2013. december 12., csütörtök

Mici négy -általában. Bővebben csakő -később.

"Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzdd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted."

(Ornella Fiorini: Lányomnak)

bájos mosolyú pizsamás szülinapos

2013. december 4., szerda

zanza a legidősebbről. hosszú, sokszálonfutó és olykor talán érthetetlen is lesz.

Az úgy volt, hogy bizonyos történések-sorozata egy olyasfajta kényszerpályára szorított minket, ahol meg kellett hoznunk egy nehéz döntést: a gyerekeket el kellett vinnünk a miovinkból. (mondtam már elégszer, hogy mennyire utálom a politikát?!)

Sokat tipródtam, miként jöhetnénk ki ebből a patthelyzetből a lehető legjobban. A régiovi általunk szeretett és megbecsült gárdája, azaz a gyerekeink családtagként szeretett óvónénijei is időben elhagyták a süllyedő hajót. Zsibbadt tehetetlenséggel nézhettük végig egy bosszútól elvakult ösztönlény maga körüli pusztítását...
Szerencsénk volt és ezért örökké hálás lehetek az univerzumnak, hogy szinte azonnal jött a megoldás, szomszédváros újovijába akadt még betöltetlen hely. Már csak a delikvensekkel kellett mindezt közölni -valahogy.

Hunor reakciójától eszméletlenül féltem, de azzal nyugtattam magam, ha én meg tudom lelkileg kellően erősíteni magam, hogy jó döntést hoztam, s ha ezt ő is érzi rajtam, talán könnyebben veszi majd az akadályokat. Valahogy így is történt. Megbeszéltük elmegyünk nyáron megnézni az újovit, kiválaszthatják az új-jeleket, semmi sincs még eldöntve (jajjdehogynem), ha tetszik, s jól érzik ott magukat, ősztől már kezdhetnek is ott. Félve mondom, de mindent kipipálhattunk szépen sorban, aztán elkezdődött a mindennapos robot.
Mici kisasszony is egész könnyen belerázódott, s már csak néha villan be az az emlékkép, amint lefelé görbül a szájacskája, amikor megtudja, hogy itt nincsenek  vegyes csoportok, s már csak ritkán visszhangzik bennem, hogy "de ugye anya, megbeszéljük, hogy együtt lehessek Hunorral, ugye?!" megfogalmazhatatlanul ramatyul éreztem magam, talán életemben először, amikor nem tudtam úgy és azt adni, ahogy nekik megfelelne, hogy a házon-kívüli védőburok továbbra is óvja őket...
Tudom, hogy ha igazán objektíven nézem a világunkat és alapul veszem, hogy az iskola már egy lóversenypálya, akkor igenis jó döntést hoztunk. Nincs ugyan iskola-előkészítő (hálistennek), de a nagycsoportosoknak nagyon is kemény beosztásuk van, minden nap történik valami, minden napra van valami program, bevivendő dolog, szülői házifeladat, kapkodom is szétszórt fejem, mikor melyik nap tornáznak-logopédiáznak-néptáncolnak-kirándulnak-gyümölcsnapoznak, decemberre már odáig jutottam, naptárba jegyzetelek (minden nap a fali-kiírást!), különben menthetetlenül elvesznék, s hol van ez még az iskolától?!

Jó ideje tudtuk már azt is, Hunor logopédiára szorul, saját magam szórakoztatásaként állapítottam meg (késleltetett beszédfejlődése volt, nem lep meg), hogy bizonyos betűket nem ejt ki tisztán (az autó pl még mindig antó), hogy elmosódott az artikulációja (hadar és lemaradoznak pl a szóvégek). Nos, ez ebben az évben megállapítást nyert és most már papírunk is van erről az egészről, valamint érthetőbb lett számomra sok más furcsasága is. Hogy képtelen hosszú ideig egy irányba koncentrálni, hogy szétszórt a figyelme, hogy lemegy akár kutyába is a szeretetért és a figyelemért, hogy a világon a legfontosabb számára az állandóság és a biztonság, hogy még mindig össze-vissza keveri a jobb és bal oldalt, az előre és hátrát, míg a 3 és fél éves húga már rég kívülről fújja a hét napjait sorrendben, Huncosnak továbbra sem megy, akárcsak egy történet időrendi sorrendbe történő visszaadása sem... aprócska dolgok, pici jelecskék, nekem csak annyit jelentettek, hogy Hunor más, mint az átlag gyerek, őt finomabban kell érinteni, nehezebben fogadja be a világot... és sokszor nekem sem megy a türelem, nem tudom megfogni őt, nem kommunikál velem, nem tudom, mikor teszek jót vele, hogyan kezeljem, hogy érintsem meg a lelkét... nos, most már neve is van ennek a jelenségnek, úgy hívják, hogy fennálló dislexia veszélyeztetettség. Kicsit újabb játék ez a sorstól, mert felnőttként tudtam meg, hogy nekem is ez volt, és még emlékszem ahogy estéken-éjszakákon át anyám rendületlen türelemmel próbál jobbról balra tanítani írni-olvasni (mert csak balról jobbra ment, és ez most nagyon vicces, mert ismét nem tudom, hogy merrefelől is olvasunk merrefelé...), különbséget találni a bé és dé betű között, melyeket olykor még ma is összekeverek...
S szintén hálás vagyok, mert most, hogy ez kiderült, részt vehet egy dislexia prevenciós terápián heti kétszer, esetenként háromszor is, tudom, hogy annak ellenére, hogy nem egy labda fájter -sőt!, mégis fontos, hogy labdázzon, akárcsak az, hogy hátrafelé járjon. Két hónap alatt is szemmel látható és füllel hallható a fejlődése. Az oviba-kerülésekor egy 5 éves kori tesztet töltöttek ki Hunorral, mely tulajdonképpen azt volt hivatott felmérni, mennyire érett a gyermek az iskolára. Szeptemberben ez a teszt 52 százalékosra sikerült, most a novemberi ismétléskor 81 százalékos lett.

Iskolára érett, óvodába tökéletesen beilleszkedett. Csak az a fránya nüansznyi rossz érzés is elmúlna belőlem, hogy talán mégsem. Hogy minden csak látszólagos....

2013. december 2., hétfő

hatéves

Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!
 (A. A. Milne: Hatévesek lettünk)


Az ajándékrúl: tegnap este, elalvás előtt megkérdeztem, hogy mire vágyik úgy igazán-igazán... és akkor azt mondta, hogy egy nagy kukásautóra. Mintha derengett volna, hogy már többször kért kukásautót különböző alkalmakra, de valahogy sose vettük komolyan, majdkinövi, és ezt szóvá is tettem... igen Anya, évek óta egy nagy kukásautót szeretnék, de még sose kaptam meg! és akkor eszembe jutott, hogy jééétényleg, s hogy elsőszülöttem mégse üljön 25 éves korában a pszichológusi kanapén eme feldolgozatlan gyermekkori trauma miatt, hát beszereztük a hőnvágyottat. Bódogság van. (meg sok apró ajándékbontó kéz...)

napimicit mindenkinek

Finom-lelkű Hunorvirágszálam, aki éppen ma hat éves (és erről is, meg majd a vele kapcsolatos óvodai és logopédiai dolgokról is szeretnék írni), egyik kedvenc asszociációs játéka az, hogy az ételeket (úgymint chipsz vagy keksz vagy kenyérdarabka vagy pattogatott kukorica vagy bármi tányéron fellelhető), előszeretettel hasonlítgatja különböző dolgokhoz. (úgymint szívecske, kisvirág, kutya, cica, bármi).
Minka, aki nyilván mindenben pontúgy vagy még jobban kell teljesítsen, az esti csipszrágicsálás közben egyszer csak lustán megszólal: Nézd, Anya... , s közben elmélyülten forgatja a kezében a darabkát, ...ez pont olyan, miiiint... -és igen, itt várok valami kedveset, valami törékeny megfoghatatlant- ...az arcodon a pattanás!
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator