A tél közeledte csak úgy ontja minálunk az évfordulókat, emlékezetes dátumokat. Jókat, rosszakat egyaránt. A mai különlegesen bizsergető, hiszen polgárilag éppen öt éve mondtuk ki a boldogító igent és lettünk férj és feleség. S ha ránézek az órámra, még az idő is stimmel.
Emlékszem, utolsó pillanatig nehezen hittem el, hogy mindez tényleg velünk történik. Próbáltunk hagyományőrizni, a vőlegény már koradélutántól egy barátjánál készülődött, mi, lányok, pedig rihegve-röhögve készülődtünk -azaz inkább készítettek-, sűrűn lecsúsztatva egy-egy kétcentest. Emlékszem, hófehér ruhában még egy gyors cigit elnyomtunk az erkélyünkön, a lakótelep közepibe, és emlékszem a büszkeségre is, amit akkor éreztem, amint elkaptam egy-egy lopott függönymozgást, ahogy mások nézték készülődésünket. (azt tényleg csak zárójelben, hogy akkor pöfögtük a tényleg-az-utolsót, amikor már rég a helyszínen kellett volna lennünk...)
És emlékszem, hogy út közben a hídon majdnem leröpült a cikázó menyasszonyi kocsinkról a csokor, és arra is emlékszem, hogy végig röhögtünk és a magossarkaiban pompázó szőkenő barátnőm kikiabálta a bénázásunkat dudálással is nehezményező autósoknak, hogy vigyázat, menyasszonnyal vagyok, és egyáltalán nem félek használni!
És emlékszem arra a pillanatra, amikor már egyértelművé vált, hogy az a közel száz ember tényleg azért gyűlt össze, hogy tanúi legyenek a boldogságunk konszolidált megpöcsételésének. s hogy aztán végigbulizzunk egy füstös szórakozóhelyes éjszakát.
Valamint egy bizonyíték arról, hogy volt idő, mikor még nekem is volt jó lábam, hogy már 5 éve sem voltam normális. És azóta a helyzet csak súlyosbodott 3 gyerekkel:
