2012. május 31., csütörtök

Napirendi pontok

Az utóbbi idők gőzerővel IRL-ben zajlanak. Szervezkedem, pezsgek, izzok. Élek. Barátkozom. Megértek és megélek. Átalakulok. És dolgozom. Rengeteget. Sem időm, sem kedvem energiám írni a hálózatos életünket. valahogy nem jönnek a szavak, s ha jönnének sem úgy buknak ki belőlem, hogy azok összefüggő egészt alkossanak. Annyira meg vagyok maximalista, hogy elbaltázott körmondataimat most inkább magamba tartom. 

De ha majd egyszer csak megszáll az ihlet, -amire a jövő héttől kezdődő ovis szünet nem hinném, hogy igazán rásegítene- jövök és pótlom a pótolnivalókat. Ha még akkor is érzek benne jelentőséget. 

Addig pedig pontokba foglalom, hogy ne merüljön el a feledés ragacsos bödönyébe vagy ne szitálhassa ki az évek alatt erre rutinizálódott hátébé agyam:

- Herc(z)eg, a jogutód
- szabad-szájú elsőszülöttem 
- Maginot vonal
- kimittud, avagy Bigi nyóc vót
- hogyan ne vegyünk/cseréljünk kecskét
- Bendő sors
- volt egyszer egy sajtótájékoztató

2012. május 27., vasárnap

Csakők


"Csak egy labda vagy bármi más,
egy búgócsiga, egy malmozás,
csak egy cerka és két radír,
s előttem heverjen pár papír,
egy paletta és vagy négy ecset,
és színes filcből egy készletet,
gurítókocka egy edényben,
egy bűvös kocka a tenyérben,
csak egy puzzle az asztalon,
kifestők, könyvek a polcomon,
csak egy hinta vagy sok legó,
egy társasjáték és két tesó,
csak egy apa, egy fejmosás,
meg egy anya és senki más."
(Nagy Bandó András)

2012. május 26., szombat

Egy nap több szemszögből

A gyakorlatias: és akkor ki fog ezentúl vasalni?

Az előrelátó: akkor most lefektetem a mára vonatkozó szabályokat: hallgattok rám, és ha nem, akkor bementek a szobátokba! 

A megvesztegethető: én kérek babát. vagy cicát. új cicát.

A békés:  többszörösen feltankolva, elégedetten szuszog. 

A szerencsés: reggel óta "előre-gyárt", hogy a "csálád" ne érezze meg azt a pár órás hiányt, amíg ő nincs...

2012. május 24., csütörtök

Volt egyszer egy...

... születésnap. Szív alakú málnakocka tortás, kapkodós, gyerekes, köszöntős, nagyis, játszóteres, nemalvós, hisztizős, sajtozós, gyomlálós, kertezős, kecskézős, konyhaelárasztós, hétköznapi, szerelmetes, Zsigualvós.


"Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."
(Weöres Sándor) 

2012. május 22., kedd

Plasztikus poszt a medvékről

Történelmi pillanathoz érkeztünk, kérem szépen, kis rábeszélés és nagyfokú anyai hanyagság következményeként, az a helyzet állt elő, hogy Mici kisasszonynak egyetlen darab pencije sem maradt mára, viszont a türelmet nem ismerő kora reggeli macicsapatok meg gőzerővel jöttek. Mici nem állt ellen, trónra pattant és pottyantott naaaaaagy vigyorogva. 

Aztán telefonozni kellett apjuknak is, és babát kérni a hőstettért.

2012. május 20., vasárnap

ÉdesHuncos

Délutáni idill, a kisebbek alszanak, Hunor már fölébredt, segít teregetni a teraszon. Gondosan egyengeti a zoknikat-alsóneműeket az alsó rácsra, pár szerint, hogy könnyebb dolgod legyen, anya, én a többi ruhát felülre. Madárcsicsergés, nyugalom. Aztán elfogynak az alsó régióba szánt apró holmik, kis kényszeresemet igyekszem előre felkészíteni rá:
- Sajnos, úgy tűnik kicsim, elfogytak a zoknik.
- Semmi baj, anya, -hangjában nüansznyi szánalom, meg némi szerepcseréből fakadó felnőttség- attól én még szeretlek!

2012. május 17., csütörtök

Nagyfiú

Ma nem kellett senkit sem éberré simogatnom reggel, mire bejöttem a fejésből, már két sajátosan felöltözött kiskorú várt türelmetlenül. Hunor annyira izgult, hogy még a  kakaóját sem akarta meginni, reggeliről meg aztán végképp nem volt hajlandó még említésszinten sem hallani. (bezzeg fotózást követelt a jóidösapja 30 éves riszájklingolt  kungfupandás hátizsákjával)


Igazi nagyfiúként, egyedül mászott fel a buszra és gyakorlottan foglalt helyet új barátja mellett. Amúgy zseniálisak együtt, a Muppet show öregeire emlékeztetnek, amiként komolykodva átbeszélik ők az élet Nagy Dolgait.
A készülődés ismét túl hosszú volt, idén Kismici sem kapaszkodott sírva a busz aljába, Hunor meg baromira unta, ahogy próbáltam átszellemülni és amikor már annak a határmezsgyéjén inogtam, gyorsan berántotta a függönyt, hogy aztán pár pillanat múlva huncutul kikukucskáljon mögüle.

Ebben az évben a budakeszi vadasparkban jártak az ovisok, Hunor szerint nagyon jó volt, mert egy csomó állatot látott, úgy mint medvét és farkast, és képzeljük el, egy rókát is, aminek a szájában volt egy nyuszi. (wtf?). És nagy városokon ment keresztül a busz és nagyon sok embert is látott. Szegény kis falusi gyermököm!

2012. május 16., szerda

újélet

Ez az anyaságos balhé azért elég érdekes dolgokba hajszolja bele az ember lányát. Főként, ha az hagyja is magát.

Hunor kicsit nehézkesen érkezett, persze tudom, minden relatív és sosem a türelmemről voltam híres, de ez esetben tényleg volt a pakliban egy kis külső ráhatás, ami átlendített a 48-50 kilós létemből (csak hogy megmaradjon az utókor számára ekkor 34-es ruhaméretről beszélünk, igen, XS-esről) az 56-osok táborába. Nem estem kétségbe, üres óráimat a közvetlenül kettő percre lévő csillivilli tornateremben tengettem, voltak esték amikor 3 egymást követő órán is részt vettem, és tettem mindezt heti 3-szor. Állandóan kompenzálnom kell, akkor éppen a gyerek-mentességemet próbáltam kondi-fanatizmusba oltani. Ebből a megboldogult korszakomból találtam ma meg egy roppant fontos kiegészítőmet, mégpedig egy lépésszámlálót, mely mindamellett, hogy jelzi a megtett távot, kiírja az elégetett kalóriát is. (ennek később még lesz szerepe) 
Aztán boldog kismama lettem és munkát abbahagyva pocakot növesztettem otthon, kényelembe, nyugalomba. És hájat. Végül is annak a töménytelen mennyiségű csokis süteménynek az eltüntetése nem maradhatott következmények nélkül. Ez tény. 20 kilóig vállaltam a mérlegelést, aztán már nem voltam hajlandó fellépni sem rá.
Hittem abban, hogy majd a szoptatással leolvadnak, mint ahogy azt megnyugtatásképpen olvastam a nőcis fórumokon. De nem, én nem azt a csoportot erősítem, az éjféli szoptatásokkor menetrendszerűen érkező farkaséhséget hol szendviccsel, hol egy-egy falat süteménnyel tompítottam. És így alattomos módon kúsztak rám az úszógumik ide-oda-amoda. 
Amikor már érett bennem az elhatározás, hogy valamit lépnem kellene a plusz kilóim ügyében, várandós lettem Micivel. Egy második babavárás, érdemi segítség nélkül, már nem olyan felhőtlenül egyszerű, mint az első. Adva volt egy örökmozgó másfél-évesem és egy egyre jobban növekvő pocakom, egy lift és légkondi nélküli harmadik emeleti, nyáron 36 fokos panellakásban. Állandóan menni kellett, nem csoda, hogy a terhesség végére még tíz kiló pluszt sem tudtam felmutatni. (az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az első 3 hónap émelygéses mélykómában telt, aztán meg kiütéssel győzött felettem a torkomban dobogó gyomorsav)
A szoptatás alatti időkben éppen házasságpróbálóan házfelújítottunk és költöztünk  ki a világ végére. Nem nagyon volt alkalmam plusz kilókra gyúrni, már egészen kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy számomra 40-es mérettel is van élet, amikor Bigi bejelentkezett. 
Rutinosan odafigyelve étkeztem, mindamellett a hónapokon át húzódó arcüreggyulladásos mizériám, az első trimeszteres bárányhimlős riasztás, valamint a kettő darab 3 év alatti kiskorú nem nagyon tette lehetővé a felhőtlen hátradőlős pocaknövesztést, így szintén csak kb tíz kilóval gazdagodtam a közös utunk végén. 

Nem mondom, hogy mostanáig nem zavart ez a kis plusz súly. De, zavart. Ám az évek óta egymásból következő várandósság-szoptatás, nem igazán tette lehetővé sem a drasztikus fogyókúrát, sem a kőkemény izommunkát. (100as tejtől duzzadó tárolókkal nem is kényelmes annyira) Azonban most jutottam el arra a pontra, hogy már tenni is akarok érte valamit. Mert karfiolhasú és combú lettem, és bár ez Bigin kétségtelenül übercukin áll, rajtam annál kevésbé. A végső lökést az a felismerés hozta hét végén, hogy pár kiló híján majdnem annyi vagyok (ISMÉT!), mint amikor szülni mentem.

Megembereltem magam, és második hete rubintrékázom (na, ez azért kis költői túlzás: az első alkalommal már a másfél perc BEMELEGÍTÉSKOR befulladtam és hiperventilláltam, most már 8 percig bírom) és a férjura nevével fémjelzett házhoz rendelt tápot eszem. Nem finom, de ehető. Nem éhezem, időre eszem és csak kicsit zavar az, hogy Bigit indirekt módon ugyan, de ilyen szarokkal ápdéttel etetem.

Közben pedig rájöttem a naaaagy titokra: kismamabeteg lettem. Szent meggyőződésem volt ugyanis, hogy én egész nap nem eszem semmit, csak este vacsorázunk közösen. Amióta időre étkezem és csak azt, amit a doboz tartalmaz, megfigyelhettem, hogy pontosan mit is takar az a semmi. Egészen konkrétan a tegnapi semmi: 2 fél kakaóscsiga, fél pogácsa, pár katona szalonna, 5 fél szelet kenyér, egy fél szelet felvágott,  kis főtt rizs, kis krumplipüré, kis sült hús, fél nápolyi szelet, egy negyed francia krémes, 2 megcsócsikált lekváros palacsinta, egy szelet sajt. (és akkor a főzés közbeni kóstolgatásokat-falatkákat már meg sem említem) Vénségemre igazi konyhamalaccá váltam.

S hogy hogy jön mindehhez a lépésszámláló? ma reggel kíváncsiságból magamra csatoltam, este 8-ig sikerült 4,68 kilométert beletennem (ezzel egy időben elégettem 216 kalóriát, höhö), ami nem kis teljesítmény, azt tekintve, hogy ma nem tornáztam és hogy javarészt házon belül sikerült mindezt abszolválnom. (persze, volt egy kis újkecske kergetés is, mert a vellanypásztor sem gátolta meg őt abban, hogy kétszer is áttörjön a kertünkbe... )

Vivát tanyalájf! Vivát zsírégetés!

2012. május 13., vasárnap

Ó, idők, ó, erkölcsök!

Van most egy ovibamenős Micikedvencem. Kisbogár keziben "Gyegye" esőkabátja, melyet hősiesen cipelt, széllel-esővel szemben. Igaz, az ötperces oviba jutás, így negyed óránál is hosszabbra húzódott, de megérte. Mici öröméért, ahogy a saját szavába vágva  ecsetelte, hogy mennyire esik az eső, és hogy végig ő hozta a kabátot és Gyegye öröméért, aki nem győzte köszöngetni Minkának, hogy elhozta a villám mekklínesét. És így meg perszehogyhogyne hogy az ő oviscsoportjában kezdhet majd jövőre. (ez amúgy szituációnként változik napi többször)


A kánikulai napok egyikében oviból jövet kikanyarodtunk a játszótérre. A tér mögött fut a falu kis patakja és amióta itt élünk, majdnem minden játszóterezést a patakba való kődobálással zártunk. Miközben Zsiggert próbáltam pár babakocsis körrel átjuttatni álomföldre, az alábbi képre lettem figyelmes. Igen, naruralista gyermekeim papucsukat-szandáljukat levetve, bokáig a meglehetősen hideg patakban gázoltak. Számomra éles a kontraszt: bő két éve még a bekerített paneljátszótér homokozójából szedegettem a dekkeket és a használt fecskendőket, most meg freestyle-ban nyomulnak a természet lágy ölén. (hogy mennyire jó dolguk van, édes Istenem!)


Szakadár blogger

Mióta pezseg az élet a tanyán, be kell látnom, nem sok kedvem időm marad az internetes tudósításra. Harmadik napja elkezdtük a kecskelányainkat fejni, nem kis logisztikát igényelő feladat.
Egyrészt én egy baromi kényelmes helyzetben élek, reggelente apjuk indítja a napot, kakaó- és kávé ügyekkel, én csak akkor kapcsolódom a rendszerbe, amikor ő és hőnszeretett Kismicije már odakint tevékenykedik: állatokat etet, ereszt ki a legelőre, mindeközben én Hunort oviképessé alakítom és elsimítom a  konyha romjait. (igen, és megkávézom a gép előtt). 
Namármost, másrészről a fejéssel totálisan felfordultak a reggeleink, teljes stábbal megyünk ki állatozni, (kivétel ezalól a lusta Nagyfiam és az ekkor még az igazak álmát alvó Kisfiam), én mindazidáig még a reggeli kávémon sem vagyok túl, eléggé homályosak is így a körvonalak, és sztendbáj üzemmódban próbálok harcolni az elemekkel. (főként az újabb nagyonsokszor ébredésekkel teletűzdelt fognövesztéses éjszakák óta) Egyelőre még a lájt fejést gyakoroljuk, azaz napi egyszer, reggelente fejek, napközben dedeikkel legelésznek együtt, éjszakára azonban már különzárva tejtermelnek a lányok-asszonyok. Napról napra egyre nagyobb a hozam, tegnap már került másfél litykónyi szappanba is, a gyerekek újra kecsketejes kakaót isznak és hosszú hónapok óta először csinálhattam sajtot is. (be is rozsdásodtam rendesen, úgy izgultam, mint szűzlány a nászéjszaka előtt, kezem-lábam remegett, még telefonos segítséget is kértem, persze aztán minden működött és már teszteltem: még mindig jóféle sajtokat gyártok) 
Gazdagodtunk egy újabb tapasztalattal is: Váltó lány, aki a sajtgyártás egyik alappillére volt tavaly, idén kiállt a csatasorból. Mint kiderült, itt is érvényes egyfajta parabolikus rajzolat: évről-évre jobban tejelnek, könnyebb őket fejni, ergo beérnek, majd a csúcsra jutva (ez volt nálunk a tavalyi év), hirtelen összezuhannak-megöregednek, így most a tavaly 3 és fél litert adó Váltina, idén félműszakban 4 deciket produkál. S hogy mi ilyenkor a teendő? jó kérdés. Első körben, mivel nálunk rehabilitáció van, megvárjuk a totális elválasztás utáni mennyiséget, majd mert szinte már családtag, ősszel kap egy újabb esélyt a jövő évre. (és nem ez a megszokott, a bevett gyakorlat ilyenkor az öreglány eltávolítása az állományból, pótolva őt lányaiból, mert azok általában öröklik a jóféle génkombinációkat. nos, ezt azért bebiztosítottuk: van egy egyéves, ősszel bepározható és egy kéthónapos hamvas kisjerkéje, ő jövőre pároztatható)
Ezen elv alapján idén Sárika van a csúcson, félállásban is másfél litert termel. 

Az ágyások kigazolásával egész tűrhetően haladok, napi egyet kikaparok, majd megérdemelten elszopogatok egy citronyos gösszert a nyugágyba. A kezeim meg... hááááát, nem szokta a cigány a szántást. A bal kezemen szép hosszú körmök, a használt jobb meg mintha nem is az enyém lenne, beszakadt és elszíneződött körmök (rövidre reszelve), cserzett és repedezett bőr. Meghasonulás ez a javából.

Az izomlázzal egybekötött állandó derékfájással pedig igenis lehet együtt élni. (és az ínhüvelygyulladással is)

2012. május 9., szerda

Anyák napja -második felvonás (és most már tényleg abbahagyom)

A tavalyi kissé botrányosra sikeredett ovis anyák napi ünnepség után, idén lélekben felkészülve, sokkal kevesebb elvárással indultam neki az ceremóniának. Rutinosan egy háromnegyed 12-es időpontot céloztam meg, felkészülve arra, hogy Rókabéka ebédjét-alvásidejét sutba dobva, a velem való hazajövetelt választja. 
És talán ebben rejlett a titok, nomeg abban, hogy ezalatt az egy év alatt Hunor hatalmas lelki fejlődésen ment keresztül. 
Vidáman fogadott, éppen játék közben érkeztem, így végigölelgethettem a teljes oviscsapatot és megnézegethettem sok-sok alkotást és gyerekrajzot, imádom, ahogy körbezsibonganak, amint belépek az ajtón. Aztán különvonultunk a kuckónkba és Hunor átadott nekem egy bödönyt, benne ezer aprósággal, amit nekem készített. Volt benne egy karkötő-nyaklánc együttes, amit kifejezetten borvacsorák esti kiegészítőjeként alkotott a művész úr, gondosan odafigyelve arra, hogy a jóidösanyja kedvenc színeiből álljon a mestermunka. Kaptam még egy tömött agyagharangot, egy törött agyagcsigát (de meg lehet ragasztani, anya!), saját maga ültette palántát, s egy szívemnek roppant kedves rajzot, melyet szintén ő tervezett és álmodott meg. Elmondta az óvónéninek, hogy szeretne kivágni egy nagy szívet és abba belerajzolni. Jobb oldalon a lilanő vagyok én, hasamban a satírozott rózsaszín egy baba (hö???), baloldalon a  fekete hátú bogárkaszerű egy kecske, alatta pedig Göncöl kutya. A sok-sok teleírt sor után pedig megkérte Editnénit, hogy írja oda legyen szíves olyan írással is, amit anya is el tud olvasni, hogy "szeretlek anya!"

S ha ez még mind nem lett volna elég, megállt előttem, hogy ő még szeretne verset mondani* és énekelni, és elszavalta teljesen egyedül ezt ("Anyukám, anyukám, találd ki, Hogy az én nagy kincsem ugyan ki? Ki más is lehetne, ha nem te. Ültess hát, gyorsan az öledbe."), majd elénekelte az orgonavirága mindkét szakaszát, szintén egyedül. Közben végig a szemembe nézett és tudtam, hogy nagyon kell tartanom magam, mert ahogy az én szemeim teltek meg a könnyeimmel úgy az övéi is, és tudtam, ha kibuggyan belőlem, annak beláthatatlan következményei lesznek. Aztán jól megölelgettük egymást és már hirtelen dél is lett a többiek készülődtek az ebédhez, Hunor szólt, hogy menne kezet mosni, de még maradhatok egy kicsit, aztán ott ebédelne és aludna, majd jöjjek érte Kismicivel meg Zsiguval.

úgy megnőttél, szinte félek...


* vasárnapi templomos vershez egy lábjegyzet következzék: óvónénikkel beszélgetve kiderült, Huncosmadárkám egyetlen pillanatig nem készült az előadásra, de oly magabiztosan jelentkezett a verselésre, hogy a kétség szikráját is kioltotta mindenkiben, hogy ne tudná a verset. Merthogy ő bizony vasárnap nem tudott egy szót sem belőle. Csak az édesanyám kulcsszót... akárki meglássa színész jogászdoktor politikus Ember lesz belőle...

2012. május 6., vasárnap

Anyák napja -első felvonás

Most már lassan tényleg el kellene fogadnom azt, hogy nekünk ezek az előre lezsírozott, sátoros ünnepségek össznépileg, valahogy nem mennek. Addig frusztrálódunk, míg a kör bezárul és mi mindannyian jól berobbanunk.

Ha jól emlékszem, csütörtök délután értesültem a hírről, hogy vasárnap reggel anyák napi műsor lesz a templomban, melyben az ovisok is közreműködnek. Huncos mindezt egész jól titkolta, mint ahogy azt is, hogy verselni fog. Amikor este ezt megemlítette mi cinkosan összenéztünk apjukkal, oké, valamit félreértett jószokásához híven, sebaj, jó lesz ez anélkül is. 
Az első probléma akkor kezdődött, amikor a hitös is jelezte jöveteli szándékát. Önző dög vagyok, de szerettem volna most az egyszer kedvemre meghatódni mindenféle külső behatások nélkül. Nem baj, menjünk mindannyian, Bigi feltankolva vigyorog, Nagyok szépruhába izgulva. Kivételesen nem késtünk el. Sőt, SOKKAL hamarabb ott voltunk, mint mások. Valahogy minden olyan nyugodtságosnak indult, egyedül apjuk motyorgott, hogy mikor jönnek már, meg most mi van és hova kell állni/menni, meddig tart még... ésatöbbi. 
Aztán elkezdődött és Hunor tényleg szavalt (muhaha) egy négysorost, amiből 3 sort az óvónéni súgott a fülébe és egyetlen sort zengett magától, azt hogy "édesanyám". Nagyon vicces volt és -ugyan nem volt előre megbeszélve-, én női aggyal mégis úgy gondoltam, hogy a Férj számára is totálisan egyértelmű, hogy ez olyan megörökítendő momentum, videó formátumban is. Hát nem, ellenben készült cirka 8 szellemvonalas, képnek sem nevezhető valami. 
Kis nyomásgyakorlással a végét sikerült mégiscsak megörökítenie, melyben Hősünk cseppet sem unja a műsort. Ádehogy. (és a Hitös abszolút magára ismert a fiában...):


Az ovisok után következett egy pár perc erejéig egy énekkar, döbbenet, de okunk sem lehetett (volna) panaszra, ha Hőnszeretett Másikfelem nem ítéli úgy meg a helyzetet, hogy neki ki kell mennie friss levegőre. Mert innenstől háperszehogy a két nagy ki-be cirkulált a szülei között, míg végül meguntam és felnyaláboltam kis csapatunkat, hogy akkor térjünk inkább haza, így tényleg nincs értelme. Hunor még magyarázott valami ajándékról, de én már megint okosabb vagyok lebeszéltem róla, hogy az ovis kuckós ajándékozós holnap lesz. Persze kiderült, hogy csak pár percet kellett volna kibírni (volt az KETTŐ perc is!!!),  és valóban járt volna egy szál rózsa a  végén. 

A nap tanulsága: anyák napi ünnepségen frusztrált apukákkal megjelenni szigorúan tilos.

örök körforgás


ZSOLTÁR

Az anyák halhatatlanok.

Csak testet, arcot, alakot
váltanak, egyetlen halott
sincs közülük...fiatalok,
mint az idő. Újra születnek
minden gyerekkel, megöletnek
minden halottal - harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.

Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

(Ratkó József)

2012. május 5., szombat

a dolgok rendjéről

A kertben filozófia van. Megírta már ezt Timi is, akkor csak csöndesen mosolyogtam magamban, hittem is, de inkább nem. Mert nálunk a kertészkedés egy nagyroham és általában szombaton, az egyetlen együtt töltött (pihenő)napunkon zajlik. Mindenki harsog és beszél, előbb csak szépszóval, aztán már szankciókkal próbálunk fegyelmezni, miközben ezerfelé figyelünk és igyekszünk megtalálni azt a pozíciót (egy idő után már úgysem lesz olyan), amelyben még hatékony munkát tudunk végezni. (pl. az én gyomlálásom hasonlatos volt a múltkori ültetéshez: előbb csak hajlongva, aztán guggolva, majd térdepelve s végül szégyenszemre földön ülve)

Ma szerencsém volt, Bigi elaludt a tuják árnyékában piknikezve, a nagyok pedig kimentek a kert végébe labirintust* építeni. Én pedig egyedül maradtam. Egy szál magamban. Évek óta nem volt ilyen. Közel két órán keresztül. A gyomok, az 5-10 centis már sűrű gazzal benőtt paradicsompalánták és én. Meg a csönd. Az a madárcsicsergős, távolból hangfoszlányos, nyaralós. Lassacskán a bosszúságon túl (azzal indítottam gyomirtó pályafutásomat, hogy két palántát kirántottam. igen, én ennyire ismertem a paradicsompalántát), megindultak a gondolatok. Hogy mostanában nagyon trendi dolog lett otthon termelni, magunkat hazaival ellátni. És első évben baromi nagy poén, és tényleg dagadó mellkassal tálalod a csigarágta keserű retket is fel, mert mégiscsak SAJÁT. Aztán elkezdesz gondolkodni, utánaolvasni, kérdezni és akárcsak a hályogkovács, rádöbbensz, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet könyvből megtanulni. Míg te botanikai atlasszal közlekedsz az ágyások között, a szomszéd rövidlátó nyolcvaniksz éves Marika néni a kerítés túloldaláról kiszúrja, hogy éppen egy mérgező nádirüttyömpüttyről hiszed azt, hogy galambsaláta. Mert ő ebbe született bele. Az ő szülei-nagyszülei-dédszülei is ezen a földön éltek, tudja, hogy nem próbálkozunk mindenféle úri huncutság (lásd padlizsán) megtermesztésével, mert itt, ez a föld, nem arra való.
Aztán az állatok. Bájos falusi romantika képe körvonalazódik ki mindenki számára, ha azt mondom: kecskék, nyulak, tyúkok, kutyák, macskák. Béke és boldogság. Hiába az állatorvos férj, a kisvárosi feleség, itt két egymást követő napon sem pontugyanúgy történnek a dolgok. Elég egy kíváncsi kecske, egy apró lukacska a drótkerítésén ahhoz, hogy a teljes állomány egy pillanat alatt a szomszéd málnását és facsemetéjét rágcsálja vidáman. Csak tapogatózunk, ismerkedünk, próbálkozunk, napról-napra, évről évre. S hogy kicsit tisztábban lássunk és jobban otthon lehessünk ebben a gazdaságosdi játékban, megsaccolva kb tíz aktív évnek még el kell telnie. Akkor sem tudorai leszünk, hanem inkább gyakorlott felhasználók. Meg kell tapasztalni, ismerni, és   lépésenként levonni a megfelelő tanulságot az adott év történéseiből. 

Türelemre és alázatra tanít ez a falusi lét, hiszen elég egy rosszkor jött lehűlés, egyetlen éjszakai mínusz ahhoz, hogy a gyönyörű kopaszbarackfa összes virága másnapra szétmálljon. Itt lehet csak igazán érezni, hogy mennyire aprók és jelentéktelenek is vagyunk mi emberek a természet hatalmával szemben. Hisszük, hogy mindent megtehetünk, mert uraljuk-birtokoljuk a földet, pedig dehogy.

Filozófia van a kertekben. És béke. És bölcsesség. És türelem. Ott tényleg megáll az idő.


* bár lassan már mindenki hülyének néz megmosolyog minket, a kecskefarmunk mennyiségétől, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálva tartanánk őket, túlszaporulat van és ebből adódóan a jövő héttől kezdődő fejések okoznak némi logisztikai feladatot. Pl. első körben az anyák-gidák elválasztását a kertvégibe történő vellanypásztor-labirintus építéssel próbáljuk megoldani.

2012. május 3., csütörtök

líbszter lett a blogom

Egy slendrián nőszemély vagyok, az odázgatások nagyasszonya, így most az egyszer megragadom a gyermekeim alvó pillanatát és még melegében továbbadom a tegnap késő este kedves szavak kíséretében érkezett blogdíjat Diustól. Köszönöm a rámgondolást!

A díj átvevése-továbbadása a szokásos kritériumok egyike szerint történik: magunk helyett ajánlhatunk további 5 kedvenc blogcsemegét, a kikötés azonban jelen esetben annyi, hogy ezen blogok rendszeres olvasótábora ne haladja meg a 200 főt.

S ha ez még mindig nem lenne elég, újabb 5 titkot is el kell árulnom magamról. Ez lesz a nehezebb, hiszen lassan már nyitott könyvként lebegek a világháló bugyraiban.

1. nem szeretem a tollas jószágokat. Éveken át dolgoztam állatorvosi rendelőbe s egy esti műszak alkalmával, amint lefogtam egy galambot vérvételhez, heves hányingert éreztem. Kivert a víz és azóta nem bírok tollat érinteni sem.

2. szeretek szervezni-izzani-égni ezer fokon. És félek az ezt követő mélyrepülésektől. Hogy nehogy egyszer végleg lent ragadjak. 

3. a szüleim építészmérnökök voltak és a családi házunk udvara általában úgy nézett ki, mint egy építési terület. Kislányként régész akartam lenni és képes voltam napokon át túrni a  sódert, mert hittem abban, hogy kincset találok. (igen, már akkor is sok mesét olvastam)

4. még díjat is nyertem balekságom történetével: általános másodikban egy barátnőm versenyre hívott: ki bírja/meri tovább tartani a nyelvét a téli mínuszokba az egyáltalán nem eu konform fém hinta vasán. Természetesen nyertem, aztán megnyertem még egy újabb órácska vason-lógást is, amíg elő nem sikerült kerítenie a jóidösanyámat, aki öngyújtóval felmelegítette a csövet, hogy leolvadjon róla a nyelvem.

5. ma megvettem életem első lottószelvényét. a szőkenők prominens képviselőjeként a hatos lottón hét számjeggyel próbálkoztam. igen, egyetlen kiskockában (rubrikában, minek nevezik azt?) a héttel.

S akiknek továbbadnám, a teljesség mindennemű igénye nélkül, hiszen vannak olyan zárt blogok is, ahová küldeném, de az eredeti koncepciót továbbvíve, annak nem igazán lenne értelme:

Anyus, aki cinizmusával, hol megnevettet, hol elgondolkodtat, de semmiképp sem tudok közömbösen elsétálni mellette. Szeretem az intelligens öniróniáját, az őszinte érdeklődését, az aprócska fullánkjait. Üdítő.

Micka, aki testvár-barát-keresztmámi-anya-anyós-támasz egy személyben. Aki már nagyon várta a tavaszt és végre már a  tulipánjai is pompáznak.

Borbarátném, akitől régebben nagyon féltem, aztán lépésenként megismertem és láttam méltósággal földön feküdni, ahogy csak nagyon keveseknek sikerül. Mára már a legnemnormálisabb gondolatomat is meg merem osztani vele. S ha egyszer majd megnyerem a hatoslottót, ő lesz a mi Marijjánk a hasziendáról, és ígérem akkorra beszerzünk egy nyalka kertészlegényt is.

Motyi, a kis cinegemadárka, (az egyetlen tollasjószág!), akinek a gondolatait, a rá- és meglátását szeretem.

És végezetül álljon itt egy férfiember neve is, ő Szittyazoli, aki ha kell süt-főz és kipróbált recepteket oszt meg, máskor elgondolkodtató megemlékezéseket ír. (és ő volt az első bátor és hős ellenkezőnemű, aki idemerészkedett és még hozzá is szólt a bababüfiktől nem mentes rózsaszín világomhoz.)

2012. május 2., szerda

Héthós

Héthós is, kis finomítással, meg névnapos is (erre szerencsére többen figyelmezettek, így legalább őt nem felejtettük el felköszönteni, mint Micit -március 31- és Hunort -április 24-) , és úgy tűnik az anyja annyira jófej, hogy az összes sátoros ünnepét egy-egy kötelező oltással vagy védőnénis méricskével honorálja.
Bigi meg... továbbra is a világ legtündéribb harmadikja, mosolyogva oltódott újfent be DiPerTe vakcinával. Kisgombóc még mindig 8700 gramm, hosszban 70 centire bírtuk kihúzni, kobakja 44-es, mellkasa 46-os. Most először én aggodalmaskodtam egy sort, mert Bignyúl hátról bárhányszor hasra, de hasról továbbra sem szeretne hátra pörögni. És értem én, hogy gombóc (bár vékonyabb, mint Mici volt ennyi idősen) és tulajdonképpen mindent lát és állandó élmény-előadást nyújtanak neki a nagytesók, meg tök szépen hasal-matat hosszasan, de mégiscsak túl van már a héthón, Huncos ekkor már ült- négykézlábazott, Kismici meg már kúszott-mászott, bejárva hajlékunkat. Még várunk egy picit, nem érzem, hogy baj lenne, annyira nyugodt és kiegyensúlyozott, talán a totálisan el- és befogadó habitusa miatt ennyire kényelmesen ráérős a mozgásfejlődése. 
Cserébe tankönyvi módon szeparálódó szorong, talán mindőjük közül ő a legerősebben, vagy csak már öregszem és tényleg elszoktam én már ettől, nehezebben viselem-kezelem. Állandóan szem előtt kell lennem, a legjobb ha kézben-ölben lehet, ilyenkor a tesók sem enyhítenek a fájdalmán. 
Annyira finom a tapintása, sosem csíp, ő puhán érint-simogat, teli tenyérrel fogva tart. 

90 százalékban még anyatejes, a gyümölcsöket nagy ívben kitolja-kiöklendezi, a főzelékeket egy-két kanál erejéig elfogadja, aztán szintén kinyelvészkedi. Játszik. Kenyérhéjat imád mócsikálni (érdekes, akkor nem fuldoklik), és tegnap egy komplett fagyitölcsért is elnyammogott (na, ott se fuldoklott)


Kétfogával olykor él és visszaél, előszeretettel zár kalodába velük. És rötyög, mindenen nevet. Néha elég egy szemkontaktus, egy cinkos pillantás és a szája máris mosolyra húzódik. Ölel-bújik-oldalán alszik-lábujjakat szopogat-cuppog és csettintget a nyelvével. Édesgombóc. Imádjuk.
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator