fajta szeretet, amivel itt beburkolták, a régi barátok, a szeretett óvónénijei és dadusai... de ez az ovi sajnos már nem létezik...
Micike büszke kiscsoportos, egy adminisztrációs hiba folytán az első napjait középsősként töltötte, nem kis fejtörést okozva ezzel a vezető óvónőnek. (hogyan hozzuk tudtára azt, hogy nincs jó helyen úgy, hogy a legkevésbé sérüljön az a csöpp kis lelke...?!). Húsnyúl, egy verőfényes délelőtt önként megoldotta a problémát: átcuccolt a kiscsoportba, hogy ő mától inkább oda szeretne járni. És aznap délután ezerwattos vigyorral fogadott: kééépzeld anya, én már kiscsoportos lettem! Jele a mézeskalácsbaba helyett a kisvirág lett. Gondoskodó és bájos, a legkisebbek bátorítója, segítője, a beszoktatós gyerekek ölelgetős és csitítgatós védőangyala. 

A ma délutáni programunk a szomszédvárosban indult, egy aluljáró egyik falának gyerekkezek általi dekorációjával. (majd folytatódott egy játszóterezéssel) 




Kicsit ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyfelől melegséget éreztem a sok "idegen" kedves felénk nyitása miatt... Szívszorító volt a falon látni ezeket az apró kezeket... ők már ide tartoznak... Mici fesztelen bája, ahogy számomra vadidegenekkel csacsog, mert ő -velemmel ellentétben- minden gyereket és minden hozzátartozó szülőt (és nagyszülőt) is ismer... Hunor nagyfiús viselkedése, ahogy féltőn óvja a kistesókat*, annak ellenére, hogy itthon 3 másodperc alatt vér folyik (nyilván átvitt értelemben).
Másfelől pedig fáj, hogy mindezt nem a választott otthonunkban kapjuk... tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában...


* történt ugyanis, hogy az egyik csoporttársa, minden előzetes nélkül, miután Bigi sapkáját lerántotta a fejéről, jó nagyot taszajtott is rajta, úgy, hogy kisszöszkém térdrerogyott. Persze, sírva fakadt, és akkor a semmiből ott-termett HősHunor, és emígyen kiabált: Piiistiiiike (aki nemPistike), te a barátom vagy, de ő a testvérem, éééérted? őt nem bánthatod soha többet, mert ő a testvééérem! és erre Mici is rámélytorokhangozott, hogy ő a teeeeesóóóóónk, éééérted?!  Értette ezt ott mindenki, de legfőképpen én... torokgombócostól homályosszemestől...

2013. október 13., vasárnap

in memoriam

... mert amikor éppen nem egymást túlharsogva vagy az ököljog bevetésével próbálnak akaratot érvényesíteni, na, azokban a pillanatokban torokgombóc-képzően tüneményesek is tudnak lenni.
Minden nemúgysikerültért bőséggel kárpótló pillanatok ezek...

2013. október 7., hétfő

az áprilisi helyzet karcolatban

Nos, mivel másképp nem ment (vagy legalábbis én nem tudtam megoldani), beszúrtam posztként a kora áprilisi Hunor remekművet. Számomra nagyon sokkoló sokatmondó. Még mindig beleborzongok, hogy mennyire  jól érzékelte a láthatatlan csápjaival az adott helyzetet.... A narancssárga figura apjuk, balján az esernyő alatt az én vagyok, a gyerkők balról jobbra: Hunor, Mici és Bigi.

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator