Volt egyszer egy licit, egy elnyert vigaszág és sok-sok hónap csúsztatás, hiszen nem is ezen van a lényeg és mert egy tál süti sohasem jöhet rosszkor. És milyen jól döntöttünk: január közepén, túl a karácsonyi-újévi traktán, a lehető legjobbkor érkezett a sok finomság.
Ezúton is köszönjük a fáradalmaidat, Labdarózsa!
(és én is meg fogom sütni őket, az én személyes kedvencem a kókuszos mandulás lett, a kicsiké a datolyával töltött kiflicskék)
(és én is meg fogom sütni őket, az én személyes kedvencem a kókuszos mandulás lett, a kicsiké a datolyával töltött kiflicskék)
S hát a fotó. Kistucat közül ez lett a legsikeresebb. Vonakodva mertem felvállalni, hogy megent tönkre vágódott a gép egy óvatlan pillanatban, sejtéseim szerint Kismici keze által. Állítgattam, nézegettem, majd Apjuknak adtam, aki szintén ugyanezt tette, de ez a romantikus hamvasság sehogysem múlt el a fotók közepiről. Végső elkeseredésemben megkukucskáltam az objektívet, -mily meglepő-, amin egy komplett kakaspörköltnyi zsír aprócska ujjlenyomatba foglalva homályította az apparátust. De ekkor már késő volt újat lőni. A tálcákon csak morzsák emlékeztettek a pár perccel azelőtti állapotokra.
Majd jövőre.
Majd jövőre.