A tegnapot, bár zsúfolt volt és izgalmakban nem akadt ezúttal sem hiány, teljes erőből átfonta valami nosztalgikus báj. Emlékeztem az egy hónappal ezelőtti napra. Bigul születésére.
Délelőtt már túl voltam egy fájásokkal sűrűn tarkított éjszakán, hogy aztán hajnal 6-kor varázsütésre minden elmúljon, én pedig bekucorodhassak a kicsik mellé. Két óra elteltével egy gerincig hatoló éles fájdalom ébresztett, és ekkor már tudtam, egy napon belül vagyunk a nagy találkozástól. Megkértem a hitöst, maradjon inkább velünk, bár nem tudom, hol a vége, de nyugalmat adna a közelsége. Nem ácsingóztunk összefonódva és türelmetlen mosollyal méricskélve a perceket, mindenki tette a dolgát. Végrendelkezett. Próbáltuk elterelni a gondolatainkat a lassan érkező, ám folyamatosan jelen levő fájásokról. Apjuk az állatokat látta el, rendet rakott a portán, én elindítottam pár utalást, feltöltöttem a hűtőt a kórházi napokra egy túlélőcsomaggal, majd elkészítettem egy adag sajtot és összekaptam a házat.
Közben a fájások jöttek-mentek, tankönyvi letisztult rendszerességről még mindig nem beszélhettünk. Onlány voltam Orsival, aki arra a kérdésemre, hogy mikor induljunk be a kórházba ennek tükrében, egy nagyon találó és számomra rendkívül hasznos választ adott: amikor már otthon nem bírok magamra figyelni, de ő biztos benne, hogy érezni fogom azt a pillanatot. (és ez valóban így is történt)
Közben elérkezett a délután. Fáradt voltam, és bár igyekeztem a fájások között ledőlni-pihenni, Kismici és az izgatottságom miatt ez nem mindig sikerült. A lelkem mélyén az az örökérvényű klasszikus éltetett, hogy minél többedik várandósság, annál intenzívebbek a fájások, ám kárpótlásként, gyorsabb lefolyású is ezáltal a szülés maga. (hát, ez nálam nem érvényesült). Próbáltam azt vizionálni, hogy mire bemegyünk, már majdnem csak a tolófájások maradnak hátra, és rövid időn belül a karomban is tarthatom a legkisebbünket. A nagyfokú fáradtságba csöppnyi izgalom is vegyült, hiszen mindannyian tudtuk, már csak órák kérdése az egész. Közben legóztunk, besötétedett, 6 óra is elmúlt már, Hunor, aki általában a leghiggadtabb mindannyiunk közül, kérte hívjuk át a bébiszittyót. Én megpróbáltam a forróvízes kádazást, de a fájások nemhogy elmúltak volna, egyre erőteljesebben érkeztek, és az sem segítette elő az ellazulásomat, hogy mindkét gyerek ruháját levetve csapódott be mellém a kádba, locsolgatva, ugrálva rajtam. Na, én ekkor éreztem, hogy elérkezett az indulás pillanata. (5-7 perceseim voltak ekkor)
A Zazitól kapott ajándék levendulás palacsintát kulcstartót szaglászgattam egész nap fájásokkor és úgy éreztem, használ és kellemesen eltompít a levendula ereje.
9 óra is elmúlt már, mire a kórházba értünk, a kanyargó hegyi úton elég erőteljesen hullámzottak a fájások, de jöttek, szépen jöttek. A vizsgálat során 4 centisre ítéltettem, és egy hajnal kettes szülés jóslatával lettem ctg-re kapcsolva, ekkor még mosolyogva viccelődtünk. Éreztem, hogy ura vagyok a testemnek, örültem a sűrűsödő és erőteljes fájásoknak, mert tudtam, minden egyes darab egyre közelebb visz a célhoz. Az erőm fogytán volt, hiszen második éjszakája nem aludtam már, így jól esett a lelkemnek az a hozzávetőleges időpont, tudtam, addig ki fogok/ki kell tartanom. Orsival megállapítottuk, a legjobban a derekam masszírozása tompít és én az érkezők közben illóolajos flaskát szaglásztam felváltva a levendulás tasakommal. A következő vizsgálatnál, kb másfél órával később, már 6 centis volt az aranykapu, burkot repesztett a szülésznő és jöttek is szépen a fájások, egyre intenzívebben, ekkor még labdán ültem, néha sétafikkantottam is, az egyre erőteljesebben rámtörő fájdalmak ellenére is képben voltam, igyekeztem átengedni magamon a régnemérzett érzést és hagyni, hogy a természet végezze a dolgát. Éjfél magasságában ismét megvizsgált a szülésznő és állítása szerint semmit sem haladtunk az elmúlt egy órában. Közben leesett Bigul szívhangja is, így ágyra parancsoltak. Zavaró volt, hogy az előző két gyerekkel ellentétben, akik gyakorlatilag végigaludták tulajdon születésüket, Bigi végig rugdosott-mocorgott, ébren volt.
Összetörtem. Testben és lélekben egyaránt. Mert a lelki szemeim előtt lebegő még hátralévő két óra, amit ki kell bírnom elillant és a helyét a fenenagy bizonytalanság vette át. És hogy mennyire agyban dől el minden? Fekve gyakorlatilag megszűntek a fájásaim, hosszú perceken át tudtam pihenni, sőt olykor el is aludtam 5-8 percekre. Kemény lélekpróbáló időszak volt ez. Az összeroskadás és az önmarcangolás ideje. Sírásos és feladásközeli pillanatok.
Összetörtem. Testben és lélekben egyaránt. Mert a lelki szemeim előtt lebegő még hátralévő két óra, amit ki kell bírnom elillant és a helyét a fenenagy bizonytalanság vette át. És hogy mennyire agyban dől el minden? Fekve gyakorlatilag megszűntek a fájásaim, hosszú perceken át tudtam pihenni, sőt olykor el is aludtam 5-8 percekre. Kemény lélekpróbáló időszak volt ez. Az összeroskadás és az önmarcangolás ideje. Sírásos és feladásközeli pillanatok.
Orsi és a Hitösúr tanácsára végül hajnal kettőre összeszedtem minden erőmet és felálltam. Hagyva, hogy segítsen a gravitáció is. Ekkor újra és még elementárisabb erővel jöttek a fájások, de ezeket már nem tudtam kontrollálni, féltem tőlük és csak arra fókuszáltam minden idegszálammal, hogy túl legyek rajtuk. (ekkor törtem meg valahogy a jobb kezem hüvelykujját is, ami a mai napig nem működik tökéletesen a rákent tubusnyi csodaszerek ellenére sem)
Voltak kieső részek, azt tudom, hogy az egyik fájás alkalmával a falon függő gégecsőre esett a pillantásom, és ekkor bevillant, hogy én most azonnal AKAROK érzéstelenítőt, anélkül nem vagyok hajlandó egy perccel sem tovább folytatni az egészet. Közben olyan hangok hagyták el a testem, amikről magam sem hittem, hogy képes vagyok azokat kiadni. Arra még emlékszem, hogy Orsi ezeknek örült, mert ezek jó hangok. Végig bátorított, mellettem volt, suttogta belém az erőt. Ennek ellenére nehezen hittem el, hogy a tortúrámnak valamikor is vége lesz. Talán csak a halálommal.
Apjuk -aki már amúgy is egyre nehezebben tolerálta eszement hisztériámat- ekkor kiment a szülésznőért, hogy megkérje, mégha nem is van úgy, de mondjon valami biztatót. Persze, a konspiráció elméletek odaadó híveként azonnal összeállt bennem a kép, hogy annak ellenére, hogy a szülésznő orvosért menne, én már nem akarok hinni neki és továbbra sem adom fel a tompító iránti vágyamat. Menet közben már egy pálinkával is kiegyeznék, és ennek -az akkor már orvossal és szülésznővel kibővült környezetem számára- hangot is adok. Mert sírva vigad a magyar.
Apjuk -aki már amúgy is egyre nehezebben tolerálta eszement hisztériámat- ekkor kiment a szülésznőért, hogy megkérje, mégha nem is van úgy, de mondjon valami biztatót. Persze, a konspiráció elméletek odaadó híveként azonnal összeállt bennem a kép, hogy annak ellenére, hogy a szülésznő orvosért menne, én már nem akarok hinni neki és továbbra sem adom fel a tompító iránti vágyamat. Menet közben már egy pálinkával is kiegyeznék, és ennek -az akkor már orvossal és szülésznővel kibővült környezetem számára- hangot is adok. Mert sírva vigad a magyar.
Aztán jön a kitolási szakasz. Még mindig nem akarom elhinni, mert egyáltalán nem olyan fájdalommentes, mint ahogy az a Minka esetében volt. 4 óra tízkor, gátvédelemmel végre megérkezik Zsigmond, földi nevén Bigulka, akit azonnal rámtesznek, ő pedig az előzetes összes rá- és a világra-zúdított szitkom hatására felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. És már ekkor tudom, hogy megérte. Hát hogyne érte volna meg. Az ólmos fáradtságtól reszketek, a felgyülemlett adrenalin hatására még több hülyeséget beszélek. (ezekért folyton elnézést is kérek, így még lehetetlenebbé válik a helyzet). Az ügyeletvezető az első császár miatt még elvégez egy méhűri betapintást, persze nehezményezem, sűrű bocsánatkérések közepette. Látom, a hitös egyre nehezebben viseli felfokozottságomat, ő totálisan leamortizálódott. Jelzi, ha elengedem, ő hazamenne.
Nagyon sok minden kavarog azóta is bennem... ismét sokat tanultam. Legfőképpen önmagam gyengeségeit ismertem meg. A határaimat. Eddig is hittem abban, hogy a dolgok -főként- agyban dőlnek el. A pozitívak és a negatívak egyaránt. De ennyire saját bőrön talán még sosem tapasztaltam. Általánosítani sem lehet. És az aranyszabályok a szülésre nem vonatkoznak, mindenkinek más és más: nem feleződött a vajúdás ideje -sőt, ellenben sokkal intenzívebb és ezáltal sokkal küzdelmesebb is lett.
Közvetlenül az esemény után úgy éreztem, soha többet nem szeretném átélni még egyszer azokat a fájdalmakat. De az idő gyógyít és idealizál.
Bármikor. Bárhányszor. Még a hasfájásos napok és alvásmentes éjjelek ellenére is.
Közvetlenül az esemény után úgy éreztem, soha többet nem szeretném átélni még egyszer azokat a fájdalmakat. De az idő gyógyít és idealizál.
Bármikor. Bárhányszor. Még a hasfájásos napok és alvásmentes éjjelek ellenére is.
