2011. november 23., szerda

Hejjóvoda 2.

Pár hete készítettem egy listát, nyomja már a bögyömet és még az eltelt hetek tükrében is tanácstalankodom. Alfák és omegák, kezdet és vég. Születés és halál. 

Valószínűleg korosztályos informálódás lehet, hiszen egy kedves baráti blogban is olvastam több felvonásban az érdeklődésről, igaz, ott kicsit idősebb a delikvens kérdező. S hogy miért kerülhetett ez nálunk napirendre, nem nehéz kitalálni, nyárvégén, szinte a gyerekek szeme láttára távozott el a szeretett Dédijük és rá pár hónapra született meg Bigulkánk. 
Azt gondolom, a gyerekeknek csak és kizárólag az igazat kell és lehet elmondani. Így volt ez a régmúltban is, amikor generációk éltek egy fedél alatt, a születés és a halál nem volt tabu, a régebbi társadalom szocializálta a gyermekeket. Még a karonülő csecsemőket is odavitték elbúcsúzni a haldoklóhoz. Emlékszem, az én nagymamám addig nem tudott elmenni, míg anyuék be nem vittek a halálos ágyához.  Elbúcsúzni. 
Így, amikor Dédit a rohammentő vitte el a házunkból, és Hunor rákérdezett a visszafordíthatatlanra, nem tagadtunk, annyit mondtunk, amennyit magunk is hittünk-éreztünk. Imádkoztunk és reménykedtünk... aztán elengedtük. Rengeteg kérdése volt... mért halt meg a Dédi? eltemetjük a Dédit? és a kertbe hova ássuk el? és melyik csillag lett az égen, anya mutasd meg! sokat beszélgettünk és a mai napig beszélgetünk, ha akarja, a halálról, az elmúlásról. Emlékezünk Dédire, Öregpapára. Elmeséltük, hogy  Dédinek szép és hosszú élete volt, és ő már nagyon öreg volt és beteges, és ugyan most elment és már nem lakik velünk, a csillagok közül mindig látni fog minket és vigyázni fog rájuk. 
Megnyugodott és mindannyiunk közül talán ő kezelte a legjobban az érzéseit. Hetekkel később, egy összebújós estén a könyökömet simogatva megkérdezte, miért ráncos? Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy mert már öreg vagyok. Fuldoklásig zokogott és csak nagyon nehezen tudtam kiszedni belőle, hogy miért sír. Mert féltett, hogy engem is elveszít, hiszen, ha öreg vagyok, én is meghalhatok. Hosszú perceken át csitítottam és megfogadtam, hogy tőlem aztán könnyen nem szabadul, nekem még ki kell szekíroznom a világból a menyjelöltjeimet és agyonszeretgetnem-kényeztetnem az unokáimat. Addig nem mehetek el. Száraz gombócok maradtak aztán a torkomban. Elsíratlan könnyek tályoga.

Bigul születése környékén esténként átbeszéltük a kórházban töltendő időszakot, kértem vigyázzon helyettem is a kishúgára, ha nagyon hiányzom jelezze annak, aki éppen vele van és hívjanak. Bármikor. Ismét voltak kérdései, leginkább az foglalkoztatta, hogyan fog érkezni Bigi, konkrétan hogy hol jön ki belőlem? (merthogy ő emlékszik arra, hogy ő a hasamon keresztül érkezett... ) Megcéloztuk azt a "p" betűs helyet, ami amúgy is szinte naponta megbeszélés tárgya, hogy a lányoknak az van, a fiúknak meg fütyije. A válasszal elégedett volt, a gyártási folyamat -ekkor- még egyáltalán nem érdekelte.

Pár hetes volt Bigi, amikor egyszer úgy jött haza az oviból, hogy az első kérdése az volt, hogyan kerül bele a baba az anyák pocakjába? Nagyot kellett nyelnem, egészen meglepett a kérdéssel, azt hittem, még van pár gondtalan évem, amíg ez először elhangzik. Aztán kezdtem volna az anya és apa mesével, melyben a főszereplők annyira szeretik egymást, hogy egy felhőn lógó pici lélek kedvet kap lecuccolni hozzájuk (ezt régebben sokszor kérte esti mesének Huncos), de idegesen közbevágott, és nehézkesen, de megértette velem, hogy a gyakorlati rész érdekli igazán. Előkaptam az egyik kedvenc gyerekkönyvemet, végiglapoztuk, majd mivel láttam rajta, hogy még mindig nem győztem meg teljesen, egy szakkönyvet is. Ekkor megnyugodott, azóta is nagy szeretettel lapozgatja ezt a könyvet és előszeretettel adja tovább a belőle szerzett -sajátosan értelmezett- tudást a húgának.

Ismét hetek teltek el, a téma hanyagolva volt, mígnem egyszer tetemre-hívva meg nem érkezett az oviból, hogy hogyan is van ez az egész baba-dolog? elismételtem, amit legutóbb, de valahogy most nem volt rá vevő. Faggatott, fogást keresve rajtam. Rákérdeztem, mi a baj, hiszen már görbülésre állt a szája sarka... hát, hogy ez nem igaz, mert kisbence kinevette őt, hogy ez nem így van, a baba attól lesz az anyuka hasában, hogy az anyuka sokat eszik és ettől megnő az. És a baba nem is úgy születik, ahogy mondtam, hanem a gólya hozza. Mert kisbence anyukája azt mondta. (igen, a 21. században!). És ekkor már zokogott, így visszanyeltem a nyomdafestéket nem tűrő kikívánkozókat és nyugalmat erőltetve magamra azzal simítottam el a dolgokat, hogy oké, apa orvos, este megkérdezzük őt is. Közösen átbeszéltük, végül győztünk.

Ámbátor végtelenül szomorú vagyok, mert Hunor fájóan nyitott másokra. Fájóan, mert a nagyfokú pozitivitásából fakadó végtelen büszkeség mellett ott motoszkál bennem az aggodalom is. Féltem őt a pofáraesésektől, félek, hogy kiölik belőle ezt a finomságot, ezt az érzékenységet. És tudom, hogy a szocializáció az ennek a bizalomnak az összetörésével jár, és az összes falat sem húzhatom el előle. Törvényszerű, hogy neki(k)megy, hogy betöri a fejét. Nekem más dolgom nem lehet, mint buksit simogatni és ápolgatni a sebeket. (és elfogadni, hogy mindig mindenhol lesznek kisbencék...)
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator